PRAE.HU: A Visszahúz a múlt – Ember Judit portréja című filmedben sok szó esik arról, hogyan küzd a rendezőnő a hetvenes-nyolcvanas években egyedülálló anyaként és újra meg újra betiltott rendezőként a megélhetésért és az érvényesülésért, hogyan dühíti konok kitartása és szelídsége férfitársait. Talán éppen Gazdag Gyula mondja róla, hogy nem is az volt a baj, hogy nő volt, hanem az, hogy nagyon zárkózott személyiség, magányos típus. Miközben közös filmjüket, az Ember Judit ötlete alapján forgott A határozatot mindenki automatikusan Gazdagnak, a férfi rendezőnek tulajdonította. Te hogy érzed, milyen hatással van a munkádra az, hogy nő vagy? Befolyásol-e az érvényesülésben, a szakmai együttműködésekben vagy az alanyokkal ápolt kapcsolatban? Van-e ezzel dolgod?

Az önismereti munkámnak még mindig fontos része annak meghatározása, hogy én nőként hogyan vagyok benne a világban, a társadalmi közegemben, és hogyan kapcsolódom saját magamhoz. Ez a személyes dilemma megjelenik a filmjeimben is. A szakmai életet tekintve viszont, úgy érzem, a dokumentumfilmes világ biztonságos kis sziget. Ezen a területen nemzetközi szinten sokkal több női rendező és producer dolgozik, mint általában a filmszakmában. Például egy nemzetközi workshopon rendszeresen több a női alkotó, és akadnak csak nőkből álló stábok is.

Én tehát olyan nehézségekkel nem szembesülök, amilyenekkel Ember Juditnak a hetvenes-nyolcvanas években kellett küzdenie. Ha megnézzük az akkori SZFE-s rendező osztályokat, látjuk, hogy általában csak egy nőt vettek fel, ritka esetnek számított, hogy Herskó János felvette az osztályába Gyarmathy Líviát és Ember Juditot is. Szóval tényleg nem szoktak hozzá akkoriban az emberek még ahhoz, hogy nő áll a stáb élén rendezőként, és nem a fakanállal a gyerek mellől dirigál, hanem alkotóként fogalmazza meg a véleményét, vagy éppen bead egy szinopszist. De az operatőr szakmában például még ma is nagyon kevés a nő Magyarországon.

A dokumentumfilmek esetében kisebb a stáb, mint a játékfilmek készítésekor, sokkal inkább a bizalomra és egymás tiszteletére épül a munka. Ebben a közegben én még soha nem éreztem úgy, hogy hátrányba kerülnék amiatt, mert nő vagyok. Sőt, talán ki lehet azt mondani, hogy dokumentumfilm-forgatás közben egy nő felé sokszor nyitottabbak a szereplők. Ilyen szempontból tehát inkább a pozitív hatását élvezem a nőlétemnek. Olyan viszont gyakran történt, főleg a tanulmányaim alatt, hogy a témakeresés során a férfi alanyok nem filmesként néztek rám, hanem nőként, és az érdeklődésemet félreértették.

Dér Asia (Fotó: Domokos Balázs)

PRAE.HU: Az, hogy több nő dolgozik a dokumentumfilmezés területén, nem lehet-e amiatt is, mert még mindig másodvonalbeli filmezésnek tartják a játékfilmhez képest, és a nagy pénzeket sem a dokumentumfilm-gyártásra költik?

De, biztos, hogy ez is benne van. A dokumentumfilmnek és a dokumentumfilm-rendezőnek nemzetközileg is sokkal kevesebb jut a rivaldafényből, ezért ez a terület sokkal kevesebb egóharcost vonz, és sok kollégámról tudom, hogy hezitált rajta, a filmezést válassza-e, vagy inkább valamilyen segítő szakmát. És igen, sokkal kevesebb pénzre lehet pályázni dokumentumfilm esetében és egyáltalán, szerényebb, csendesebb attitűdöt igényel ez a műfaj. Hogy mindez hogyan függ össze a nők magas és a férfiak alacsony számával, azt a következtetést már mindenki vonja le maga (nevet).

