Clint Eastwood Amerikai mesterlövészének egyik nagy problémája, hogy bár a címszereplő karakterének valóságbeli megfelelője, a hazafias érzületű Chris Kyle saját élményeit feldolgozó könyvén alapul, mégis túlontúl részrehajló (sztereotip módon ábrázolja az arabokat), egyoldalúan mutatja be a közel-keleti konfliktust, és gyakorlatilag hőse (ön)fényezéséről szól a történet. Azaz bizonyos szinten propagandafilm, a középszerű fajtából – főleg, hogy 2013-as meggyilkolásáig Chris Kyle aktívan közreműködött a veterán rendező Eastwood szerint „háborúellenes” filmjének elkészítésében (mely már csak a főszereplő személye, makacssága miatt is háborúpártivá válik a stáblistára).

Ez a direkt állásfoglalás és az Amerikai mesterlövész skizoid modora sokak számára lehet olyannyira taszító, mint amennyire az amerikaiak körében kirobbanóan népszerű. Angelina Jolie szerencsére sokkal szimpatikusabb, nem amerikaiak számára is átélhetőbb emberi sorsot választott témájául. Az olasz származású Louis ’Loui’ Zamperini világhírű futó, olimpiai bajnok élettörténetének egy nagyközönség számára jóval emészthetőbb, kalandos szelete, azaz második világháborús csendes-óceáni – szó szerinti értelemben is – hánykódása jelenik meg a Rendíthetetlenben. S bár távolról sem hibátlan műről van szó, Loui Chris Kyle-nál sokkal-sokkal szimpatikusabb karakter, emiatt miatt jobb szívvel süppedünk székünkbe, és adjuk át magunkat ennek a tanmesének.

Akár az Amerikai mesterlövész, úgy a Rendíthetetlen is egy nemrég elhunyt veterán (tavaly, 2014-ben szenderült jobblétre a matuzsálemi, 97 éves kort megért Louis Zamperini) életén alapuló könyvön, ezesetben Laura Hillenbrand munkáján alapul. Angelina Jolie (mint producer és rendező) és a Coen-fivérek (mint forgatókönyvírók) tipikus caprai történetet hoztak össze az alapanyagból. A legendás Frank Capra (Így élni jó, Becsületből elégtelen) felemlegetését két tényező is indokolja. Egyfelől Loui és családja is olasz emigránsok, akárcsak Capra (és hőseinek egy része), akik hisznek az „amerikai álomban", ennek szellemében és a vallás útmutatásai szerint terelgetik csemetéiket. Másfelől pedig Loui caprai hős: egyszerű, szegénysorból jött senki, aki nem is akar más lenni (ezt didaktikusan ki is mondatják a fiatal Louival). Ha bátyja nem fedezi fel futói tehetségét, talán csavargóként végzi. Számára az „amerikai álom” nem létezik, főleg, hogy társai kiközösítik származása miatt, így képtelen integrálódni a társadalomba. Loui senki, ám a futás révén lesz mégis hazája büszkesége. Fényes karrierjét (az 1936-os berlini olimpiára is kijut) a háború, pontosabban az 1941-es Pear Harbor-i támadás töri derékba. Loui pilóta lesz, és úgy tűnik, bajtársaival a hollywoodi hősökhöz hasonló könnyedséggel veszik a háború megpróbáltatásait – míg egy napon rozoga, ronccsá lőtt gépük le nem zuhan a Csendes-óceán kellős közepén. Mindössze hárman élik túl – köztük természetesen Loui is –, ám 47 nap után cseberből vederbe kerülnek: a cápák után a japánok tartják őket sakkban. Illetve fogolytáborban, ahol Loui hazafiassága, sőt, kitartása is próbára tétetik – és kiderül, hogy a címmel ellentétben azért a legyengült, megkínzott sportoló sem rendíthetetlen.

Részint szerencsés, részint szerencsétlen Angelina Jolie-ék választása, miszerint Zamperini életét csupán a háború végéig követik. Egyfelől hálás feladat volt ezt a szakaszt filmre vinni, minthogy ezáltal rengeteg, közönségbarát filmes műfaj megjelenhet a Rendíthetetlenben. A futás révén a film első negyede gyakorlatilag a sportfilmek műfajában pereg,  A hosszútávfutó magányossága vagy a Tűzszekerek jutnak eszünkbe. Feszült hajszák, fejlődés, vereség, győzelem izgalmai csigázzák a nézőket. Majd, a háborúba érve látványos légi csatának lehetünk szemtanúi, a legmodernebb háborús filmek sorába áll be a film. Aztán, a gép lezuhanásával a kamaradráma köszön be, a 127 óra vagy a Minden odavan dramaturgiája és történetszövése érvényesül: ember küzd a természettel, a szélkorbácsolta vízzel, a vérszomjas cápákkal, a kiszáradással és az éhhalállal, egy szál csónakban, versenyt futva az idővel. Hogy 47 nap után megérkezzen a felmentés – itt akár vége is lehetne a filmnek, de helyette japánok fogságába kerülnek a kifáradt, kiszáradt, kizsigerelt hősök. Börtönből börtönbe, penészes egérlyuknyi cellából szadista tartótiszt által ellenőrzött fogolytáborba internálják őket. Így idéződik fel a háborús hátországban vagy ellenséges vonalak mögött játszódó „prisoner-of-war” filmtípus, hogy a második világháborúnál maradjunk, ebbe a típusba tartozik a Híd a Kwai-folyón, a Nagy szökés vagy Oshima Nagisa Boldog Karácsonyt Mr. Lawrence-e. Tehát van itt minden, mi szem-fülnek ingere, a néző egy percre sem unatkozhat, már csak azért sem, mert mindez elképesztő módon valóban megtörtént Louis Zamperinivel.

