---

I. hely

Barna László
A burkoló bánata

Forró napsütés hevíti
Spakli Kázmér tar fejét,
s érzi már, hogy cipőjében
átizzadt a talpbetét.

E szörnyű tény megriasztja
az italos burkolót,
s úgy dönt, hogy a rendelőnél
elfoglal egy parkolót.

Ám mielőtt felkeresné
megválasztott doktorát,
néhány sörrel átöblíti
kiszikkadó potrohát.

Mint szomjas ló, oly nagy slunggal
önti le az italát,
s csak ezután adja elő
a doktornak panaszát.

Kedves doktor - mondja kínnal-,
zokniférgem van nekem,
de csak egy szál, hála Isten,
ám én azt is szégyel'em.

Ugyanis a felülete
rettentően babigós,
na már most, mint ön is tudja,
nagyobb ez, mint egy briós.

S ebben az a legborzasztóbb,
hogy billegek, s döcögök,
s míg ezt mondta, váratlanul
embereset böfögött.

A gyógyulás érdekében,
mindent megtesz alapon,
felajánlást indítványoz
a környező falakon:

Hogyha kell, én kicsempézem
itt az egész rendelőt,
nékem ez csak fúgatéma,
s tart legfeljebb délelőtt.

Nincsen önnek zokniférge
- szól a doktor kimérten -,
mástól van e kényszerképzet
szájszagából ítélten.

Ezen könnyen segíthet egy
leszoktató kezelés,
s a leszokásban ott rejlik
a zokniféreg feledés!



Bokros Lajos
Egy hajléktalan naplója (részletek)

Jó ló (lau) szól a vajda a falhoz támasztott gebéről.
Leszokásban vagyok így a pompás tevéről,
Mit a szaúdi emírtől kaptam.
De neked olcsón adom; egy Merci meg két paplan…
Merszí mondom gyorsan. Ne, itt a két paplan,
S azon minutában a ló hátára kaptam,
De az öreg ordít, mint féreg a fában,
Lehet, nem jártas ő még a franciában?
Mert „gazfickó"-t kiabál és-pedig nem halkan,
Meg; valami autót is követel rajtam.

Túl vagyok már rajta, de éppen csak megúsztam,
Az idegen szavakon már sokszor megcsúsztam,
Óvakodom attól: bartel, bordeaux, briós,
Olyat meg végképp nem szólok: babigós,
Ki tudja ki kapná fel reá a fejét,
S ölelne magához, mint leendő vejét.

Zokniférgem sincsen, (bár féreg akadna)
De zoknit azt sajnos az állam nem adna
Nekem segély gyanánt,
(Bár hajléktalan vagyok, és nem eszem banánt.)
Volt már zoknim; de csak egy szál,
Hozzá nem akadt sohasem pár,
Így elcseréltem inkább egy fél kanna borra,
Jobb kedvű az ember, ha vörös az orra.

Írtam félálomban egy prelúdiumot,
Dukál hozzá fúga, de közben elnyomott
Sajnos teljesen az álom.
Fúgatéma nincs hát, és ki sem találom
Ma éjszaka már. (A reggelt megvárom.)

---

II. hely

Micskó Zoltán
Emberek vagy angyalok nyelvén

Szeretnék ma valami szépet mondani neked.
Vagy legalább lassan, okosan beszélni,
nem csak dadogni idétlenül,
de a szavak szétszéledtek, elsomfordáltak.
Szeretném megmagyarázni,
hogy nem az, és nem úgy...
Hogy majdnem minden érthetetlen vagy félreérthető.
Mégis próbálom egyszer végre megértetni magam,
de csak egy szál rózsa maradt a vázában,
(az is milyen hervatag), nem tudok nevet adni neki.
Szótagok torz halmaza torlódik közénk.

Az ágy mellett domesztikált zokniférgem
dödörészik valami régi Tom Waits-dalt,
egy dagadt pőcsik zenél hozzá -
hogy lesz ebből fúgatéma?
Pengő cimbalom vagyok.

Álmomban egy pohár kólát [kaula] kért tőlem
egy, valami istentelen tájszólásban
beszélő szürke ló [lau] -

Így már a szerelemről örök leszokásban,
egyedül-együttlakásban,
halandzsa-vakvilágban,
sündörgén nyívok és puszulok.
Majd felszottyanva csöndörítek,
és morgandva harsanok:
Babigós csörmölény!
Perseteg suhonca!
Nyühe!

---

III. hely

Csata Ernő
Babigós


Már századszorra fogadom :
mától nem dohányzom,
csak ebéd után,
de csak egy szál,
nem árthat nagyon,
s e csalásban,
folytonos
leszokásban,
kitartó vagyok,
mint zokniférgem,
ha viszket
rá gondolok,
és hűséges,
akár a ló,
de akaratom néma,
nyilván,
nem egy fúgatéma.
Legyen táltos
vagy jós,
ki megfejti,
milyen
az igazi babigós.



Konom Róbert
Baby go

Nem tudom, hogy másnak e táj mit jelent,
de nem tudhat mindent az ember,
mindenesetre nekem kissé babigós.
Ugye, hogy egy kicsit tényleg?
Viszont nem kicsit, de tényleg:
a táj ma a fúgatéma.
Hú-ha.
Elterül a táj a szövegtesten, mint egy tályog.
Bővebben.
Tátog a táj, mint egy tályog, a szövegtesten,
de csak egy szál kibelezett ló [lau]-lú
sebzi fel üres-szűzies tájtályog-testét,
mint hat tonna szürkét egy pötty piros festék,
mint végtelen hómezőt
egy katona, kit a jég benőtt,
mint a leszokásban lévő piást,
egy jóízű (glutty) kortyintás,
mint a jó, a fontos, a nagy verseket
egy, a kötetben felejtett lírai nyekkenet,
vagy mint a Balatont a Trabant,
amely a gödör-bulin bele pottyant.
Még bővebben.
De tényleg, mi újság a déli parton?
Zajlik az élet?
Zajlik.
Zajlik a halál?
Az is zajlik.
Miért ne zajolna.
Ló-lau-lú, szerelmem, menj most már haza, jó!?
Na, ne pofázz vissza, go baby go-go-go!
Neked is jobb lesz, de tényleg.
Ja kérem, nem lehet mindenki a zokniférgem
– mondta megengedőn, csitítón, csak úgy,
az érdeklődő nagyközönségnek Tóni,
a selyemzombi.
Ja, és még Tóni, a selyemzombi,
azt is mondta, mintegy lecsengőn:
Nem a feltámadás a fontos,
hanem hogy zombi létemre legyen nőm
most.
Ló-lau-lú, szerelmem, még mindig itt vagy?



Tokai András
Kapolcsi hendekaszillabuszok

Édesanyám, nem perdül a rokka, oly
babigós ma a szál, ló/lau/ települ rám.
Mert a sudár, szép Fugatéma teper.
Szerető, szerető kell, de csak egy szál.

Édes, lásd vége a rímfaragásnak...
Jöszte, ki segítsen a leszokásban?
Elhágysz? Ki marad? Csak a zokniférgem?

---