Az előjátékban egészen új a hangzás, a zenekar remekel a lassú, vontatott tempó, a kromatikus és disszonáns harmóniák pontos, értő előadásával. Ismét a sötétben járunk, ezúttal az elme mélységeiben. Az előjáték szinte átfolyik a nyitójelenetbe, melyben a vezérmotívumok (kincs, gyűrű, kard, kovács, sóhaj) úgy bukkannak fel újra és újra, mint egymást körbe-körbe kergető gondolatok, melyeknek nincs feloldása. Mime töprengését Siegfried belépője szakítja félbe. Az ifjú rögtön egy medvét küld nevelőapjára, és élvezettel kacagja ki a riadt törpét. Wagner idealizált és szeretett hőse, Siegfried dühös, elégedetlen, gonoszkodó, türelmetlen gyerekként mutatkozik be. Megérteni könnyű, szeretni azonban nehéz ezt a destruktív viselkedést. Magnus Vigilius fürdik a szerepben: energikus és könnyed, az ifjúság kérlelhetetlen őszintesége uralja hangját. Siegfried gyűlöli a törpét, a szűkös barlangot, ahol élnek, a használhatatlan, játékra se jó kardokat. Tele van kérdéssel, melyekre válaszokat vár. Türelmetlensége agresszivitásba fordul, Mime a szó szerint fojtogató helyzetben végre feltárja Siegfried származását (ha nem is a teljes igazságot), és előkerülnek a kettétört Notung. Siegfried megmámorosodik a szabadulás gondolatától. Megelégszik a féligazságokkal, nem kérdez tovább, és talán ez a végzete neki is, ahogy az egész darabon végigvonul a gyávaságból, ostobaságból, önhittségből fel nem tett kérdések sora, így a szembenézésétől való félelem legyőzi a tudás iránti vágyat.  

Ettől a ponttól két ellentétes irányú utat járunk be: Siegfried első, klasszikus mesebeli próbatételekkel mérföldkövezett útját a vágyott társig, és a Vándor (Wotan) utolsó útját az elkövetett bűnökkel szegélyezett úton a szembenézésig.

Itt emelném ki, hogy izgalmas és további értelmezési lehetőségeket ad, hogy a Siegfriedben a Vándor (Wotan) és Brünnhilde szerepében is új énekes veszi át a feladatot. Derek Welton tökéletes választás a hatalmát már elveszítő, uralkodás helyett szemlélődő, isten helyett vándorként bolyongó, megváltást kereső Wotan megformálására. Brünnhilde esetében pedig az, hogy A walkürben Sieglindét (Siegfried anyját) alakító Magdalena Anna Hofmannt láthatjuk, mint Siegfried szerelmének tárgyát, már-már shakespeare-i szerepösszevonások rejtett asszociációit juttatják eszünkbe.

Wotan vándorútján először Mimét keresi fel, ahol a kérdezz-felelek játékban a törpe tudomására hozza, hogy Siegfried a Notunggal teljesíti be küldetését és egyben a törpe vágyát, de az újrakovácsolás nem Mime feladata, hanem azé, aki nem ismeri a félelmet. Mellékesen elnyeri Mime fejét, melyet nagyvonalúan átenged a hősnek, azaz kimondja Mime nevelt fia általi halálát és totális bukását, egyben elindítja Siegfriedet a pusztulásba vezető útján. Az Alberichhel (és Fafnerrel) való találkozás során felszínre kerül, hogy Wotant rémálomként (Alb-traum!) kísérti A Rajna kincsében már megérzett, de elhessegetett önreflexió, hogy ő és Alberich egyek, a hatalomvágy két, ugyan ellentétes színezetű (Licht Alberich - Schwarz Alberich) de egy tőről fakadó megtestesítői. Jochen Schmeckenbecher most sem okozott csalódást, karakteres megformálásában Wotan lelkiismereteként állítja színpadra Alberichet. A Vándor elmegy a forráshoz is, és felkelti mély álmából Erdát, hogy tanácsát kérje. Azonban már amikor Erda szembesíti tettei súlyával (lopás, csalás, igazságtalanság), tudja, hogy nincs tanács és erő, melynek segítségével visszaforgathatná a sors kerekét, kérlelhetetlenül bekövetkezik a vég. Erda örök álomba süllyed, minden tudásával együtt. Végül előre kitervelten találkozik Siegfrieddel, szinte provokálja erőtlenségével, aki pimaszul kóstolgatja is, majd ifjúsága összes tudatlanságával elsöpri az útjából a haszontalan és erőtlen aggot, kardjával kettészelve dárdáját. Wotan útja véget ért.

