Sieglinde nem szerelmi házasságban él Hundinggal, akinek a neve magyarul hozzávetőlegesen Kutyást jelent. Befogadja a menekülő Siegmundot, és a szerelem első látásra létrejön köztük. Siegmund, mikor a vadászatból visszatérő Hundingnak elmeséli családja történetét, azt állítja, ő a Farkas leszármazottja – ezzel azt is sugallva, hogy erősebb a másiknál. Azaz a viszonyok terén itt felvillantja a kutyával (akár: kutyapórázzal) jelképezett házasság helyett – Hunding állandóan parancsolgat Sieglindének –, a farkassal jelzett, két szabad ember közt létrejövő kötelék lehetőségét. Valójában nem Wolf, hanem Wälse az apja mindkettőnek, ami Wotan álneve az emberek közt, aki különösen sok időt töltött Siegmunddal gyerekkorában. Sieglinde megszervezi a szökést Siegmunddal, amit majd az üldözés követ, és a csata Hundinggal, melyben Siegmund az isteni erővel bíró kardra, Notungra is számít.

Azt ugyan nem mondja Richard Wagner, hogy ne irigykedjünk az istenekre, de megmutatja, hogy köztük is fájdalmas, szenvedéssel járó történések lehetségesek, ugyanúgy, ahogy az emberek közt. Náluk is az egymás közti viszonyok alakítják a történéseket, mely történések aztán visszahatnak az egymás közti viszonyokra.

Az csak látszat, hogy Wotan házasságon kívül büntetlenül, kedvére hálhat és szaporodhat nővel (nincs neve) és istennővel (Erdával), mert eljön a pillanat, amikor olyan bonyolulttá válnak a történések, hogy valakinek óhatatlanul fájdalmat fog okozni a főisten.

A Walkűrben az a kérdés, hogy Wotan vagy megsérti az isteni rendet, mely az emberek közti házasságot – amit nője, Fricka véd –, szentnek mondja, avagy hagyja meghalni saját fiát, Siegmundot, akinek szerelme testvérével végső soron házasságtöréshez vezetett. Ő, istenként, inkább az isteni rendet választja. Siegmundot később Wotan kedvenc lánya, Brünnhilde, a walkür megpróbálja megvédeni, ezáltal szembe szállva az isteni törvénnyel, valamint apjával, aki aztán száműzi őt. Wotan nem tehet mást, hiszen, ha hagyná, hogy Brünnhilde továbbra is együtt éljen velük, mintha mi sem történt volna, akkor az isteni törvény semmibe vétele következmények nélkül volna. Brünnhilde szíve Siegmundon, a halandón akkor esett meg, és csak akkor szállt szembe Wotan parancsával, amikor kiderült, szerelmét Siegmund annyira szereti, hogy nem hajlandó őt sorsára hagyva Sieglinde nélkül a Walhallába jutni, hanem, ha már halni kell, akkor vele együtt a holtak, azaz Hella (Héla) birodalmába vágyik. Az riasztja meg, készteti együttérzésre tehát a még halhatatlan walkürt, ami kitaszíttatása után az ő osztályrésze is lesz: szerelméért a himi-humi halál helyett a végső megsemmisülést választja Sigmund, szerelem és halál itt így jár kéz a kézben.

Nos, ezeket a drámai folyamatokat érzékeltetve nehéz elhinni, de a MÜPA épületében egy

fantasztikusan változatos, néha könnyed, máskor humoros, holott a Wagner-műhöz nem ironikusan viszonyuló előadásban láttuk A walkürt.

Újdonságot nem mondok, de muszáj leszögezni, hogy a Fischer Ádám vezényelte Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara szinte teljesen hibátlanul, világszínvonalon játszott, a pianissimótól a legzúzósabb fortékig jól lehetett hallani a szándékot – azt az egyet leszámítva, hogy az éneket harmadik felvonásban szinte teljesen kitakarták néhány alkalommal. Az énekesek kitűnő teljesítménye sem újdonság, azonban közülük is külön ki kell emelni a svéd Elisabet Strid mint Brünnhilde és a lengyel Tomasz Konieczny mint Wotan alakítását. Mindketten végig egyenletesen tökéletes tempót tartottak, kiváló hangot jelenítettek meg a színpadon, és az elkerülhetetlen búcsú mély tragédiáját úgy adták át, hogy a közönség mindvégig moccanni sem tudott. Játékukban megjelent az apa-lánya meghitt, bizalmas viszonya, az apa lánya iránt mutatott, de belső vívódásait is tükröző dühéig több érzelem is.

Megterhelő mondanivalója ellenére az előadást nem egy súlyos rémálom, hanem sokkal inkább egy könnyed örömprojekt irányába engedte elmenni már Hartmut Schörghofer rendezése is. A könnyedséget sugallta, hogy nem ráerőszakol egy értelmezést az emberre, hanem csak fel-felvillantja az irányokat, melyeken aztán a néző asszociációi vagy elindulnak, vagy nem. Öröm volt nézni például Hunding kutyusait játszó táncosokat, akik akár etológusokat is megtévesztő ebmozdulatokat mutattak be, aztán párosával lustán egymásra rakták végtagjaikat, úgy pihentek. (Minden ilyen érték csak akkor tűnik fel igazából, ha belegondolunk abba, el is tekinthettek volna ezen vonások bemutatásától.)

Külön ki kell emelnem a világsztárokhoz felnőtt magyar altot, Schöck Atalát, aki szinte színászként is játszott a színpadon, olyannyira, hogy miután megfordította Wotan cselekvésének irányát, egy pillanatra – mint mi egy képzeletbeli tükörbe –, önelégülten kimosolygott a közönségre, majd ismét komolyan visszatért a darabba.

A mesteri előadás utolsó taktusa után örömében a két öklét égbe emelő Fischer Ádám már csak a hab volt a tortán, mozdulatára a tapsoló közönség is megkönnyebbült.

Elisabet Strid: Brünnhilde – Fotó: MÜPA