bezár
 

zene

2008. 03. 19.
Két Nagano, fél Strauss és fél Beethoven
A Bajor Állami Zenekar koncertje a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben március 14-én
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Két Nagano, fél Strauss és fél Beethoven Két nappal Ton Koopmanék után hivatalosan is megkezdődött a Budapesti Tavaszi Fesztivál. Az alaphangot a Bajor Állami Zenekar adta meg, amely állítólag a világ legjobb zenekara, Kent Nagano vezényletével, aki állítólag a világ legjobb karmestere - de nem kell mindent elhinni, amit a népek beszélnek a szájukkal.
Ahogy nyitóhangversenyhez illik, pestiesen szólva, mindenki itt van, aki számít. Lépni is alig lehet a celebritásoktól, pedig elég nagy az épület, hála a tervezőnek, sóhajtana gépiesen C3PO, de így is kell idő, mire felérünk az első emeletre, ahová a jegyünk szól. Középerkély, első sor, egy szavunk sem lehet. Mindent jól látni és hallani, de ha a harmadikon ülnénk, akkor sem lenne rosszabb a hangzás, úgy van megépítve a hangversenyterem, ahogy hangversenyteremnek kell, legfeljebb a zenészek lennének hangyányibbak. Az izgalom már fél nyolckor a tetőfokára hág, bár a sorok még foghíjasak, a fellépők még sehol, meg is jegyzi mellettem idősödő diplomatafeleség, hogy nem szabadna megváratni a világ legjobb zenekarát és karmesterét. Hirtelen engem is felvillanyoz, hátha igaza van, tényleg ők a legjobbak, ez azért meglepetés lenne a javából. De soha kellemetlenebb meglepetést. A karmester Kent Nagano konzervből már régi ismerős, nem mondom, hogy meggyőzött volna, a Bajor Állami Zenekar még kevésbé, sebaj, meggyőzhető vagyok. És csupa optimizmus.

Alig telik el szűk negyedóra, máris benépesül a pódium, megtelnek a széksorok is, aztán besiet az amerikai születésű dirigens, a müncheniek és a montreáliak főnöke. Félreérthetetlen mozdulatokkal jelzi, hogy ideje megkezdeni a műsort, és máris ott vagyunk a 2001 Űrodüsszeiánál. Merthogy az Imígyen szóla Zarathustra az első szám, a tősgyökeres müncheni Richard Strauss kitűnő kompozíciója, amelyről maga a szerző így írt annak idején: A kezdete diadalmas, a Szenvedély-téma lenyűgöző, a Fúga hátborzongató, a Táncdal egyszerűen gyönyörűséges. Hibátlan hangszerelés, a zenekar kitűnő. Röviden szólva: remek fickó vagyok és egy kicsit meg vagyok elégedve magammal. Lehetett is. A darab tényleg pompás, nem véletlen, hogy közhellyé vált a bevezetés a maga jellegzetes fanfárjaival és dobütéseivel, és a folytatásra sem lehet panasz.

A bajor zenekar ehhez képest csak olykor-olykor közelíti meg a világ legjobbjait. Főleg a vonósokat, azon belül is az első hegedűt hallom jóval gyengébbnek a kívánatosnál. Kétségtelenül erőssége a csapatnak az ütős és a fúvós szekció, ami Straussnál egyáltalán nem hátrány, sőt. A hegedűk, brácsák, gordonkák is nagyon szépen tudnak szólni, ha lírai motívumokat kell játszani, vagy nincsenek mellettük a rezek, de a tuttiban már haloványak, bizonytalanok. Összességében egy nagyon finom, érett Zarathustrát hallhattunk tőlük, egyes részletek, mindenekelőtt a Sírdal és a zárlat bizonyosan emlékezetesek maradnak. A fúga viszont rémesen unalmas, nem állnak össze egésszé az egyes részek, és éppen a megfelelő lélektani pillanatban, amikor már elérnék a tűréshatárhoz, ahol gyanakodva felszisszennék, hogy nem vagyok képben, miről is akarna vajon szólni ez a darab, már véget is ért, fel lehet lélegezni. Nem kell mindent érteni. Talán a szimfonikus költeményekre is igaz Rejtő megállapítása, amelyet a nőkre és a költői hasonlatokra alkalmazott: ha szép, akkor az sem baj, ha nincs semmi értelme.