PRAE.HU: Az Ember Judit-portréfilmben a Pócspetri operatőre, Mertz Lóránt mesélt arról, mennyit gondolkodott rajta, mi lenne az a formai megoldás, amelyik kifejezi a film központi konfliktusát. Végül kitalálta a visszapillantó tükörben felvett utcaképet, egy trükkös fahrtot, azt a különleges képsort, amely a film nyelvén közölte: visszahúz a múlt. Te hogy állsz dokumentumfilm és forma viszonyával? A legújabb filmed, a Nem halok meg például egészen különös, absztrakt vizuális megoldással kezdődik: látunk egy diagnosztikai képalkotó vizsgálatot, amely a betegséghez kötődik; látjuk, ahogy a főszereplőd, Einspach Gábor kortársmű-kereskedő egy képet vizsgál éppen, és azt magyarázza, a kép felületén milyen nyomokat kell keresni, hogy meghatározhassuk az eredetiségét vagy az értékét; mindeközben Einspach egy speciális szkenner segítségével készít digitális felvételt a saját arcáról. Erősen metaforikus ez a felütés: a képalkotás révén mélyebb struktúra után fogunk kutatni, egy személyiség szerkezetét akarjuk feltárni. De aztán szinte teljesen elhagytad ezt a közelítést és az esztétizálást, az absztrakciót, egy másikfajta, direkt és gyorsan pergő filmnyelv vette át a lassú, gondolkodó képek helyét. Mi történt, hogyan találtatok rá az operatőröddel és a vágóddal a megfelelő megszólalási módra?

Amit az Ember Judit-filmből idéztél, az nagyon kortárs gondolat a dokumentumfilm és a forma viszonyáról. Hogy ebben az esetben aztán tényleg összetartozik a film stílusa azzal a személlyel vagy üggyel, amelyről a film szól. Minden filmnél újra ki kell találni, hogy ahhoz az emberhez, ahhoz a témához mi illik. És ez nemcsak az alkotók, az operatőr, a vágó vagy a rendező döntésétől függ, hanem nagyon sokban múlik a szereplőn, azon, hogy ő miben érzi jól magát, mi fakad a személyiségéből.

Gábor például a közös munka kezdetén leszögezte, neki a rákkal való küzdelemben az önismeret lesz a legfontosabb, ezért egyezett bele a filmkészítésbe is. Úgy gondolta, a kamera segít majd kívülről látnia saját magát, és reflektálni arra, hogy benne van egy betegségben, és ezzel a helyzettel kezdenie kell valamit. Azonnal rengeteg ötletem támadt, hogyan lehetne megoldani, hogy egyrészt valóban rögzíthessük a főszereplő minden pillanatát, másrészt vizuálisan valami hozzá illően művészi világot tudjunk teremteni. Kértem, hogy küldjön hangüzeneteket, esetleg videóbejegyzéseket, de egyik sem működött, nem volt őszinte, mert Gáborról kiderült, hogy sosem volt naplóírós típus. Kísérletezgettünk a Gábort körülvevő festményekkel is, de az is őszintétlennek érződött. Végül letisztult: egyszerűen az működik, hogy én ott állok a kamera mellett, Gábor pedig velem beszélget, közvetlenül nekem mondja, amit ki kell adnia magából, vagy ami az eszébe jut. Az, hogy én vagyok ott, és nekem beszél, fontos része lett a filmnek. Illetve visszatérő elem, hogy Gábor a saját magáról szóló filmet nézi, így kapcsolódik össze jelen időben a valóság és az abból készülő történet.

A kezdő képsorokon túl még két szubjektív, meditatív rész van a filmben, ezekkel szerettük volna egy kicsit ellensúlyozni Gábor nagyon tudatos, pörgős mindennapjait, hogy a tudatalatti tartalmak felszínre törhessenek és egy pillanatra megtörjön a feszített tempó, amelyet Gábor diktál.

Werkfotó a Nem halok meg forgatásáról (Fotó: Dér Asia)

PRAE.HU: Szerintem a főszereplő személyisége ledobja magáról a nagy megfejtéseket vagy hatásos képsorokat, inkább afféle praktikus, megoldáscentrikus figura, aki mintha azt mondaná, hogy oké, lehet szép képeket komponálni, én viszont most ebbe az edénybe bele fogok hányni, azután, mikor végeztem, ki fogom dobni, és haladok tovább. Viszont, amikor valamit mégiscsak elcsíphetünk a szenvedéséből, sérülékenységéből vagy fáradtságából, az annál katartikusabban hat.