Ám a Rendíthetetlen egyúttal pont emiatt a „sokműfajúság” miatt rendül meg. Bár Jolie-ék a film elején még próbálkoznak összekötni a háborús képeket és Zamperini élettörténetét, azaz flashback-szerkezetben kezdik a mesélést, ám ettől a formai koncepciótól a gép lezuhanása után elállnak. Ez egyfelől jó, mert fárasztó lenne ma már az elcsépelt és hatásvadász időfelbontáson keresztül bemutatni egy amúgy önmagában is izgalmas emberi sorsot. Másfelől viszont a flashabackek nélkül nem tudnak szervesülni ezek a különböző műfajok. Olyan, minta 4 filmet néznénk egymás után: egy sportolósat, egy túlélőset, egy háborúsat és egy hadifoglyosat. Persze minden mindennel összefügg, és megvannak az átvezetések, azaz nem hullik szét epizódokra Angelina Jolie filmje, mint ahogy sajnálatos módon szétesett Clint Eastwood Amerikai mesterlövésze. A probléma azzal van, hogy mindegyik részt nézve az lesz a néző érzése, hogy „igen, ebből is jó film lehetett volna, ha…”. Ha jobban kifejtik. Ugyanis egyik résznek sincs igazi mélysége. Talán a fogolytáboros jelenetek lettek a legjobban kidolgozva, de a sportolós, a háborús és a túlélős szakaszok is elnagyoltak, összecsapottak, mintha nem láttak volna bennük az alkotók elég potenciált. Vagy láttak, csak nem merték egyiket vagy másikat választani, hanem mindent akartak, egyszerre. Ám aki sokat markol, keveset fog – mint tudjuk.

Tehát szórakoztató, izgalmas kalandfilm-füzér a Rendíthetetlen, de a feszültség és a hatás oltárán feláldozták a történet valódi mélységét. Ráadásul Loui sztorija egészen borús módon folytatódott a háború után: PTSD-ben szenvedett, azaz possztraumás stresszzavar gyötörte (háborús rémképek, rémálmok, visszailleszkedési problémák, szorongás, pánikrohamok stb.). Emiatt alkoholfüggő lett, kapcsolatai romlásnak indultak, és csak a vallás segítségével talált vissza igazi önmagához, hosszú idő múlva. Izgalmasabb lett volna ez az életszakasz, érdemesebb lett volna a jóval klisésebb fiatalkori epizódok helyett erre a sötétebb történetre koncentrálni. (Jóllehet, rengeteg a PTSD-film is, elég, ha a nyolcvanas-kilencvenes évek vietnami háború hatását feldolgozó drámáira gondolni – Született július 4-én, Forrest Gump, Jákob lajtorjája).

Angelina Jolie műve műfaji sokszínűségéből és elnagyoltságából adódóan meglehetősen sematikus. Mindegyik részt nézve olyan érzésünk van, hogy „ezt láttuk már”. Legszembetűnőbb ez a fogolytáboros résznél, melyben a zsáner minden kötelező elem benne van: sorakozó, kényszermunka, nagyon szemét, szadista tartótiszt (itt csak Madár névre hallgat), akivel a főhős konfliktusba kerül, mert az kinézi magának stb. Talán csak a szökési kísérlet maradt ki, de a szándék meg van Loui részéről – csupán bajtársai és hazája iránti szeretete tartják vissza őt. Tulajdonképpen a Rendíthetetlen a Híd a Kwai-folyón és a Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence ötvözete. Természetesen szem előtt kell tartani, hogy Angelina Jolie filmje valós történetet mesél el, így az alapsztori sablonosságát badarság lenne ostorozni. Nem, itt a megvalósítással van a gond: a jelenetek meglehetősen klisésre sikeredtek, élen a film végi nagy próbatétellel, melynek révén még a tipikus amerikai giccs is beférkőzik ebbe az amúgy takaréklángon pislákoló, visszafogott hangvételbe.

