A futball a magyar társadalom és egyben a magyar film szimbólumrendszerében kiemelt helyet foglal el, mélyen átszövi az emberek gondolkodását, lényegében zsigerileg hat. A focipálya pedig egy speciális, a mindennapok viszonyaiból kiemelt, absztrakt tér, ahol minden lehetséges: egyenlőek az esélyek, egyszerűek a szabályok és tiszta, átlátható, nemes küzdelem vívható. Ezt használja fel a Brazilok a cselekmény alapkonfliktusául, hogy egy némileg meseszerűre hangolt, nevettető, de a körülmények drámai voltát nem eltagadó történetet kanyarítson a magyar társadalomban feszülő, alapvető etnikai konfliktusról.

A filmben folyamatosan két meghatározó erő dolgozik: a vígjátéki műfaj elemei és belső működése, valamint a Brazilok ötletgazdájának, az egyik rendező M. Kiss Csabának saját újságíró múltjából szerzett, életszagú tapasztalatai. E kettő dinamikája teszi sajátságosan egyedivé a filmet. A vígjáték mint választott műfaj elsőre meglepő, de jó döntésnek bizonyul. Régen elavult, helytelen gondolkodás szülte tévhit az, hogy a komédia a tragédiához képest alacsonyabb rendű minőség volna, vagy általa nem mondhatók el érdemben komoly történetek, nem ábrázolhatóak fontos problémák. A Brazilokban kézzelfogható a drámai töltet, a kényes témához való közel férkőzésre mégis dicsérendő ötlet volt a vígjátéki feldolgozás.

Szerencsés választásnak bizonyul azért is, mert ennek segítségével a film szórakoztató formában tematizál egy fontos társadalmi kérdést, ezzel pedig könnyít egy sor olyan nehézséget, problémát, amely a témában való alkotás során előkerülhet. A rögrealista drámákhoz képest sokkal szélesebb közönséget érhet el sikerrel, ez pedig M. Kiss Csaba és alkotótársai kiemelt célja volt a kezdetektől fogva. Mindezeken túl az (ön)irónia – ha okosan használjuk – a legnagyobb fegyverünk lehet, az éleslátó ábrázolás kiváló eszköze, mely egyben remekül megalapozza a közönség azonosulását a főhősökkel.

A műfajválasztásnak ugyanakkor megvannak a maga buktatói, speciális nehézségei is. Mindenekelőtt az, hogy a komikus minőségben természetszerűleg rejtező, bizonyos fokú bumfordiság miatt egyes kényes kérdések, érzékeny problémák évtizedes sztereotípiákba süllyedhetnek bele, ettől pedig joggal sérülhetnek egyéni érzékenységek – azontúl, hogy rendszerszinten sem előremutató hosszú ideje nehezen levetkőzhető társadalmi sztereotípiákat megerősíteni. A tipikus vígjátéki karakterek pedig – ha mégoly valóságközeli ötletekből származnak is – egydimenziós figurákká redukálódnak: a börtönből frissen szabadult, forrófejű, sármos cigány srác, az egyéniség nélküli, szép és eszközként használt cigánylány, a focibolond cigánygyerek, az alkoholista öreg és a neonáci, vidéki fiatalok, de még a falusi egyházközségbe helyezett, ifjú, idealista pap karaktere is csak elnagyoltan van felvázolva elénk. A szórakoztatás igénye miatt mintha a Brazilok feláldozná azt az igazán finom, lebegtető ábrázolásmódot, amire például a Csak a szél volt képes: mindkét filmben van egy rövid, epizódjellegű adomány-jelenet, melyben a cigány főhős a többségi társadalmat képviselő karaktertől ruhákat kap. E cseppben a tenger-jelenetben érhető tetten, mennyire összehasonlíthatatlan a két film mélysége. Az adakozás hatása, pszichológiája arra nézvést, aki ad, és aki elfogad, a dinamika, amelyet kialakít, egy rendkívül összetett probléma, melyet a Csak a szél néhány másodpercben tűpontosan felmutat, a Brazilok azonban nem tud hitelesen hozzáférkőzni.