Igen, igazából rengeteg megoldással próbálkoztunk, de minden, ami elemeltebb, esztétizálóbb volt, azonnal modorossá vált. Pontosan azért, mert nem Gáborból eredt, hanem mi próbáltuk beleerőltetni. És igen, én eleinte azt gondoltam, hogy ő mint galerista képek között él, és mély kapcsolata van a képekkel. De Gábor nem festő vagy műgyűjtő, aki beleszeret képekbe, hanem műkereskedő, aki felbecsüli és adja-veszi azokat. Hasonlóan állt a betegségéhez is, hideg fejjel.

PRAE.HU: Miközben a film tempójának jót tett, amikor mégis becsempésztétek ezt a néhány szubjektív epizódot, mert az elképesztő, hogy Gábor milyen munkatempót diktált. Nézőként jó volt kicsit megpihenni, és lehetőséget találni rá, hogy érzelmileg is kapcsolódni tudjak.

Iszonyú sokat dolgoztunk rajta Szalai Károllyal, Szacsával, a film vágójával hogyan adjuk vissza ezt a „soha nem állok meg, előre menekülök” attitűdöt, hogyan tegyük érzékletessé Gábor soha meg nem pihenő, mindig kicsit túlfeszített életmódját, úgy, hogy a néző már megértse, de még ne fáradjon bele. Az operatőrrel, Domokos Balázzsal forgatás közben loholtunk Gábor nyomában, egy pillanatra sem lehetett megállni, úgy kellett objektívet cserélni vagy komponálni, hogy közben folyamatosan zajlottak a fontos jelenetek. Érdekes, hogy hogyan veszi át a stáb a szereplő ritmusát. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a dokumentumfilm kettős nézőpont. Egyrészt egy valós ember történetét meséli el, másrészt megmutatja az alkotó vízióját is arról a valós történetről. És kell, hogy ez a kettő jól meg tudjon úgy férni egymás mellett, hogy ne üsse ki egymást, hanem erősítse. Ezzel elképesztően sokat küzdöttünk ebben a filmben. Talán azért is, mert életvitelben, világszemléletben, szinte mindenben teljesen mások vagyunk Gáborral. Izgalmas volt megismerni és megérteni komplex személyiségét: honnan fakad az erős bizonyítási kényszere, amely miatt újabb és újabb kihívások elé állítja magát. Látjuk a filmben, hogy két kemó között is folyamatosan dolgozik, üzletel. Bennem mély empátia volt felé mindig, amikor azt láttam, hogy képtelen kicsit pihenni, kicsit sajnálni vagy megszeretgetni magát. Fontos volt számunkra, hogy a nézőt is közel hozzuk Gáborhoz még akkor is, ha nem egy megszokott dokumentumfilmes karakter.

(Figyelem! A szöveg innentől a cselekményre vonatkozó részletes információkat, spoilereket tartalmaz, ha nem szeretnéd megismerni ezeket, ne olvass tovább, előbb nézd meg a filmet!)

Werkfotó a Nem halok meg forgatásáról (Fotó: Dér Asia)

PRAE.HU: Nem kell mindenkit szeretnünk, de attól még tiszteletben kell tartanunk, hogy minden embertársunknak megvannak a maga nehézségei, viselkedésmódjai, megküzdési stratégiái. A szimpátiára és antipátiára vagy szeretetre és ellenérzésekre épülő ítéletalkotás a végső, nagy kérdésekben egyszerűen nem működik. A háborúból menekülő embereknél sem jogos kérdés, hogy szimpatikus-e, szereted-e, hasonló döntéseket hoznál-e az életedben, mint amilyeneket ő hozott. A nagy határhelyzetekben ezek a különbségek elveszítik a relevanciájukat.

