Nem lezárás egy ilyen kijelentés, sokkal inkább valamiféle folytatás keresése. Ez a kérdéskör hatja át az e heti számot: mi lesz majd utána?

A 2022-es választás előtti politikai viszonyokról sok szó esik: Mészáros Gábor arról ír, hogyan lehet a kivételes állapotból állandósult rendeleti kormányzás, Széky János felteszi a kérdést, van-e egyáltalán értelme a parlamenti választásoknak jelen viszonyok között; Várkonyi Benedek pedig a magyar alkotmányos rendszerről és a leválthatatlan hatalom legitimitásáról beszélget Halmai Gáborral. Mindannyiszor felmerül: mi történik majd a választások után?

És mintha az irodalmi anyagban is az köszönne vissza: merre tovább? Erdős Virág 44 gondolatébresztő látvány című szövegében a jelen Budapestjének mindennapi képei felett elidőzve fogalmazódik meg ez az olvasóban, Frideczky Katalin egy bántalmazó kapcsolat végéről ír novellát, Ürmös Attila pedig egy, a diagnózis szerint koronavírus-fertőzésbe, valójában aranysó-fogyasztásba belehalt nő túlvilági sorsáról.

Csuhai István Jón Kalman Stefánsson Ásta című művéről ír, ám a szöveg nem csupán szerzőt és szöveget méltató kritika, hanem a hazai kiadások jövőjének tárgyalása is. Simonovits András a Deaths of Despair and the Future of Capitalism című, tavaly megjelent könyvet mutatja be, melyben a reménytelenséget vezető halálokként tárgyalják a szerzők. Az e heti szám talán legizgalmasabb szövegei pedig Széplaky Gerda és Weiss János kritikái Vajda Júlia Ott, akkor… című, holokauszt-túlélők beszámolóiból megírt könyvről, amely elsősorban módszertanában hoz jelentős újdonságot.

Az utolsó áprilisi ÉS lapjain efZámbó István képei is helyet kapnak; az álomszerű, furcsa alakok kiválóan illeszkednek a szövegekhez. Nem kellemes álomszerűség ez, inkább hátborzongató, elgondolkodtató, mintha a képek is azt sugallnák: lassan ideje felébredni.