A francia Julie Delpy, aki leginkább hétköznapi módon filozofálgató, szelíd humorral és könnyed intellektualizmussal fűszerezett párkapcsolati filmjeivel vált ismertté (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap, 2 nap Párizsban), mind színészként, mind pedig filmkészítőként új dologgal próbálkozott a nehezen meghatározható műfajú, horror-melodramatikus történelmi film elkészítésekor. A produkció hézagosra sikeredett, ráadásul egyértelmű, hogy mi, magyarok rögtön ráugrunk az olyan ordító hibákra, amik a kultúránkról alkotott kép hitelességét megzavarhatják. Van ilyen szép számmal, elég csak arra visszagondolni, hogy a Delpy által játszott Erzsébet látványosan Erzébetként ír alá, de megmosolyoghatjuk a Dominic Vízakna nevet, vagy felháborodhatunk a Nádasdy helyett Nádaskyként szereplő névelíráson is. Bevallom, mindez engem nem is érdekelne, ha Delpy ismét elbűvölt volna a tőle megszokott alkotói invenciójával és hiteles színészi játékával, ám a jó alapötlet ellenére a film tele van elvetélt lehetőségekkel, bábként mozgó színészekkel.

 

Kicsit „vérzik” is a szívem ezért a filmért, mert műfaji kevercsként zseniális dolgokat lehetett volna kihozni belőle, ám a túlvállalás nyűge rányomja bélyegét a horririsztikus elemekkel feldobott, történelmi love story-ra. Delpy ezúttal is jóhiszemű mindenese a produkciónak, mert nem csak színészként jeleníteti meg Bárthory Erzsébetet, hanem rendező, forgatókönyvíró és zeneszerző is egy személyben, akárcsak a 2 nap Párizsban című filmben. Nem állítható az sem, hogy Delpy teljesen elvetette volna a csejtei grófnőről kialakult, horrorfilmek és szexfilmek által éltetett sztereotípia-vázat. Ez önmagában még nem is lenne baj, mert lehetne úgy árnyalni Báthory személyiségét, hogy közben megtartjuk az okkultizmus, a vérfürdő és a szado-mazo- vagy éppen leszbikus szerelmek pillanatképeit, de mindehhez több spiritusz szükségeltetett volna, mert így nem kapunk többet az a fentebb említett, jobb-rosszabb műfaji vállalkozásoknál.

 

Talán nem okoz meglepetést, hogy Delpy elsősorban Erzsébet szerelmi csalódását szeretné kiemelni a vérengzés fő okául. A „Fekete Bég” néven is ismert Nádasdy Ferenc halála után megözvegyült, negyvenes éveit taposó Erzsébet szerelemre lobban a tejfeles szájú Thurzó István (Daniel Brühl) iránt. Liaisonjuknak hamar véget vet István apja, Thurzó György (William Hurt), a Báthory Erzsébet későbbi letartóztatásáért is felelős nádor, amikor fiát megházasítja, és eltávolítja a grófnő közeléből. Erzsébet innentől kezdve egyre frusztráltabb színben tűnik fel előttünk, és ennek oka testének el nem fogadott hervadása. Egy nap azonban megtalálja az életelixírt, mikor véletlenül arcára serken egy ifjú és érintetlen szolgálólány vére. Ő legalábbis úgy látja tükrében, mintha a vértől hamvassá simulna érett bőre, környezetében azonban senki nem veszi ezt észre rajta kívül. Ezzel a gesztussal Delpy végülis értelmes magyarázatot ad a szűzlányok lemészárlására: Erzsébet egyszemélyes őrülete indokolná az elvakult vérszomjat, már ha egyáltalán valóban történelmi ténynek tekinthetjük a vérfürdőzés és vérivás évszázados szégyenfoltját.

 

A vérengzéssel kapcsolatos kételyeink nem megalapozatlanok, mert a történelmi tények alapján nagyon valószínű, hogy Báthory Erzsébet koncepciós per áldozata lett, a Királyi Magyarország Habsburg-hívő nemeseinek érdekében állhatott nevének befeketítése, ezzel a Báthory-család és általuk az erdélyi fejedelemség meggyengítése. A per a fontosabb tanúk nélkül zajlott le, ami további gyanakvásra adhat okot. Azt pedig a vér kémiájának ismeretében amúgy is elég nehéz elképzelni, hogy e gyorsan alvadó anyagban fürdeni lehetett volna.

Nem is baj, hogy a filmkészítés világát nem érdeklik az egyébként nagyon érdekfeszítő történelmi kérdések, bár felmerült bennem a film kapcsán, hogy milyen érdekes lenne egy történelmi háttérinformációkban valóban gazdag Báthory-adaptáció. Delpy azonban nem erre törekszik, ez nyilvánvaló, és nem is rossz  szabású új köntösbe próbálja belebújtatni hősnőjét, csak igazság szerint  nem jut sokra, innen-onnan csipked egy kicsit, toldoz-foldoz, varrogatja filmje szakadozott műfajiságú és stilisztikájú szövetét, úgy, ahogy Báthory Erzsébet varrja össze saját maga által felszabdalt mellét egy hatalmas zsákvarró tűvel a film egy jelenetében.

 

Nem is olyan rég Juraj Jakubisko, a „kelet Fellinije” is nekiveselkedett egy Báthory-produkciónak (Báthory – 2008), ám akárcsak Delpy, ő sem ért el zajos kritikai sikert, és ennek nem elsősorban az volt az oka, hogy forgalmazási zűrök miatt elmaradt a hazai bemutató. Úgy látszik, átok ülhet a Báthory-legendán, hogy a szerzői filmes vonal kreatív alkotóbázisa sem képes megbirkózni a témával, bár lehet, hogy ezt csak jóhiszeműségem mondatja velem. Tény, hogy nehéz újszerűen és esztétikailag releváns módon közelíteni egy ennyire szétcincált történelmi személyiséghez, de nem lehetetlen.

Delpy, aki látható élvezettel mutatja meg saját, illetve hősnője sötét oldalát, egy bizarr, vérben tocsogó széphistóriára fűzi fel a Báthory-mítoszt, amelyben Báthory Erzsébet és Thurzó István szerelmét mélységes rothadás öleli körül. Bármennyire is groteszk, Delpy Báthoryja akkor hatásos igazán, amikor a legnaturálisabb képek társulnak hozzá: mágikus mellmetszés, kínzás, fojtogatásos szex Vízakna gróffal (Sebastian Blomberg) vagy öngyilkos érelharapás, és még sorolhatnám. Gyanítom, hogy burkoltan már mi, magyarok is e pokolbéli bélyegek miatt szeretjük Báthory Erzsébetet…