Ezzel az a gond, hogy a hollywoodi dramaturgiájú, könnyen fogyasztható filmek nagyon erősen befolyásolják, hogyan gondolunk a hősökre és hogyan viszonyulunk egy film karaktereihez. Ezek a filmek addig dolgoznak a nézőn megható zenével, szép színészekkel, esztétizáló képekkel, amíg meg nem szereti a karaktereket, nincsen helye ambivalens vagy kényelmetlen érzéseknek. Még számomra is megdöbbentő volt Gábor történetét követve, mennyire másképp működik minden, mint ahogyan a közönségfilmes dramaturgia alapján gondoltam volna. Az volt a naiv ideám, hogy a halál árnyékában mindenki szembesül magával, számot vet hibáival, lehetőségeivel és vágyaival. Pedig ez egyáltalán nem szükségszerű, csak ezekből a történeketekből szoktak filmet csinálni. Ezzel nekem is szembesülnöm kellett a Nem halok meg készítése közben, és nagyon kemény munka volt elfogadni. Ha őszinte vagyok magammal, lehet, hogy azért forgattunk ilyen sokáig, azért tartott öt évig ennek a filmnek az elkészítése, mert vártam a változást. Szacsa a vágás első pillanatától fogva mondogatta, hogy a katarzis nem így jön, szépen felépítve, 70 percben. A való világban, a való emberekkel ez teljesen máshogy működik. És ezek az igazi kérdések. Gábor életében megtörtént a legfélelmetesebb, egy betegség, amelynek 1–5 százalék a túlélési esélye. És választott egy megküzdési mechanizmust. Mi magunk mit tennénk hasonló helyzetben? Ha visszagondolok a COVID időszakára, mennyi mindent megfogadtunk, hogy többé nem lesz ugyanolyan, mint ezelőtt, lelassulunk, jobban figyelünk a környezetre és magunkra… lehet, hogy nem is annyira rendhagyó Gábor története.

PRAE.HU: Nekem kettő katartikus pont volt a filmben, de nem is jó szó rá a katarzis, mert akkor értékvesztésnek is lennie kellene, hanem inkább kettő nagyon megérintő pillanat. Az egyik valamikor még az elején, amikor úgy éreztem, szövetség köttetik a filmes és az alany között. Te kintről filmezel, talán kiállításmegnyitón vagyunk, és egyszer csak, kicsit esetlenül és felnőttesen Gábor is kimászik utánad, mint egy rossz kisgyerek után, az ablakon keresztül, talán a gangra. És akkor, ott elkezdtek beszélgetni. Kialakítjátok kicsit kívül, de azért rálátva a társaság életére is a közös bizalomterületet. A másik pedig a jelenet, amikor Gábor dinnyét cipel, és elfárad, alig bír felmenni a lépcsőn. Leroskad egy padra, te pedig szelíden megkérdezed: pihenjünk? Ez olyan pillanat, amikor Gábor hagyja megmutatni a törékenységét, a sérülékenységét, a fáradtságát, mindazt, amit amúgy nem enged látni. Érdekes, hogy mindkét mozzanat egy speciális, köztes térben történik.

Igen, erről a doktori disszertációmban is írok, Stella Bruzzi performatív térnek nevezi a stáb és a kamera előtt lezajló valóságot. Ez az a különössége a dokumentumfilmnek, hogy a rendező és a szereplő találkozásából jöhet létre az a bizonyos film, bárki más lenne a helyükben, az egy másik történetet eredményezne.

Werkfotó a Nem halok meg forgatásáról (Fotó: Dér Asia)

PRAE.HU: Erről támadt az a kérdésem, hogy a filmezés szerinted segíthet?

Az biztos, hogy hatással van a szereplőre és az alkotó stábra is. És itt most direkt a stábot mondom, mert az a fajta jelenlét, amellyel az operatőr vagy a hangmérnök ott van egy ilyen forgatáson, vagy a vágó a hosszú vágási folyamat során, az egészen különleges. Azután, hogy ezzel a hatással mit kezdünk, az változik filmről filmre és szereplőről szereplőre.

Nekem alkotóként segít a filmezés, jobban megérteni a közegemet és magamat benne. Az Anyáim története és a Nem halok meg forgatása alatt is olyan tapasztalatokat szereztem, a szülővé válásról vagy a halálos betegségről, amelyek nem velem történtek meg, mégis az én élményeimmé váltak. Többnyire biztonságos pozícióból szereztem felbecsülhetetlen értékű tudást. A szereplők oldaláról viszont csak annyit tudok, amennyit ők megosztanak velem. Próbálok erre mindig rákérdezni, figyelni mindig minden szereplőnél arra, éppen hogyan éli meg a forgatást, jó-e neki, rossz-e neki, tartsunk-e szünetet.