Még szerencse, hogy ott a második rész, egy örökbecsű szimfóniával, Beethoven korszakos harmadikjával, bőven van lehetőség eloszlatni a kétségeket. Tartok is azért tőle, mert egy későromantikus szimfonikus költemény jóval több lehetőséget nyújt az esetleges hiányosságok leplezésére, mint a teljesen öncélú, magáért a zenéért való Eroica, ahol egy szimfonikus zenekarnak nem is annyira interpretátornak kell lennie, hanem magának a médiumnak, annak, ami: szimfonikus zenekarnak. Beethoven szimfóniája ráadásul az első olyan mű a zenetörténetben, amely nemcsak hogy szakít Mozart és Haydn klasszicizmusával, megőrizve persze a nagy elődök számos vívmányát, hanem olyan, amely autentikus médiumként fogja fel a zenekart, nem pedig annak az együttesnek, amely számos szólam harmonikus megszólaltatására képes egyidejűleg. A szimfónia ettől kezdve nem a témák különféle változatainak megszólaltatója és egymásnak megfeleltetője, egyfajta alkalom az összehangzattani gyakorlásra, amely csupán annyiban nehezebb a kamaradaraboknál, hogy több benne a hangszer, hanem az egyidejű megszólalás miatt hangzásbeli követelményeket is támaszt. A III. szimfónia több mint egy szimfónia: maga a szimfónia. Valami olyasmi, ami miatt érdemes volt egyáltalán kitalálni a szimfonikus zenekart. A szimfonikus zenekar sosem volt szimfonikus zenekarabb sem előtte, sem utána, mint éppen az Eroicában, rejtély, hogyan lehetett egyáltalán megkomponálni mindössze tizenöt évvel a Jupiter és szűk évtizeddel Haydn angliai korszaka után. Kizárt egyébként, hogy ilyen zenét lehessen írni, alighanem igaza volt a szerzőnek, amikor azt mondta, hogy nem szerez zenét, hanem csak leírja a muzsikát, ami a fejében van. Igen, ez az egyetlen elképzelhető megoldás. Szédületes, mi lehetett ennek az embernek a fejében.

Abba bele sem merek gondolni, mi lehet Kent Naganóéban, mert mindebből semmi sem derül ki a bajorok előadásában. Ez a szimfónia úgy szólt, mint egy kései Mozart, aki csodával határos módon túlélte saját magát a Rekviem után, és megpróbálja utánozni a fiatal Beethovent. Ahogy Molnár Ferenc mondaná, ilyen művet csak röviddel a halála előtt ír az ember, vagy a halála után. Bágyadtan klasszicizáló a tónus, parókás muzsikusok játszanak rokokó kulisszák előtt, rizspor, púder, szelence, szalagos cipők. Modoros, rémesen cirkalmas az egész, nyoma sincs annak a nyers erőnek és lényegretörő állhatatosságnak, amely miatt ez a kompozíció egyáltalán megíródott, először Napóleonnak ajánlva, aztán a Hősi melléknévvel, megtoldva azzal, hogy az egész "egy nagy ember emlékének" szól. Ez a szimfónia sem nem hősi, sem nem bonapartista, mindössze fülledten bécsies. Ráadásul gyakran pontatlanok a szólamok, és ha gyors a tempó, nem győzik beérni egymást. Nemcsak felejthető ez az Eroica, hanem el is kell felejteni, nehogy rosszat álmodjon tőle az ember.

Álmomban két Kent Nagano voltam. Az egyik, aki vezényelt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, a másik, aki a világ legjobb karmestere. Úgy emlékszem, nem nagyon találtuk a közös hangot.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Csernus János --


További írások a rovatból

Interjú Vizin Viktóriával eltérő kulturális tapasztalatokról, a külföldre költözés fontos állomásairól
Fekete Zaj Fesztivál, 2022

Más művészeti ágakról

Desiré Central Station 2022 – No Filter
Gerőcs Péter: Werkfilm, Kalligram, Budapest, 2022.
Ugrin Julianna és Vizkelety Márton: A döntés
art&design

Gondolatok a Geometric Environments című kiállításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés