zene
2007. 06. 06.
Világhírű zenekarunk és az Isten(ek) alkonya
A Budapesti Fesztiválzenekar és Gidon Kremer hangversenye 2007. május 26-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben
Jó néhány éve nem indulok el otthonról Gidon Kremer Bach szólószvit-lemeze nélkül. Ezúttal „a hegy jött Mohamedhez": a Budapesti Fesztiválzenekar vendégeként Bartók Fiatalkori (I.) hegedűversenyét játszotta május 26-án a zeneszerző nevét viselő Nemzeti Hangversenyteremben. Hogy az elmúlt hét (a zenekarral közös) olasz-spanyol turnéján fáradt-e el, netán betegség vagy éveinek súlya nyomja vállát, nem tudom: mindenesetre csodálatosan, ám - egyértelműen - formán kívül játszott.
Fischer Iván és a Fesztiválzenekar előtt le a kalappal: bár berzenkedtem a „világhírű zenekarunk” szlogenű reklám láttán, profizmusuk megkérdőjelezhetetlen. A koncert egészét mindazonáltal belengte a koranyári turnék limonádé-romantikája. A nyitó Richard Strauss: A rózsalovag – első keringősorozattól a bevallottan szerelem jegyében íródott Bartók-koncerten át a ráadásnak előadott Mascagni: Parasztbecsület Intermezzojáig minden ütem a fülledt romantika jegyében telt, míg az üdítő – ám e fülbarát daraboktól élesen elütő – kivételt Stravinsky Sacre-ja nyújtotta. A műsortervért mindazonáltal dicséret illeti a tisztelt címet: Bartók korai, „strauss-os” korszakából származó 1907-es darabját kiváló volt a példakép 1911-es zenéje, majd a következő korszakát hasonlóképp befolyásoló Stravinsky 1913-as műve között, már-már hatástörténeti kontextusban hallgatni.
A Fesztiválzenekar és Fischer Iván fellépéséről lerítt, hogy nem először és nem másodszor koncerteznek ezzel a műsorral. Hasonló fölényes könnyedséggel, magabiztossággal tényleg csak a legjobbak muzsikálnak. Mindazonáltal a koncert felütését adó Richard Strauss keringőegyveleg bravúros tempómozgatásai nekem már túlzásnak tűntek, s úgy vélem, nem szerencsés, ha a színes a nagy fölényességtől vásárivá, a rózsalovag Kék Dunává válik.
Bartók Fiatalkori hegedűversenyében továbbra is a dagályos későromantika hangzását vitte tovább a zenekar (annak ellenére, hogy néhány pulttal kevesebb vonós ült fel), Gidon Kremer intimebb (fáradtabb?) interpretációja azonban a kamarazene felé mutatott. Mi több, a második tétel pontozott ritmusú melléktémáját is egészen más felfogásban játszotta a szólista és a zenekar – nem tudtak, vagy nem akartak megegyezni?
A mű maga egyébiránt a Concertomellett talán a legfogyaszthatóbb Bartók-darab a maga fülbemászó dallamosságával, szenvedélyességével. Ez utóbbival nem is volt híjával Gidon Kremer játéka, inkább az időnkénti intonációs megingás, félresikerült díszítés, görcsös futam volt meglepő. A kezdő ütemekben, s a ráadásként játszott Piazzolla-tangóban (ó, de kár, hogy nem Bach…) figyeltem föl továbbá arra, hogy a csúcshoz (a vonó kéztől távolabbi vége) közel bizony szakadozott Kremer hegedűjének hangja: kb. úgy, mintha nem lett volna felhúzva a vonója.
Persze lehet, hogy csak a magamfajta kukacos kritikus figyel a hibákra, a közönség ovációja legalábbis nem hagyott kétséget afelől, hogy a többség tökéletesen elégedett volt a hallottakkal. Magam azonban zavarban voltam: egyfelől régi nagy álmom teljesült azzal, hogy a bálványként tisztelt hegedűművészt végre élőben látom-hallom; másfelől rossz volt látni, hogy csupán „végigért” a darabon, s aligha élvezte, amit csinált.
A szünet után játszott Stravinsky: Tavaszi áldozat igazi jutalomjáték a belevaló zenekarnak, s a karmesternek egyaránt. Csemegeszámba menő szólók, maximális koncentrációt és hangszeres tudást igénylő passzázsok, s kiváló összjátékot igénylő ritmusok adnak a Sacre-ben kibontakozási terepet a zenészeknek. A Fesztiválzenekar és karmesterük pedig immár nem előszörre bizonyították, hogy nem csak világhírű, hanem valóban világszínvonalú párost alkotnak. Mindenképpen kiemelendő a mértéktartó ütőszólam és a fagottszóló, az esz-klarinétos játéka azonban nem tetszett. A hatalmas apparátussal megszólaló fortissimo részek sem szóltak kellő térrel, bár meglehet, hogy ez inkább a terem (vagy a felülés) hibája volt. S apróság, de bosszantó, hogy az egységesen frakkban játszó urak mellett a hölgyek megjelenése igencsak szedett-vedettnek volt mondható. Kár értük.