Azt tapasztalom, hogy a kamera jelenléte segít a tudatosságban, segít megfogalmazni azokat a kérdéseket, amelyeket amúgy, a kamera nélkül elengednének. A szembenézésben tehát biztos, hogy segít a filmezés. Sokszor egyszerűen az a figyelem, amely a főszereplőre irányul egy dokumentumfilmben, már maga az odaforduló, odafigyelő tekintet is segíteni tud.

Egy barátom viccelt azzal, hogy elkezdek arról forgatni, milyen nehéz meleg párként családot alapítani Magyarországon, aztán a film végére csodálatos kislány kerül hozzájuk. Aztán arról forgatok, hogy valaki halálos betegséget kap, és a film végére meggyógyul. Jó arra gondolni, hogy van valamifajta jobbító hatása a filmezésnek, de azért azt hiszem, hogy igazából nincs. Pont annyi kárt tud okozni, és okozhat is, mint amennyi jót tehet. Nem is csak a forgatás maga, hanem a film utóélete is akár. Vegyük például Gábor esetét: olyan létállapotot konzerválunk, amikor ő beteg. Már öt éve túl van ezen és szeretne továbblépni, nem szeretne a „rákos beteg” lenni, de a film bemutatója miatt megkapja ezt a stigmát. Egy olyan időszak elé néz, amikor rengeteg interjúra és podcastbe hívják, és a film kapcsán a betegségéről kérdezik majd. Ezt ő felvállalta, amikor belement a filmezésbe, és tudta is, hogy mit vállal. De egy kevésbé médiatudatos embernek az ilyesmi sok kárt okozhat. Szóval a film segíthet és árthat is, mind a kettő igaz. Ez felelősséggel jár.

Jelenetkép a filmből (Kredit: Mozinet)

PRAE.HU: A lépcsős jelenetek, akár az edzőgépes lépcsőzés, akár a dinnyecipelés felidézte bennem Sziszüphosz mítoszát. Camus írja: „A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.” Elgondolkodtam rajta, hogy akár az Anyáim történetében, akár az új filmben olyan embereket látunk, akik csúcsokért küzdenek: azért, hogy ideális, jó, szeretetteli családban élhessenek, vagy azért, hogy egyáltalán a szeretve levést, a nyugalmat, amelyet nem éltek meg soha, végre megélhessék. Úgy tűnik a filmekből, hogy azért ez nem ilyen egyszerű. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt?

Hát most nagyon belekérdeztél mindennek a közepébe. Elég sokat foglalkozom mostanában azzal, hogy tulajdonképpen boldog vagyok-e, mit is jelent számomra a boldogság. De azt gondolom, hogy állandó hullámzás van, Sziszüphosz esetében is az a nagy kő hol felgörög, hol legörög, Ráadásul egyszerre több száz történet fut a saját életünkben, és minden történetnek máshol van a csúcsa, máshol van a mélye. Pont az a tragikus a boldogság keresésében, hogy állandóan a csúcsokért küzdünk és a mélypontokon kesergünk, miközben az egész nem ennyire egyértelmű. Az is lehet, hogy Sziszüphosz akkor volt igazán boldog, amikor rohant lefelé a sziklája után. Külön kellene választanunk a boldognak levést a csúcspontoktól. Egyáltalán, a boldogság vajon fenntartható, folyamatos állapot? Gábor története nekem azt tanította, hogy ha nem hagyunk időt a gyászra, nem hagyunk időt az ünnepre, mert mindig jön egy újabb görgetnivaló, akkor mindenről lemaradunk. Ezért most azt próbálom a saját életemben megvalósítani, hogy hagyjak időt az ünnepre és a gyászra, és merjem megélni ezeket az időszakokat. Kicsit kiegyenesíteni a hullámzást.

PRAE.HU: Zárókérdés. Ennyi utazás, ilyen hosszú belső kutatás után, figyelembe véve, hogy ezt az interjút is videóhívás segítségével hoztuk össze, hogy érzed, hol vagy otthon?

Ez most, azt hiszem, hogy az egyik legközpontibb kérdés számomra. Pont pár napja írtam le a naplómba, hogy sehol nem érzem magam otthon (a beszélgetés 2023 nyarán készült – a szerk.). Azon gondolkozom, hogy a következő filmem talán ezt járja majd körül. Hol is vagyunk otthon, és mitől érezzük ott jól magunkat?

Jelenetkép a filmből (Kredit: Mozinet)

Képek forrása: Mozinet