A 2007/2008- as bemutató és a 2019-es felfrissítés óta valószínűleg mindent megírtak már a „Duna-parti Bayreuth” Ringjéről. Kiemelték a helyszín sajátos lehetőségeit, méltatták a kezdetektől célul tűzött zeneközpontúságot, elemezték a rendezés asszociatív nyitottságát, ünnepelték az énekesek kiválóságát és a zenekar kikezdhetetlen teljesítményét. Az egész előadásról most is csak a legjobbakat lehet írni, láthatóan mindenki örömmel és szakmai tudása maximumát nyújtva vett részt a produkcióban.

De mit is jelent a zeneközpontúság, ami talán a legfontosabb értéke ezeknek az előadásoknak? A legtöbben, akik ódzkodnak Wagner zenéjétől, mi több, egyenesen elképzelhetetlennek tartják műveinek élvezetét a monumentalitást, ők a teatralitást és a brutális hangerőt tartják leginkább taszítónak. Fischer Ádám azonban olyannak álmodta és valósította meg az előadásokat, hogy azokat bátran nevezhetjük meghittnek. A zenekar nem hangerővel, hanem folyamatos jelenléttel ér el hatást. Wagner a Ring történetének elmesélését egy omnipotens elbeszélőre bízta, és ez az elbeszélő a zenekar. A zenekar mindent tud, nemcsak arról, ami volt, vagy van, hanem arról is, ami lesz. A vezérmotívumokkal és zenei affektusokkal gyakran spoilerez, súg, figyelmeztet, olyasmiket vetít elő, vagy említ fel, amiket nemcsak a nézők, de az adott pillanatban a szereplők sem tudnak. A zenekar és az énekesek összjátéka, melyben a zenekar nem elnyomja, hanem felemeli az énekeseket, lehetőséget ad arra, hogy egy-egy gesztus, hang, mozdulat, csend vagy szünet figyelmet és értelmet kapjon. Máskor pianókat, visszafogott, puha hangokat hallunk, néha annyira mesterien adagolva a tempót, hogy sóvárogva várjuk a fortissimot. Az este számomra legszebb pillanatai ezek az intim pillanatok voltak.

Igazságtalanul és vállaltan szubjektíven kiemelek néhányat ezekből.

Sötétben, a kezdetek előtti időkben, talán a freudi ösztönén (németül: ’Es’) birodalmában járunk, a végtelen idő egyetlen rezgő akkord, a teremtés Esz-dúrban árad és csak egy apró fényecske vibrál a térben, a világító fénygömb Fischer Ádám karmesteri pálcája hegyén. Mi ez, ha nem varázslat?

A tetralógia története bullyingolással, megalázottságból fakadó hatalomvággyal, önhittséggel, szerződésszegéssel, manipulációval, háromszor elkövetett lopással, árulással, átokkal, gyilkossággal kezdődik. Többszörösen megmutatva, hogy legsötétebb ösztöneinknek vagyunk kiszolgáltatva, hogy a hatalomvágy és az élet (szerelem) nem férnek össze. Aki rosszul választ, menthetetlenül elbukik. Tomasz Konieczny méltán magáénak érzett Wotanja a ráébredés pillanatában, Erda figyelmeztetésére mindezt megsejti, kétségbeesetten keresné a megoldást, a megváltás esélyét, de a pillanat elmúlik, hogy a tagadás annál fényesebben takarja el az elkerülhetetlen pusztulást.

Norbert Ernst Loge szerepében igazi manipultátor (vagy mediátor?), aki az elmérgesedett helyzetben először dicséri a tervet, a megrendelőt, majd az építőket, a kivételes munkát, aztán mintha már le is zárná a vitát, kimondja, nincs olyan érték a világon, mi helyettesítené a megígért díjat, Freiát, a szépség és az örök fiatalság istennőjét. Majd mintegy mellékesen elkezd beszélni a Rajna kincséről, a hatalom gyűrűjéről, és addig-addig csavargatja az érzelmi potmétert az óriásoknál (persze Wotannál is), míg azok maguk mondják ki a megoldást: Freia helyett a Rajna kincsét kérik.

Alberich kapta a Ring talán legszomorúbb dallamát, a szerelemről való lemondás motívumát, mely önálló életre kel és többször visszatér a későbbi részekben is. Jochen Schmeckenbecher azonban nemcsak a szerelemről való lemondás előadásában remekel ((lásd még: 'Motiv des Liebesverzichts'), hanem valami egészen más eszközzel is belopta magát a nézők szívébe. Alberich, amikor Wotan és Loge fogságában, megkötözve, megalázva küzd hatalmáért, még azon spekulál, hogy talán olcsón megússza ezt a kalandot, hiszen ha oda is adja a kincseket, de a hatalom gyűrűjét megtarthatja, mindent könnyedén visszaszerezhet. Schmeckenbecher ezt a belső monológot a zenekarnak gyónja fülbe, mintha megerősítést, támogatást várna. Különleges, kamaraszínházi pillanat és zenei párbeszéd alakul ki egy szorult helyzetben lévő szereplő és a több mint 100 tagú zenekar között.

Schök Atala beérett Frickája éneklés nélkül is mindig jelen van, érzékletesen, apró gesztusokkal és leheletnyi szünetekkel mutatja be, hogy a feleség saját félelmei hogyan táplálják önkéntelenül is a férj hatalomvágyát.

Fischer Ádám egy beszélgetésben említette azt a bayreuthi belső poént, hogy amikor felhangzik Alberich fenyegetése „Habt acht! Habt acht!”, könnyű úgy hallani, mintha ’halb acht’-ot énekelnének és, ha minden jól megy, valóban fél nyolc körül jár az idő. Tegnap este minden jól ment, ránézve az órámra, láttam, hogy 19:33 hangzott fel a „Habt acht!” (Kicsit késve kezdték az előadást.)

Fotó: MÜPA

Művészeti vezető és vezényel:
Fischer Ádám
Társ-művészetivezető: 
Rajna Martin
Szereplők:
Wotan Tomasz Konieczny
Donner Szegedi Csaba
Froh Megyesi Zoltán
Loge Norbert Ernst
Fricka Schöck Atala
Freia Horti Lilla
Erda Gál Erika
Alberich Jochen Schmeckenbecher
Mime Jürgen Sacher
Fasolt Tijl Faveyts
Fafner Sorin Coliban
Woglinde Sáfár Orsolya
Wellgunde Fodor Gabriella
Flosshilde Kálnay Zsófia
Közreműködők:
Tánc: Asztalos Dóra, Csere Zoltán, Fehér Laura, Feledi János, Gulyás Anna, Horváth István, Kelemen Krisztián, Kovács Richárd, Krizsán Dániel, Tóth Brigitta, Újvári Milán, Vida Gábor. Gyermektáncos Hegedüs Donát Dorián (06.18.) , Kalmár Gergely (06.25.)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Alkotók:
Dramaturg Christian Martin Fuchs †, Dr. Christian Baier
Jelmez- és bábterv Corinna Crome
Fény Vajda Máté
Koreográfus Vida Gábor
Videó Szupermodern Filmstúdió Budapest
Betanító karmester Kovács János
Vezető korrepetitor Bartinai Gábor
Zenei munkatársak Bartal László, Bartinai Gábor, Bizják Dóra, Kovács Brigitta, Johannes Marsovszky, Paul Marsovszky, Rajna Martin
Játékmester: Polgár Etelka
Rendező: Hartmut Schörghofer