Végezetül Fischer Ivánról: imponáló, mennyire ismeri és uralja zenekarát. Dirigensi kvalitásai azonnal megismerszenek arról, hogy amikor a pontos együttjáték koncentrált és lényegretörő karmesteri irányítást igényel (így a Sacre „rázós” szakaszaiban), akkor nem gesztikulál és színészkedik öncélúan. Amikor azonban a zenei szövet engedi vagy kívánja, teljes testével játszik elő a zenekarnak – s teszi mindezt mindvégig meggyőző természetességgel és laza fölényességgel. A legjobb ajánlólevél a közönség számára: Fischer Iván május 27-én – minden jel szerint – jól érezte magát a koncerten!
A Fesztiválzenekar és Fischer Iván fellépéséről lerítt, hogy nem először és nem másodszor koncerteznek ezzel a műsorral. Hasonló fölényes könnyedséggel, magabiztossággal tényleg csak a legjobbak muzsikálnak. Mindazonáltal a koncert felütését adó Richard Strauss keringőegyveleg bravúros tempómozgatásai nekem már túlzásnak tűntek, s úgy vélem, nem szerencsés, ha a színes a nagy fölényességtől vásárivá, a rózsalovag Kék Dunává válik.
Bartók Fiatalkori hegedűversenyében továbbra is a dagályos későromantika hangzását vitte tovább a zenekar (annak ellenére, hogy néhány pulttal kevesebb vonós ült fel), Gidon Kremer intimebb (fáradtabb?) interpretációja azonban a kamarazene felé mutatott. Mi több, a második tétel pontozott ritmusú melléktémáját is egészen más felfogásban játszotta a szólista és a zenekar – nem tudtak, vagy nem akartak megegyezni? A mű maga egyébiránt a Concertomellett talán a legfogyaszthatóbb Bartók-darab a maga fülbemászó dallamosságával, szenvedélyességével. Ez utóbbival nem is volt híjával Gidon Kremer játéka, inkább az időnkénti intonációs megingás, félresikerült díszítés, görcsös futam volt meglepő. A kezdő ütemekben, s a ráadásként játszott Piazzolla-tangóban (ó, de kár, hogy nem Bach…) figyeltem föl továbbá arra, hogy a csúcshoz (a vonó kéztől távolabbi vége) közel bizony szakadozott Kremer hegedűjének hangja: kb. úgy, mintha nem lett volna felhúzva a vonója.
Persze lehet, hogy csak a magamfajta kukacos kritikus figyel a hibákra, a közönség ovációja legalábbis nem hagyott kétséget afelől, hogy a többség tökéletesen elégedett volt a hallottakkal. Magam azonban zavarban voltam: egyfelől régi nagy álmom teljesült azzal, hogy a bálványként tisztelt hegedűművészt végre élőben látom-hallom; másfelől rossz volt látni, hogy csupán „végigért” a darabon, s aligha élvezte, amit csinált.
A szünet után játszott Stravinsky: Tavaszi áldozat igazi jutalomjáték a belevaló zenekarnak, s a karmesternek egyaránt. Csemegeszámba menő szólók, maximális koncentrációt és hangszeres tudást igénylő passzázsok, s kiváló összjátékot igénylő ritmusok adnak a Sacre-ben kibontakozási terepet a zenészeknek. A Fesztiválzenekar és karmesterük pedig immár nem előszörre bizonyították, hogy nem csak világhírű, hanem valóban világszínvonalú párost alkotnak. Mindenképpen kiemelendő a mértéktartó ütőszólam és a fagottszóló, az esz-klarinétos játéka azonban nem tetszett. A hatalmas apparátussal megszólaló fortissimo részek sem szóltak kellő térrel, bár meglehet, hogy ez inkább a terem (vagy a felülés) hibája volt. S apróság, de bosszantó, hogy az egységesen frakkban játszó urak mellett a hölgyek megjelenése igencsak szedett-vedettnek volt mondható. Kár értük.
Végezetül Fischer Ivánról: imponáló, mennyire ismeri és uralja zenekarát. Dirigensi kvalitásai azonnal megismerszenek arról, hogy amikor a pontos együttjáték koncentrált és lényegretörő karmesteri irányítást igényel (így a Sacre „rázós” szakaszaiban), akkor nem gesztikulál és színészkedik öncélúan. Amikor azonban a zenei szövet engedi vagy kívánja, teljes testével játszik elő a zenekarnak – s teszi mindezt mindvégig meggyőző természetességgel és laza fölényességgel. A legjobb ajánlólevél a közönség számára: Fischer Iván május 27-én – minden jel szerint – jól érezte magát a koncerten!