A Rendíthetetlen nagy pozitívuma az, amit már a bevezetőben is említettem: Loui végtelenül szimpatikus figura, szerencsére tökéletes antitézise a rendíthetetlen, sérthetetlen amerikai macsó Chris Kyle-nak. Egy darabig (kb. a túlélős rész végéig) azt hisszük, Zamperiniből is egy hitbuzgó hazafi lesz, hiszen gyönyörűen vissza tudja mondani az amerikai ideológiát (például a „minden rendben lesz” szemléletet) bajtársainak. Ám, ahogy haladunk a japán fogolytábor felé, Loui úgy válik aktív, magabiztos, tökös katonából passzív, megtört, hallgatag, beteg rabbá. Megmentésétől kezdve testileg-lelkileg egyre inkább lerobban, és csupán passzív ellenállást tud folytatni, a bosszúról csak beszél, sőt, egy társa, egy rangidős tiszt javaslatára már le is tesz arról. Némán tüntethet a japán fogvatartók kegyetlensége ellen, de sokszor megtörik, megrendül: szeretteire gondolva meginog hite, a verések hatására könnye csordul ki, sőt, a táborban sportolóként is megbukik. Ki félve, ki reménykedve várja a nézők soraiból, hogy Loui mikor lendül akcióba, ám, hála az égnek, Jolie-ék ezt a klisét legalább sikeresen elkerülték, és megállták, nem lényegítik át háborús hérosszá a főhőst. Jóllehet, bizonyos értelemben így is nagy emberré válik szemünkben Loui, hiszen, ahogy a közmondás tartja, „nem az a legény, aki üt, hanem aki állja”. Loui pedig jó értelemben válik legénnyé, az Amerikai mesterlövész Chris Kyle-ja nyugodtan elbújhat e sokat szenvedett, sokat megélt sportoló mögött, ki nem az életek kioltásával, hanem az élet tiszteletben tartásával vált jogosan ünnepelt hőssé. Itt a bajtársakért érzett felelősség nem hangzatos, az ölést legitimáló frázis, hanem őszinte megnyilvánulás.

Angeline Jolie műve sokkal inkább háborúellenes és pacifista film, mint Clint Eastwood kvázi propagandafilmje. Történetvezetésében, hősábrázolásában következetes, a téma és a karakter útja tökéletes összhangban állnak egymással, nem úgy, mint az Amerikai mesterlövész esetében. Jóllehet, sajnos a Rendíthetetlen is vét olyan kisebb-nagyobb hibákat, melyek miatt mégis Eastwood középszerű művének szintjére süllyed. Annak ellenére, hogy Loui életútja izgalmas, sokféle filmes műfajt mozgat meg, a sztori nem bír a témához méltó mélységgel. Nem esik szét epizódokra, mint az Amerikai mesterlövész, de az egyes részek elnagyoltsága miatt hiányérzetünk lehet. Ráadásul a legkidolgozottabb, hadifogolytáboros szál a megvalósításában meglehetősen sematikusra sikeredett. Még szerencse, hogy amúgy főbb karakterei jól felépítettek (leszámítva persze a fájdalmasan sztereotip Madár nevű tartótisztet), és a színészek is átélhető alakítást nyújtanak (Jack O’Connellt talán még le is körözi a Loui vallásos bajtársát, Philt alakító, az Időről időre című filmből ismerős Domhnall Gleeson). Így a Rendíthetetlen végső soron bár hibáktól hemzsegő, helyenként arcpirítóan giccses, ám szórakoztató, sőt, utolsó harmadában kifejezetten drámai film, mely egy páratlanul eseménydús élettörténet legizgalmasabb negyedét meséli el. Ha nem is fogunk rá évekig emlékezni, Louis Zamperini mint egyszerű hős örökre az agyunkba ég. Hogy megismerjünk egy érdekes figurát, és elolvassuk teljes történetét – emiatt egyszer mindenképp érdemes megnézni Angelina Jolie filmjét.

Rendíthetetlen (Unbroken)

Színes, szinkronizált amerikai háborús film, dráma, 2014

Rendezte: Angelina Jolie

Író: Laura Hillenbrand

Forgatókönyv: Joel Coen & Ethan Coen, William Nicholson, Richard LaGravenese

Fényképezte: Roger Deakins

Zeneszerző: Alexander Desplat

Producerek: Angelina Jolie, Matthew Baer, Erwin Stoff, Clayton Townsend

Magyar szöveg: Speier Dávid

Szereplők: Jack O’Connell (Louis Zamperini), Domhnall Gleeson (Russell Allen ’Phil’ Phillips), John Fitzgerald (Garrett Hedlund), Finn Wittrock (Francis ’Mac’ McNamara)

Bemutató dátuma: 2015. február 5.

Forgalmazó: UIP-Duna Film

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!