Részlet az interjúból:

Pesti nő: Nagyon fiatalon kezdett filmezni. Hogy érzi, mikor tanulta meg igazán a mesterségét?

Törőcsik Mari: Az első filmemmel, a Körhintával a mennybe mentem, mert a Fábry Zoli nagyszerű filmet csinált, és mert olyan hatalmas színészekkel játszottam, mint például Soós Imre, aki a szerelmemet alakította. Na de hát akkor még természetesen nem voltam színész. Ezután tíz éven át eltanácsoltak a színpadi pályáról, először jogosan, aztán szerintem már jogtalanul, és ez nagyon fájt. A kilencedik évben A vágóhidak Szent Johannáját állítottuk színpadra Brechttől, és akkor szabályosan elküldtek a pályáról, azt mondták, ne kísérletezzenek tovább velem. Ez Major Tamást is nagyon megviselte. Őt akkor már mindenki Tomizta meg Tamásozta, de én haláláig úgy hívtam, hogy Major elvtárs, mert így szoktam meg. Odamentem hozzá, és mondtam neki, Major elvtárs, most én tartom majd magát ölben. Eddig maga tartott engem, de most én leszek az erősebb. És akkor megcsináltuk A szecsuáni jólélek című darabot, ami hatalmas siker lett, ahogy később a Varsói melódia is. Ez utóbbi egyébként nagyon rossz darab, de minél rosszabb egy mű, annál többet tud magából adni az ember, és ha egészen odaadja magát, akkor az jó tud lenni.

Pesti nő: Mi adott önnek erőt, hogy higgyen magában akkor is, amikor elutasítják?

Törőcsik Mari: Az, hogy olyan emberekkel voltam körülvéve a Nemzeti Színházban, akik hittek bennem. 56' után Major Tamás nem nagyon tudott mit játszani, mert sok előadást betiltottak, a szerzők pedig disszidáltak, ezért tizenhat nap alatt felújította a Vízkereszt vagy amit akartok című darabot. Én akkor semmit sem tudtam a pályáról, és rajtam kívül csak Bara Margit volt új színész az előadásban, de ő akkor már vezető művész volt Kolozsváron, és csodálatos volt a darabban, egyszerűen csodálatos. Én viszont iszonyatosan rossz voltam benne. Ennek ellenére abban az évben megkaptam a Farkas-Ratkó Györgyről elnevezett vándorgyűrűt, amit a társulat tagjai szavaztak meg minden évben a legjobb fiatal színésznek és színésznőnek. Még megvan a fénykép, ahogy ott állok Viola ruhájában, és Major Tamás az ujjamra húzza a gyűrűt. Én akkor elsírtam magam. Lementem a büfébe, ott ültek a színészek, és mondtam, hogy tudom, hogy nem érdemeltem meg, de köszönöm, csak nem tudom, miért kaptam. És akkor azt mondták nekem azok a hatalmas művészek, hogy nagyon rossz voltál a darabban, Mari, és el fognak téged tanácsolni a színpadi pályáról, de mi most kijelentjük neked, nem mindenki lesz része a Nemzeti Színháznak, aki itt van, de te be fogsz épülni a falak közé. Hát ilyen emberek között nőttem fel.

Pesti nő: Ennyire fontos, hogy mások higgyenek bennünk?

Törőcsik Mari: Hát persze. És hogy ne akárkik higgyenek bennünk. Erre a támogatásra még később, a sikerek után is szükségem volt: mindig el kellett hitetni velem, hogy érdemes újra és újra színpadra állnom.

A teljes interjú itt olvasható el:

LÉTEZNI KELL A SZÍNPADON, NEM PEDIG JÁTSZANI

Fotó: Bach Máté