Az ötletgazda M. Kiss Csaba, akinek régóta dédelgetett projektje ez a film, újságíróként hosszú éveken át gyűjtött tapasztalatot a vidéki cigányság életével kapcsolatosan. Számos tévériportot készített a szegénynegyedekben, s mintha ezek a tapasztalatok hatalmaznák fel arra, hogy a filmben a cigánysággal közösséget vállalva, annak belső nézőpontjába helyezkedjen bele, s a „belülről láttatás” erejével, maró öniróniával lépjen fel. Nem kevés itt a tét: képesek vajon az alkotók tökéletesen eggyé válni alkotásuk tárgyával, eképpen valóban érvényes lehet ez a nézőpont? Összetett probléma ez – a film maga meglehetősen sztereotip karaktereket sorakoztat fel, miközben az alkotók maguk állították, hogy az amatőrszínészek castingja során fontos szempont volt, hogy ne hétköznapi cigányembereket találjanak, hanem olyan szereplőket gyűjtsenek össze, akik a filmben bemutatott közegtől eleve eltérő, más színtérről érkező, valamiben tehetséges személyek, így például tehetséggondozó táborokban kutattak karakterek után. A Brazilok acsai cigánysora sem valóságos putri, hanem egy művésztelep. Mindez filmkészítési megfontolásokból természetesen érthető, hiszen nem egy rögrealista dokumentumdráma létrehozása, hanem egy szórakoztató mozi volt a cél. A hitelesség kérdése azonban fokozottan kényes kérdés ebben az esetben, hiszen a film alappozícióját és érvényességét kizárólag ez a hitelesség határozza meg.

Elsőre talán nem tűnik fontos részletnek Rozi (Farkas Franciska) figurájának problémája sem, mégsem mehetünk el szó nélkül e fájó pont mellett. A nincstelen, vidéki cigányoknál kiszolgáltatottabb helyzetben ugyanis csak a nincstelen, vidéki cigánylányok vannak. A film sajnálatos módon ennek is akaratlan példáját szolgáltatja: míg a fikcióban a srácok elnyerik a maguk megdicsőülését a futballpályán végbemenő küzdelem és az önmagukért való kiállás által, addig Rozi karaktere megmarad dekoratív díszletnek, sőt ami rosszabb: eszköznek a fiúk játszmájában – vegyük csak példának Áron és Török párbaját, melyben a fiúknak a rettegő lány kinyújtott kezeiben tartott, üres sörösüvegeket kell kilőniük az egymásnak feszülő férfiindulatok lejátszásaként. Ezeken a pontokon megbicsaklik a film lényege, a szórakoztató, mégis hiteles és érzékeny bemutatása a film rejtett drámai potenciáljának. Nagyon úgy tűnik, vannak olyan szegmensei a felvázolt társadalmi problémának, amelyek az alkotók vakfoltjába estek.

Jó ötlet viszont a gyereknarráció használata. Megkönnyíti az azonosulást és segít átélhetővé tenni a filmben érvényesített belső nézőpontot, egyben remek komikumforrásként szolgál az álmodozó gyermeki lélek és naivitás szűrőjén keresztül való elbeszélés. A képi világ tévéfilmes esztétikájának visszafogottsága jól illeszkedik a filmbe, a tolakodó képi megoldások csak elvonnák a figyelmet a helyenként így is kissé széttartó, sok szálon futó történetről, mely azonban a kilengés pillanatában végül mindig visszatalál és balanszban marad. Ilyen módon összességében egy kissé népmesei hangulatú, szórakoztató és sűrű iróniával átszőtt filmet kapunk a Brazilokkal, melyben őszintén szurkolunk a tiszta szívű cigánygyerekeknek. A komikum többé-kevésbé végig jól működik a filmben, noha a felvetett problémák időnként egyértelműen túlnőnek rajta.

Brazilok