Siegfried útja előre elrendelt, és a legmeseszerűbb rész is egyben. Wagner teletűzdelte ezt az utat szeretett hősét bemutató, csodás zenekari kitérőkkel (erdő, anya, madárdal), valamint bámulatos szólókkal. Seigfried összekovácsolja a neki rendelt kardot, nem szakami tudással, hanem önkéntelen varázslattal, és persze izomból. A Kovácsdal parádésra sikerült: az operairodalom egyik legmegerőltetőbb, leglátványosabb tenorszólóját a zenekar és az énekes kifinomult összjátéka emelte olyan magasra, hogy még a Wagner által előírt kalapács és üllő megszólalásában is rész tudott venni Magnus Vigilius, mellyel oldotta a feszültséget, és mosolyt csalt a nézők arcára. Bravo!

A természetben Siegfried egészen más arcát mutatja: érzékeny, tűnődő, kíváncsi fiú. Az előadás – a gyilkosságok előtti idillben – még egy újabb, könnyed viccet is megenged magának, két zenészt is feltesz a színpadra : egyikőjük Siegfried „nádsípját” szólaltja meg fals hangon, mint zenebohóc a cirkuszban, majd a kürtöt is Siegfried instruálásával láthatjuk és hallhatjuk.

Hősünk félelem és gondolkodás nélkül végez a sárkánnyá változott, utolsó óriással, Fafnerrel, aki bár semmi hasznát nem vette, mégsem tudta elengedni, így csak irigyen őrizte a kincset, szabadulását a bűvöltből csak a halál hozott neki. Sorin Coliban orgánuma nagyon illik a szerephez, a haláltusáját vívó óriás valóban bölcsnek és szánalomra méltónak tűnik fel nemcsak a darabbéli Siegfried, de a közönség előtt is. Siegfried ezt követően a nyelvéhez ért sárkányvértől új tudás birtokába jut, gondolatolvasó lesz, és érti a madarak életét. Így Mime mézes-mázos szavainak valódi értelmét hallja, és a bosszút elengedni nem tudó, szintén a hatalom rabjává vált Mimével is végez. Útját a madárka útmutatása alapján folytatva, könnyűszerrel túljut Wotan dárdáján, átvág a tűzgyűrűn, és megtalálja az alvó Brünnhildét. A mese itt véget is ér, megérkeztünk a bukás előszobájába.

A végkifejlet grandiózus, folyamatos emelkedés. Siegfried megismeri a félelmet, Brünnhilde felébred és elbúcsúzik mindattól, ami volt, a két szereplő egymásra talál egy végső eksztázisban. Kérdés, hogy az utolsó duettben Siegfried lángoló, érzéki szenvedélye az istennőből halandó asszonnyá lett, szerelmes nő vágyával, vagy annak hősi, halált hozó és beteljesítő szerepével egyesül.

A darab végén több a kérdés, mint a válasz, de hátra van még az utolsó este. Egy biztos, a történetnek van hőse, de azt nem Siegfriednek hívják.

A Rajna kincséről (Ring, 1. rész) A walkürről (Ring, 2. rész) is el lehet olvasni a beszámolónkat.

Művészeti vezető és vezényel:
Fischer Ádám
Társ-művészetivezető:
Rajna Martin
Szereplők:
Siegfried Magnus Vigilius
Mime Jürgen Sacher
Vándor (Wotan) Derek Welton
Alberich Jochen Schmeckenbecher
Fafner Sorin Coliban
Erda Gál Erika
Brünnhilde Magdalena Anna Hofmann
Erdei madár Szemere Zita
Közreműködők:
Tánc: Asztalos Dóra, Csere Zoltán, Fehér Laura, Feledi János, Gulyás Anna, Horváth István, Kelemen Krisztián, Kovács Richárd, Krizsán Dániel, Tóth Brigitta, Újvári Milán, Vida Gábor.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Alkotók:
Dramaturg: Christian Martin Fuchs †, Dr. Christian Baier
Fény: Vajda Máté
Koreográfus: Vida Gábor
Videó: Szupermodern Filmstúdió Budapest
Betanító karmester: Kovács János
Vezető korrepetitor: Bartinai Gábor
Zenei munkatársak Bartal László, Bartinai Gábor, Bizják Dóra, Kovács Brigitta, Johannes Marsovszky, Paul Marsovszky, Rajna Martin
Jelmez- és bábterv: Corinna Crome
Játékmester: Polgár Etelka
Rendező: Hartmut Schörghofer