A háború önmagában is kegyetlen és értelmetlen, hiszen fiatalemberek politikusok hóbortja szerint és a pénz parancsára kénytelenek egymást halomra lőni. A háború két marékkal szórja az életet a kukába, és sajnos az erőszak és kegyetlenség elbódítja a résztvevő feleket is, így a szörnnyel harcolók maguk is szörnyeteggé válnak. Ennek legnagyobb áldozatai a hadszínterek és a hátországok ártatlanjai, akik az erőszakos cselekedetektől megrészegült, sérült lelkek ámokfutásának elszenvedői (gondoljunk a nácik kegyetlenkedéseire a Barbarossa-hadművelet alatt, vagy akár az Iszlám Állam fiatal fanatikusainak embertelen és szégyenteljes cselekedeteire). A háború apákat szakít el a családtól, feleségeket tesz özveggyé, gyermekeket apátlanná. Sőt, sokszor a gyermek mindent elveszít.

A gyerek és a háború kapcsolata különösen megdöbbentő, nagy drámai potenciállal bír. Igaz, remekül el lehet vinni az adott sztorit a giccs irányába, de szerencsére a filmtörténetben jó néhány alkotással találkozhatunk, melyek hatásvadászat nélkül, őszintén, puszta realizmusukkal képesek hatni a nézőre. Az olasz neorealizmusban kitüntetett téma volt a „gyermekek a háborúban”. A fiúk a rács mögött, a Paisá vagy a Németország nulla év mutatták be annak szörnyűségét, ha a félkész identitású tizenéves találkozik a pusztítással és az erőszakkal. Különösen érzékletesen mutatja be ezt Rossellini Németország nulla éve mellett Tarkovszkijtől az Iván gyermekkora vagy Elem Klimovtól a Jöjj és lásd!, melyekben kamaszfiúk kénytelenek saját lábukra állni. Ez szerencsés esetben sikerül, máskor a gyermek passzivitásba és kiszolgáltatottságba süllyed. Ez utóbbi opció pedig egyenes út a halálba.

A háború anatómiája pedig a huszadik században nagyjából ugyanaz, legyen bár szó második világháborúról vagy korabeli etnikai konfliktusokról, mint a kilencvenes éveket meghatározó orosz-csecsen háború vagy a jelenlegi szíriai események. Ezért mondhatni mindegy is, hogy A keresésből a hollywoodi Fred Zinnemann (1948) vagy a francia Michel Hazanavicius (2014) fél évszázaddal későbbi verzióját nézzük, mert megdöbbentően lefordítható egymásra a nácik és az elnyomott, sztereotipizált népek (zsidók, szlávok) és a Borisz Jelcin, illetve Vlagyimir Putyin által képviselt orosz hatalmi rendszer és az egykori szovjet tagállamok etnikumainak konfliktusa. Azonban Hazanavicius variációja szerencsére sokat hozzátesz Fred Zinnemann művéhez, így egyszerű háborús melodrámából kompromisszumot hírből sem ismerő politikai kritikává élesedik A keresés.

A keresés cselekménye tulajdonképpen három szálon fut – szemben az 1948-as változat két fő csapásirányával. Michel Hazanavicius műve rendkívül intenzív képekkel nyit, egy videokamera felvétele tárul a néző elé. A gépet feltehetőleg egy orosz katona kezeli, aki éppen bajtársai felé közelít. A bajtársak „terroristákat" fogtak, és éppen „kihallgatják” őket – ahogy az egyik arrogáns fiatal baka ecseteli gúnyolódva a kamerának. Ezek a „terroristák" valójában egy ártatlan csecsen család tagjai, melyből az apát és az anyát hamarosan agyon is lövik, a fiatal lányt, Raissát pedig (feltehetően) megerőszakolják. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az eseményeket a házból figyelő Hadji kereket old még csecsemőkorú testvérével, és maga sem tudja, hová, de menekülni kezd. Az út során kénytelen megválni kistestvérétől (akit szerencsére befogadnak), őt magát pedig menekültek karolják fel, legalábbis a legközelebbi város menekülttáboráig. Itt Carole, az Európai Unió jogvédője végez kutatást a háborúval kapcsolatban (feltett szándéka, hogy a Nyugat figyelmét az oroszok brutalitására irányítsa), és találkozik a menekülttáborból megszökő, utcán élő Hadjivel. Akit persze nővére, Raissa is keresni kezd, mint a Zinnemann filmben az anya. Amit Michel Hazanavicius hozzátesz az 1948-as drámához, az a harmadik szál, melyben egy besorozásra kényszerített fiatal katona, Kolia sztoriját követjük a rendőrségről a front sűrűjébe, s csak a történet végére értjük meg, hogyan kapcsolódik az ő kálváriája Hadji kereséséhez.

