A 4chan nevű közösségi oldalon (és társain) terjedt el az a sztereotípia, hogy az odajáró fiatalok nagy részének igazából nincs élete, mert naphosszat egy ablak nélküli pincében élnek, hihetetlen nagy szemétdombon, elhízottak, az édesanyjuk néha hoz nekik némi harapnivalót a bunkerbe. A „pincelakó” kifejezés tehát esetükben pejoratív jelző, ugyanakkor nyilvánvaló túlzás is. Mindenesetre ami ebből tanulságos lehet, hogy a pince egy olyan hely, ahová az egyén visszahúzódhat – a közösségi oldal esetében mintegy fokozása vagy analógiája annak, hogy a nem éppen szofisztikált „fonalakon” (kvázi chatszobák vagy fórumtémák, melyekben jórészt trágár szövegekkel és/vagy képekkel reagálnak egymás hozzászólásaira a tagok) az anonimitás biztonságában (a fórumokkal, blogokkal ellentétben az ilyen oldalakra nem kell regisztrálni, hanem „Anonymus"-ként bárki hozzászólhat) mindenki kiélheti a legperverzebb vágyait, szabadjára engedheti a legocsmányabb énjét is. A pince a számítógép és az internet névtelensége mellett egy plusz réteget jelent tehát, mely szimbolikusan lehatárolja és védi a hozzászólót a külvilágtól. Igaz, nem egy példa volt már arra, hogy az Egyesült Államokban bizony a „pincelakók”-on is rajtaütött a rohamrendőrség, jóllehet, egy másik perverz online szokás keretében, melynek lényege, hogy gyanútlan játékosokra haverjaik ráhívják a S.W.A.T.-ot.

Ami a 4chanen paradox cikizés tárgya (paradox, hiszen aki a sztereotípiákat kitalálja, maga is tárgyává válik a gúnyolódásnak azzal, hogy ír a képtáblákra), az Ulrich Seidl legújabb munkája, A pince szerint teljesen természetes Ausztriában az idősebb generáció körében is. Sőt Seidl művében nem magányos embereket látunk szeméthegyeken chatelni, hanem pont ellenkezőleg: a házak alatti helység egyenesen egy második világ, ahol közösségek formálódnak, a társadalom aktív tagjai találkoznak, iszogatnak, vagy éppen kiélik legpikánsabb szexuális vágyaikat. A pince, bár nem törekszik a teljességre, de kiválasztott szereplőin keresztül mégis egy, számunkra talán különös jelenséget mutat be, és az osztrák rendező természetesen ezúttal is a humor és a dokumentarista szenvtelenség eszközeivel mutat tükröt a társadalomnak. Ha Ulrich Seidl műve kicsit egyoldalú is (avagy túlzottan obszcén), mindenképp nagyon sokrétű és gondolatébresztő alkotás.

„Mindig újra és újra elképedek az emberiségen: mi mindenre képesek az emberek, hogy beteljesítsék vágyaikat, kifejezzék a hatalom iránti igényüket, vagy elfojtsák a szexualitásukat. Hogy hogyan küzdenek a méltóságukért, egy kis szeretetért, a boldogság egy szikrájáért. Amit megtapasztalok, gyakran teljesen letaglóz: megrázva húzom be magam mögött az ajtót, megbotránkozva attól, amit az emberek csinálnak egymással, általában minden rossz szándék nélkül. Mindez normális” – mondja Ulrich Seidl egy interjúban. A Paradise-trilógiáról (Szerelmet a feketepiacról, A hit paradicsoma, A remény paradicsoma) elhíresült osztrák rendező műveiben – legyenek azok dokumentumfilmek vagy játékfilmek – mindig olyan tabukat, titkokat vitt vászonra, melyeket normál esetben az első látásra konzervatívnak tűnő osztrák társadalomról elképzelni sem tudnánk. Seidlnél a kulcs a hatalom és a szexualitás viszonya, hiszen mindegyik művében valamilyen módon olyan hatalmi struktúrák tűnnek fel, melyek a szexualitást, vagy tágabb értelemben az ember vágyait, „igazi” énjét a tudatalatti bugyraiba űzik. Vagyis az elfojtás szóval lehetne leginkább jellemezni Seidl munkáit.

