Ton Koopman (Kereskedő Antal) a régizene-forradalom másik nagy úttörője Harnoncourt mellett, ennek megfelelő mennyiségű előítélettel a mellényzsebemben baktattam a MÜPÁba. Annál is inkább, mert a műsorra tűzött két oratórium (Die Donnerode, Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus / Viharóda, Jézus feltámadása és mennybemenetele) szerzője, Telemann nem tartozik kedvenc barokk mestereim közé (lévén kissé populáris, csöppet triviális és még sok minden más -is). Körülbelül a koncert második percében megnyugodtam: a kellemes csalódás összetéveszthetetlen tünetei csiklandozták kritikusi "rosszmáj"-amat.


Az elsőként felhangzó, mégoly barokkosan szélsőséges Viharóda előadásában nyoma sem volt Koopman némely (fiatalkori) orgonafelvételeire jellemző csapongó, szertelen játékmódnak; annál inkább az érett és higgadt specialista meg-kér-dő-je-lez-he-tet-le-nül autentikus interpretációját hallottuk. Valahogy úgy, mint Harnoncourt karácsonyi koncertjén - azzal a fontos különbséggel, hogy Koopman esetében föl sem merült a Nagy Ember elfáradásának eshetősége. Egész habitusából, vezényléséből - és nem utolsósorban csembalózásából - csak úgy süt a frissesség. Szinte csak fiatalokból álló együttesei élén talán a mester is lassabban idősödik?

Alighanem a vitális Telemann-muzsika is rájátszott a hatásra - hasonlóképpen a Sir Simon Rattle emlékezetes oratórium-estjén tapasztaltakhoz. Noha a Donnerode "programját" az 1755-ös lisszaboni földrengés adta, mégsem katasztrófazene; s a Jézus-oratórium is a Húsvét örömhírére koncentrál. Mindkettő vagy 40 évvel bizonyos Bach János Sebestyén nagy passiói után született, s Telemann mester kései korszakában úgy látszik, nem átallott némi fűszerszámokat kölcsönvenni kollégájának boszorkánykonyhájából, melyeket kissé bővebb (hígabb) lére eresztve tálalt a hamburgi kereskedőértelmiségnek. A minőségi hozzávalóknak köszönhetően a közönségsiker garantált.


A koncert minőségi "hozzávalói" között kell említeni az
Amszterdami Barokk Zenekar és Kórust. Hogy egy régizene-együttesben kiváló vonósok játszanak, az természetes. Ha a fafúvósok is kifogástalanok, az már figyelemreméltó, ám amikor a rézfúvók (jelen esetben 3 trombita, 2 kürt), a körülményesen kezelhető natúrhangszereken hibátlanul (!) játsszák a talán Maurice Andrét is megizzasztó szólamokat, nos, az már valóban lenyűgöző. Nemkülönben egységes stílusuk, előadásmódjuk. Sárga irigységgel arra gyanakszom: minőségileg más próbaidőszakok állnak mögöttük, mint a gyengébb együtteseknél megszokott. (Ton Koopman virtuális agendája szerint mindössze 5 próbával ment a koncert.) Persze a több évtizedes hagyományra visszatekintő németalföldi régizene-oktatás is számít...

Az énekes szólisták - köztük a megbetegedett Deborah York helyére beugró Bettina Pahn - legnagyobb erénye szintén az egységes, kiegyenlített hangzás volt. Egyikük sem volt különlegesen kimagasló (nekem leginkább Tilman Lichdi tenorja tetszett), ám magasan iskolázott és messzemenőkig kulturált éneklésükkel tökéletesen egészítették ki a szintén kiváló kórust.

Ami nem tetszett: a szövegmondás talán lehetett volna konkrétabb (pláne hogy a saját szervezésű koncerteken megszokott és megszeretett MÜPA-programfüzethez hasonlóval a LOW nem szolgált), és a szólisták elhelyezését sem lett volna rossz ügyesebben megoldani (oldalvást ültek, de középen énekeltek, állandó jövés-menésük bizony olykor megakasztotta a zenei szövetet). De hát ezek jelentéktelen apróságok… Mindezek fényében különösen szomorúnak tartottam, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet szűk 90%-ra megtöltő közönség tekintélyes része nem magyarajkú volt. Vajon ők tényleg már a Tavaszi Fesztiválra érkeztek?

Harnoncourt, Rattle, Koopman - és a MÜPÁban fellépő régizenepápák sorozata Húsvétvasárnap Gardinerrel (és ismét Bachhal) folytatódik!