A keresés tehát összetett film. A cselekmény mozgatója, illetve a feszültség generátora az a kérdés, hogy Hadjinak és Koliának mi köze van egymáshoz. A két fő történetszál, a kétségbeesett keresés és a kegyetlen kiképzés (Stanley Kubrick Acéllövedékének hasonló jelenetei az itt látottakhoz képest babazsúri mókák) szinte az utolsó pillanatokig párhuzamosan futnak. Sőt, mikor a megoldáshoz közelít a kutatás, akkor még utolsó utáni jelenetként berobban a hadszíntéri borzalom. Így elmondható, hogy elsődleges szinten A keresés nagyon izgalmas, a nézőt száz százalékig lekötő, üresjáratok nélküli alkotás. Michel Hazanavicius kiválóan építi fel jeleneteit, és feszültté teszi a dokumentarista eszközökkel előadott, epizodikus történeteket.

Azonban A keresés nem pusztán a hatásvadász suspense-ről szól. A Cannes-i Filmfesztivál bemutatója után sokan felrótták a filmnek, hogy a harmadik szál felesleges, csak megbontja, megzavarja a családegyesítő küldetést. Ám az már az alapkoncepcióból, a sztori felütéséből is nyilvánvaló, hogy Michel Hazanaviciust nem a Fred Zinnemann által rendezett történet puszta modern köntösbe öltöztetése foglalkoztatta. Hazanavicius nagyon is következetesen és okosan egészítette ki a hollywoodi filmet. Zinnemannál is elő-előjönnek a nácik kegyetlenségei, meg lehetett volna oldani az oroszok brutalitását itt is Hadji kálváriájába ékelve, de a csecsenföldi sztori a harmadik szál nélkül csonka lenne.

S lássuk meg: nemcsak a koncepció, de az alaptéma választása sem véletlen volt. Azt állítottuk korábban, hogy a nácik és az oroszok kegyetlenkedése lefordítható egymásra, azonban mégis vannak lényeges különbségek. A náci Németország totalitárius diktatúrát, a második világháború nyílt agressziót jelentett, egy szörnyű etnikai és vallási alapú népirtással. A nácik megfelelői a korban a szovjetek voltak, minthogy Sztálin rémuralma alatt nagyon hasonló jellegű metódusok és intézmények működtek, mint a Harmadik Birodalomban. A Szovjetunió 1991-es összeomlása után puccskísérletek ide, Boris Jelcin ellentmondásos megnyilvánulásai oda, mindenki reménykedett, hogy a diktatúrának és a tisztogatásoknak, kegyetlenkedéseknek vége. Azonban az orosz-csecsen háború volt a legdirektebb megnyilvánulása annak, hogy a szovjet rendszer csak politikai értelemben szűnt meg, Oroszország nem akarja feladni sem szuperhatalmi, sem regionális hatalmi pozícióját. S erre nagyon riasztó példa az utóbbi 2-3 évben a szomszédos Ukrajnában zajló konfliktus, illetve Oroszország kétes szíriai beavatkozása is (hírek terjengtek arról, hogy nemcsak az Iszlám Államot, hanem ártatlan civileket is lebombázták az orosz erők).

Michel Hazanavicius A keresésben pontosan erre a problémára, azaz a szovjet szuperhatalmi pozíció és a szovjet totalitárius metódusok továbbélésének kérdésére irányítja a figyelmet a harmadik szállal. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a látszólag felesleges és mellékes Koliához kötődő és kiképzős cselekményrészek A keresés legfontosabb epizódjai. Enélkül kapnánk egy konvencionális háborús melodrámát, melyben legfeljebb utalásszinten jelenne meg az a rendszerszintű probléma, mely az orosz-csecsen háború hátterében áll. A keresés már a felvezető szövegben felvázolja, hogy Vlagyimir Putyin feltűnése és a csecsen konfliktus között szoros a kapcsolat. A miniszterelnök Putyin pedig nemsokára Jelcin helyébe lépett, és mint azt az ukrán-orosz válság is mutatja, Putyin elnök kiváló provokátor és stratéga, mert nem ad lehetőséget a Nyugatnak a beavatkozásra. Akcióit segítségnyújtásként, az orosz katonák és fegyverek mozgását pedig tőle független „szakadár” műveletekként tünteti fel – így jogilag és diplomáciailag közel feddhetetlen.