Az osztrák auteur A pincében vált a Paradicsom-filmekhez képest, és nem az elfojtás aktusait mutatja be, hanem inkább azzal foglalkozik, hogy a hétköznapok világában láthatatlan vágyak hol és milyen módon bontakozhatnak ki szemérmetlen módon. Ehhez Ulrich Seidl a dokumentumfilmes formát választotta, ami, mint azt a rendezőtől megszokhattuk, közel sem jelent objektivitást. A kamera, mint játékfilmjeiben, ezúttal is szenvtelen megfigyelő. Seidl meg sem mozdítja a felvevőgépet, mely szakadatlanul rögzíti az előtte zajló cselekményt. Ez a minimalizmus pedig ugyan biztosítja, hogy minimális módosítás essen a nyers valóságon, viszont a szerkesztés, a vágás, a jelenetválasztás miatt – mint mondjuk A hit paradicsomában – mégis maró, groteszk szatírává alakul át a dokumentumfilm.

Például a bevallottan megrendezett babás epizódban egy nő élethű játékbabával játszik a pincéjében, melyet minden nap egy dobozból vesz magához. Eleinte megijedünk, annyira élőnek néz ki a figura: nem tudjuk eldönteni, hogy nevessünk vagy elképedjünk a kicsit őrültnek tűnő idős hölgyön. Azon viszont nekünk kell elgondolkodni, hogy vajon miért játszik egy műbabával a pincében a nő, Seidl nem fed fel semmit ebből az epizódból.

Más történetekből viszont a szerkesztéssel hoz ki valami egészen újat, mesterien alkotva meg a társadalom, az osztrák mentalitás, illetve általában a xenofóbia és a hímsovinizmus paródiáját. Ilyen az jelenetsor, melynek egyik részében egy fegyvermániás férfi beszél. Az ötvenes éveiben járó úr korábban már kifejtette meglehetősen zárt gondolkodásról tanúskodó nézeteit a török vendégmunkásokról és a Koránról, ebben a jelenetben pedig félkomolyan arról beszél, hogy a nő csak alárendelt, a férfi pedig maga a szuperhős. Ulrich Seidl szarkazmusára vall, hogy éppen ezután a megnyilvánulás után vágja be a szado-mazochista kapcsolatban élő középkorú pár életképét, melyben a fegyvermániás férfi által vázolt felállás pont ellenkező módon jelenik meg. A termetes, mackós férj ugyanis egy „sub”-ként (alárendeltként) meztelenül kúszik, és nyalja fel a padlót, illetve vizelés után „kedvese” nemiszervét is. A domina pedig arról beszél, hogy különösen szereti levinni a pincébe szerelmét, ahol felcsatolható műpénisszel… Inkább nem is folytatom. Mindenesetre gyilkos iróniával él a szerkesztés révén Ulrich Seidl, gyakran fogunk sokkos állapotban nevetni A pincén.

Amennyire viccesek ezek a jelenetek, annyira problémásak is. Sőt, mondhatjuk, hogy Seidl művével a legnagyobb baj a túlzott obszcenitása. Természetesen megszoktuk már az osztrák auteurtől, hogy kíméletlen, kompromisszumot hírből sem ismerő, tabutörő és gyakran megbotránkoztató (emlékezzünk csak a Szerelmet a feketepiacról azon jelenetére, mikor a termetes osztrák hölgyek születésnapi partiján egy fekete férfi prostituált táncol meztelenül, péniszén egy dísz szalaggal, mintha ő maga lenne a becsomagolt ajándék). Itt viszont túlsúlyba kerültek azok a jelenetek, melyekben nem csupán szimpla meztelenkedést látunk, hanem bizony a szado-mazo kultúra krémjébe merülünk el. Kötözés, ostorozás, bizarr szerepjátékok, hereverés és anális szex – Ulrich Seidl nem kímél minket. Igaz, adja magát a téma, és sajnos az emberrablási esetekből is láthatjuk, hogy a pince sötét bugyrait nyilván sokszor az emberek mocskos szexuális fantáziáik kiélésére használják. De Seidl túlontúl is sok időt fordít a perverz szexualitás bemutatásra, és például a pincében bulizó tinédzsereket meg sem szólaltatja.

Jó, nézzünk magunkba: többségünk biztosan kíváncsibb a másik emberek szexuális szokásaira, mint a szokásos „beszélő fejes”, filozofálgatós interjúkra. Ennyiben viszont mindenképp ünnepelhető A pince merészsége, hogy nem akart magas röptű vagy fontosnak tűnő szituációkat teremteni, hanem szembesít minket saját lelkünk kazamatáival is.

