A XII. kerületi MomKult egész évben változatos és minőségi kulturális programokkal színesíti a hegyvidékiek életét: nyári estéken ingyenes szabadtéri mozi van a Központ játszótér felőli részén, ott pedig, ahol szombat délelőttönként a városi terepjárókkal érkezők tölthetik fel drágábbnál drágább bio termékekkel fonott kosárkáikat, esténként  gyalog is megközelíthető, szintén ingyenes szabadtéri koncerteket szerveznek.

És hát ahogy a Kodachrome két tagja, úgy én is rongyosra hallgattam gyerekkoromban a szüleim Simon and Garfunkel vinyljeit (leginkább a fenti, duplalemezes kiadást, ami a 80-as években nálunk volt kölcsön), hogy utána először kamaszként, majd később felnőttként újra felfedezzem őket magamnak, szóval nem is volt kérdés, hogy ha már egyszer az eredeti duót aligha fogom látni, akkor legalább a hasonmásuk koncertjére el fogok egyszer menni.

Csak hát Dunát azért nem lehet rekeszteni a Simon and Garfunkel cover bandekkel, szóval tényleg érdemes lecsapni a Méhes Adrián és Jobbágy Bence alkotta duóra, amely meg se próbálta a Central Parkbeli koncertet leutánozni: nem volt a Sirály sétányon semmi flanc, csak két gitár, két hang és a végtelen főhajtás Paul Simon és Art Garfunkel munkássága, no meg az 50-60 fős közönség előtt.

Szóltak hát a gigaslágerek és a kevésbé ismert folkdalok is, a két énekes kiválóan tercelt egymás fölé/alá, a zene pedig pont akkor és annyival szólt keményebben, amikor és amennyire kellett, egyszerűen minden hibátlan volt, még az átfogások a gitáron is pont úgy csúsztak, ahogy az eredetiben. Ha becsuktam a szemem és eltekintettem Méhes kicsit jamaikaiasra vett kiejtésétől, akkor tényleg azt hittem, hogy elugrottam szüleim elképzelt amerikai gyerekkorába.

És ha jól láttam, akkor az egészen vegyes korosztályú közönség is valahogy így érezhette magát, szinte mindenki evidensen tátogta a dalszövegeket. Egyszerűen jó volt körbenézni. Teljesen érthetetlen hát, hogy miért lehetett valakinek az az ötlete, hogy a legjobb az lesz, ha egy tábortüzet vetítenek a MomKult falára - de szerencsére a második 45 percre már elköszönhettünk az osztálykirándulások hangulatát idéző látványelemtől, hogy tényleg a gyors-lassú-gyors koreográfia mentén felépített koncertre figyelhessünk.

Végül szeretném hálámat kifejezni, amiért nem csak az együttes kedvenc száma (Song For The Asking), de a ráadásban az enyém (For Emily, Whenever I May Find Her) is elhangzott.

Hangozzék el hát az eredeti verzió is, melyben érdemes felfigyelni Simon 12 húros gitáron való játékára.

Szóval ne becsüljük le a cover bandeket, nagyon fontos szolgálatot tesznek, de azért a Sound of Silence-t érdemes lenne a fiúknak megtanulni, tudták ezt ők is, valóban nagyon hiányzott a koncertről.

A koncerten készült felvételek Bajusz Csaba (MorelloArt) munkái.