A későbbiekben pedig A keresés Kolia szálában vázolja fel legdirektebben, hogy mi a baj az orosz rendszerrel, s megmutatja, mi kezdett el felerősödni Vlagyimir Putyin feltűnésével. Kolia besorozása a legmegdöbbentőbb: az utcán rendőrök fogják le, nála kábítószert találnak, majd lehetetlen döntés elé állítják a hatóságok, kap egy „visszautasíthatatlan ajánlatot". Persze Kolia inkább hullákat megy csomagolni a csecsen-orosz frontra, mintsem a feltehetőleg még kegyetlenebb orosz börtönökben vendégeskedjen.

A kiképzés során pedig egy olyan „család”, egy olyan rendszer tárul a néző elé, melyben az ártatlan egyénnek lehetetlen megőriznie a morális tartását, kívülállását. Mikor azt írtam, hogy Kubrick Acéllövedékében a kiképzés babazsúr, az nem puszta szófordulat volt, hanem szó szerint kell érteni. Kubricknál a szerény és naiv fiatal fiút csak agyonverik és öngyilkosságba hajszolják. A keresésben ez megváltás lenne Kolia számára, mert ami utána következik, az tényleg maga a Pokol.

A hadsereg itt a tiszt szerint egy nagy „család”, melynek tagjai össze kell, hogy tartsanak. Aki ezt nem teszi, az persze örökre kegyvesztett lesz, és a folytonos verések csak a legenyhébb büntetésnek számítanak majd. Az orosz hadsereget Michel Hazanavicius úgy ábrázolja, mint egy olyan börtönt, ahol a fegyőrök cinkosai a „veterán raboknak", és az újoncok vagy betörnek, vagy állandó megaláztatásoknak vannak kitéve. Szigorú, bár kicsinyes kódrendszer van itt életben: aki puhány, az legfeljebb csak csicskás lehet, az igazi katona a fronton harcol és zsebre teheti kezét. Márpedig ahhoz, hogy mindezen kiváltságokat „kiérdemelje”, át kell esnie a beavatási rituálékon, identitását el kell felejtenie, és hasonulnia kell a „családhoz".

Avagy azért indokolt és nagyon erős A keresés harmadik történetszála, mert leleplezi, megpróbálja megérteni a zsigeri, kegyetlen, intézményesen oktatott erőszakot, mely a fronton tombol. Az első jelenetben azt láthattuk, ahogy egy fiatal katona gúnyolódik és szinte perverz élvezettel lő agyon egy családot. Kolia történetében pedig azt tapasztaljuk, hogy ugyanaz a beteges öröm és vidámság rajzolódik ki a fiút szivató rangidős katonák arcára, mint a családot lemészároló bakáéra. S ebben a sztoriban Kolia sem ússza meg a beavatást, ő nem klasszikus hős, aki állja a sarat és heroikus kívülálló marad.

Így Kolia kálváriája azt mutatja be, ahogy az erőszak és a kegyetlenség továbbörökítődik katonáról katonára. Az értelmetlen és érzéki élvezetet jelentő erőszak az orosz katonák nyelve lesz, mellyel kommunikálnak egymással. És mivel ezt a nyelvet sajátították el, és tették kizárólagossá, így a megtámadott nép ártatlanjaival szemben sem tanúsítanak szolidaritást vagy emberséges bánásmódot. Az az esztelen brutalitás tombol a fronton és a hátországban, ami a táborokban is. A táborok pedig pusztán lemásolják azt, amit a hatalomtól látnak. Mely hatalom viszont a tradíciót teszi magáévá. Azt a tradíciót, mely a huszadik századot tette az emberiség legvéresebb és legkegyetlenebb évszázadává, és amelyet Sztálin és Brezsnyev hagytak örökségül a rendszerváltás utáni Oroszországra és az ex-szovjet tagállamokra.