Hiszen itt a pince a titkok, sőt a rendező által bevallottan a tudatalatti szimbóluma. Ulrich Seidl sikeresen változtatja a különféle díszítésű és funkcióval bíró családi házak alatti helységeket absztrakt, általános képpé. Sigmund Freud szerint ugyebár amit a társadalom felé mutatunk magunkból, az csak a normák által agyonszabályozott szuperegó vagy felettes én, akik feloldott formában vagyunk, az az énünk vagy egónk a házunk, lakásunk falai között bontakozhat ki. Viszont amitől még magunk is megrettenünk, azok az ösztöneink, illetve még „én”-ként, közvetlen, intim környezetünkben is elfojtott vágyaink. Melyeket sokszor még magunknak sem merünk bevallani. Így, ha az utca a szuperegó, az ablakokkal, élettel és fénnyel teli ház az egó, akkor az ablaktalan, külvilág elől elzárt pince valóban maga az id, vagyis a tudatalatti mélység. S minthogy az egyébként szintén németajkú Freud is a szexuális elfojtások elsődleges területeként tartotta számon az idet, úgy Ulrich Seidl dokumentumfilmje is nagyon hitelesen rátapintott a lényegre kissé túlreprezentált szado-mazochizmusával. Hiszen a normálisnak tartott szexualitástól eltérő szokások vagy magatartásformák pont ugyanazért egyszerre vonzók és taszítók, mint egy horrorfilm: az ember elfojtásait, félelmeit, szorongásait foglalják magukban, illetve ezekkel vannak körbe bástyázva.

Ezért is bátor dolog a szereplők részéről maga a szereplés is, hiszen a vásznon meztelenkedő férfi, a ketrecben pucéran fészkelődő fiatal lány vagy a pincéjét náci egyenruhákkal és képekkel kidekoráló trombitás öregúr gyakorlatilag „coming out”-ot hajtanak végre. A filmben megjelenő emberek monológjai, megnyilvánulásai érezhetően direkt ironikusak, azaz Ulrich Seidl nem nevetni akar rajtuk, nem akarja a filmben megjelenő személyeket gúny tárgyává tenni. Mindegyik figura szájából elhangzik valamilyen (ön)ironikus kijelentés vagy trágár vicc, melyről bár lehet, hogy az illető azt gondolja, őszintén vicces (mint az említett hímsoviniszta fejtegetés a nők és férfiak alá-fölérendelt viszonyáról), mégis beavatott (a náci egyenruhákat gyűjtő trombitás öregúr Hitler képe alatt ülve az osztrák rendőrséget Gestapónak nevezi). Így a felmerülő etikai problémák (hogy szabad-e a montázs révén tréfát űzni emberek kedvelt szokásaiból egy dokumentumfilmben) a cinkos humor miatt – ha nem is teljes mértékben, de – feloldódnak.

A pince tehát gondolkodásra ösztönöz, és nem is feltétlenül az egyes történetek érdekesek (habár annak a nőnek a sztorija önmagában is elég sok kérdést implikál, aki két férjétől is azért vált el, mert súlyosan bántalmazta – viszont amúgy imádja a szado-mazo szexet), hanem ezek összhatása, és persze az folyamat, ahogy a nézőben lecsapódnak az általa látott bizarr, felkavaró, ellentmondásos képsorok. Sokan fognak rajta megbotránkozni bizonyára, de mégis érdemes küzdeni a groteszk, helyenként pornográf epizódokkal, mert Ulrich Seidl műve – mint a rendező korábbi alkotásai is – sokat adnak türelmünkért cserébe.

A pince (Im Keller)

Színes, feliratos osztrák dokumentumfilm, 82 perc, 2014.

Rendező: Ulrich Seidl

Operatőr: Martin Gschlacht 

Hang: Ekkehart Baumung

Vágó: Christoph Brunner

Producer: Ulrich Seidl

Szereplők: Fritz Lang, Alfreda Klebinger, Manfred Ellinger, Inge Ellinger, Josef Ochs, Alessa Duchek, Gerald Duchek, Cora Kitty, Peter Vokurek, Walter Holzer

Bemutató: 2016. február 11.

Forgalmazó: Cirko Film Kft.

Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!