art&design / kiállítás

A Turbina Kulturális Központ csoportos tárlatán négy újgenerációs művész – Nunkovics Róbert, István Gergely és KÓRÓ, Szabó R. János és Ficsór Zsolt – legújabb munkái kerültek bemutatásra. Mindannyian egy-egy alkotással szerepelnek a kultúrhely kiállítóterében, és ha ezeket elemeire bontva kellene csoportosítani, akkor a médium és a dokumentarista szemléletmód az a két elem, amellyel a látottak lényege megragadható. Egységes téma köré a négy művész azonos módszere szervezi a tárlatot, vagyis a magyar vidéki valóság felkutatása és fényképeken való rögzítése.

Mit jelent egy alkotó archaikus témaválasztása és mítoszteremtő gesztusa napjainkban? Koleszár Stella vizuális művész, üvegtervező olyan üvegplasztikákat és hozzájuk rendelt kollázsokat mutat be a Horizont Galériában látható második egyéni kiállításán, amelyek a bűnről, vagyis a Gaztettről beszélnek egy-egy jelképes alak eredettörténetén keresztül.

Anticamera címmel látható szerdától David Claerbout belga képzőművész és az Amszterdamból hazatelepült Ősz Gábor magyar képzőművész építészeti léptékű felületekre installált hatalmas vetítéseit bemutató kiállítása a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

A Határtalan Design kiállítás és az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál részeként látható a „Texhibition” című kiállítás a FUGA – Budapesti Építészeti Központban. A tárlat vállalt célja, hogy hidat képezzen a textilművészek generációi között, és hogy összművészeti közegben teremtsen bemutatkozási lehetőséget a pályakezdő művészek számára. A kiállított munkák mögött húzódó felvetés szerint a textilipar legfényesebb hazai évtizedei után is van okunk figyelemmel kísérni az ágazatot, mert tartogat még meglepetéseket. A kezdeményezés sok célt tűzött ki, noha azok nem világosak, így a végeredmény is egy némiképp zavarbaejtő összművészeti kísérletre hasonlít.

Kontha Dora „Lélekképek” című polariodsorozatának összetettsége, lakonikus megfogalmazási módja magába foglalja mindazt, ami az alkotót – eddigi munkássága alapján – érdekli. Ám míg régebbi sorozataiban a fotográfia segítségével járta körbe alaposan külön-külön az időbeliség, az álom vagy épp a tér témáját úgy, hogy ezeknek lezártságot adott, addig a „Lélekképek” fotósorozatának rétegei egyik képről a másikra járva összefonódnak majd szétbontódnak, miközben esszenciálisan egyesítik magukban a korábban vizsgált tartalmakat. Az alkotások elodázzák a gyors interpretálást, azonban ezzel elősegítik a kontempláció lehetőségét – pont mint Pénelopé vászna.