Kicsit persze még így is leegyszerűsítő néhol Michel Hazanavicius, hiszen a csecseneket kizárólag melodramatikus, szenvedő és áldozati pozícióban látjuk. Holott azért a hírekből tudjuk, hogy a csecsen szeparatisták sem éppen békés hippik. Bár tesz rá utalást Hazanavicius a Kolia-szálban, hogy a „terroristák még gyerekeket is felhasználnak öngyilkos akciókhoz”, ám ez csak üres mondat, mítosz marad. Persze A keresés így is elég komplex, és nagyon vékony határvonal választja el a túlzsúfoltságtól, ezért egy negyedik, csecsen fanatikusokat bemutató szál már lehet, sok lett volna. S összességében mind Kolia, mind Hadji fejlődését megfelelő mélységig kibontja a film. Mindkét fiú pályája szép ívet ír le, és tulajdonképpen sztorijuk rímel egymásra. Sőt egymásból következik, hiszen Hadjinak az orosz hadsereg, a háború kegyetlensége miatt kellett „korán felnőnie”. Emiatt egy darabig beszélni sem tud, mert bizalmatlan mindenkivel szemben. De ami közös benne és az ifjú orosz katonában, hogy mindketten az értelmetlen, fasisztoid erőszak miatt veszítették el ártatlanságukat, és váltak gyermekből vademberré, illetve lelkileg sérültté.

Náluk azért kicsit tipikusabb, sablonosabb karakter a magabiztosnak tűnő és aktív, harcos jogvédő, Carole. Azonban később ő is pellengérre kerül, és szembesülnie kell azzal a menekülttáborban és egy konferencián, hogy maga sem sebezhetetlen. Az említett konferenciával Hazanavicius frappánsan behozza a nyugati világ perspektíváját is. Elképesztő az a közöny, amit a rendező zseniálisan ábrázol a hallgatóság mozgolódásával, hallgatásával, érdektelen arckifejezéseinek közelijeivel. Ugyanazt látjuk a csecsenföldi konfliktussal kapcsolatban ezen a gyűlésen, amit Ukrajna vagy Szíria esetében a közelmúltban: a nyugati országok bénultak, tehetetlenek és bátortalanok. Meg amúgy is: kit érdekel pár távoli és „egzotikus” nép – ezt a döbbenetes hozzáállást ragadja meg érzékletesen Michel Hazanavicius Carole szálában. Aki eleinte maga is csak kívülálló, objektív kutató, nem sok kapcsolata van a menekültekkel. Jelentéseiről csak ő hiszi, hogy hasznosak, ám épp a konferencia mutat rá arra, hogy semmi értelme ezeknek. Többet ér az, hogy maga is befogad egy gyermeket. Így A keresés nemcsak az orosz agressziót és politikai rendszert, de a nyugati világ, az ENSZ és az Európai Unió politikáját is kritizálja.

Michel Hazanavicius tehát minden szempontból hozzátesz az 1948-as történethez. Igen, abban igaza van a 2014-es cannes-i bemutatót követő kritikáknak, hogy néhol hatásvadász és vontatott A keresés – de mindössze pár jelenetről van szó, melyek nem is lényegesek a fő cselekmény szempontjából (például ilyen az, mikor Kolia és egy másik katona beszívnak és befekszenek egy felszálló helikopter alá). Illetve fontos, hogy Cannes-ban közel két és fél órás volt Michel Hazanavicius háborús drámája, melyből több, mint fél órát eltávolított a rendező. Így A keresés sokkal feszesebb, fókuszáltabb lett. S amúgy összességében giccstől mentes, ezt a dokumentarista forma és a visszafogott színészi játék biztosítja. Ami értelemszerűen jobban megy a Hadjit alakító amatőr Abdul Khalim Mamutsievnek, mint Bérénice Bejónak vagy a menekülttábor vezetőjét „túl jól” játszó Annette Beningnek.

Tehát már nem érdemes a 2014-es kritikákra alapozni, A keresés szerencsére nagyon sokat javult a filmfesztivál óta. Feszült, sokkoló háborús film, és éppen a sokat kritizált Kolia-szál miatt válik kíméletlen politikai kritikává. Érdemes lenne kötelezővé tenni Michel Hazanavicius művét a nyugati világ politikusai számára, és talán az orosz vezetőség is megtekinthetné, esetleg okulnának belőle (bár lehet, a francia rendező is kapna egy kis polónium izotópot).

A keresés (The Search)

Színes, feliratos, francia háborús dráma, 129 perc, 2014

Rendező: Michel Hazanavicius

Forgatókönyvíró: Michel Hazanavicius

Operatőr: Guillaume Schiffman

Producer: Michel Hazanavicius, Thomas Langmann

Vágó: Michel Hazanavicius

Szereplők: Carole (Bérénice Bejo), Helen (Annette Bening), Ana (Nino Kobakhidze), Kolia (Maxim Yemelyanov), Hadji (Abdul Khalim Mamutsiev), Raissa (Zukhra Duishvili), Elina (Lela Bagakashvili)

Forgalmazó: Vertigo Media Kft.

Bemutató: 2015. november 12.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!