Belterjes klubhangulat uralkodott már a kezdés előtt, a zenészek pedig öreges, kockás ingben, lazán besomfordáltak, az ember úgy érezhette magát, mintha csak egy 70-évekbeli Fonográf-klubba csöppent volna. Négy jó szándékú western-figura egy Buster Keaton némafilmből.   

Tony Scherr (basszusgitár) erőtől duzzadó, impozáns, tagbaszakadt rabelais-i alak, akinek fizimiskája és játéka leginkább (a) The Band egykori zenekar kiváló énekes-zenész tagjáéra hasonlított, Rick Dankoéra. Sokszínű, kreatív muzsikus, akinek figyelme egy pillanatra sem lankad. Talán énekelhetett is volna, én titokban erre a pillanatra vártam, mivel más zenekaraiban ezt megteszi.

Kenny Wollesen, a dobos baseball sapkában püfölte, nyüstölte a pergőt: semmi ércesség, csak a vidéki, füstös klubok öblös, retrós dobozhangja.

Greg Leisz, sokat megélt farmer-lélek, akiben első látásra semmi gyöngédség nincs, semmi angyali, arcát szigorú barázdák szabdalják, kék szeme szárazon villan. Mégis, ahogy hangszeréhez nyúl, minden megváltozik: időnként elereszt egy-egy halovány, de őszinte mosolyt. Számos lemezen közreműködött, és akárhogy is, ő a pedal steel guitar koronázatlan királya, a zenének szárnyakat adó, akinek simulékony tónusát már korábban is csodáltam számos Joni Mitchell-lemezen.

Bill Frisell a legutóbbi lemezéről játszott: nem mintha Bill Frisellt máshoz kellene hasonlítani, mégis óhatatlanul, egy-egy pillanatra odavarázsolódik Wes Montgomery, Szabó Gábor, néhol pedig Pat Metheny (a New Chautauqua idejéből) hínáros, vízalatti soundja.

Utazós zene ez (utazni annyi, mint élni, állította egy neves író): finom, alkonyi rezgés-hullámokat kibocsátó, hisz Greg Leisz mesebeli pedal steelje mindenre képes. Frisell azonban ha kell, bekeményít, szúrós dörzspapírral reszeli lelkünk illatos citromhéját.

A Guitar in the space age kitűnő lemez, amin popszámok és jazztémák is helyet kaptak. Mindez Frisell egyedi stílusával megfűszerezve, némi kubista rafinériával.

Éltünk és utaztunk valamennyien, és ha nem marad más nyom, csak ez az éjszakai élmény, amelyben – miként Kosztolányi alteregója – nekünk is sikerült felismerni képzelt ablakunkba kikönyökölve, a sajtképű holdvilágnál az elveszettnek tűnt Boldogságot (amely nem más, állítja a bohém Desiré, mint a szenvedés hiánya) akkor semmi sem volt hiába. Akkor rájövünk, hogy e négy cowboy-képű figurának is erősen köze volt a dologhoz.