bezár
 

film

2017. 05. 11.
Enyhe rengések
Nae Caranfil: 6,9 a Richter-skálán
Az utóbbi évtizedben joggal hasító román film egyik ünnepelt rendezője, Nae Caranfil ezúttal vígjátékban gondolkodott, ám határozottan mellényúlt, a számos csehovi pisztolyból pedig egy sem sült el.

Nae Caranfil (Kihajolni veszélyes, Filantrópia, A többi néma csend) neve nem lehet ismeretlen azok számára, akik figyelemmel kísérték a román film élre törését a kétezres évek európai filmművészetében. A filmet ezúttal producerként jegyző Cristian Mungiu (4 hónap, 3 hét, 2 nap, Érettségi) pedig alighanem még Caranfilnél is nagyobb nevet szerzett magának. A román film a maga hétköznapi fogalmazásmódjával is rendkívüli drámai erőt mozgósító, meghatározó alkotásokat sorakoztatott fel az utóbbi években, a minőségi elvárások léce pedig igen magasra került.

6,9 a Richter-skálán

A 6,9 a Richter-skálán többször nekifut, ám sajnos minden alkalommal leveri ezt a lécet. A vígjáték olyan műfaj, amely remekül bánhat az ellentétezéssel és a hangnemkeveréssel, a különböző esztétikai minőségeket és hangnemeket ki tudja játszani egymás ellen saját belső logikája szerint, amelyet mi, nézők, legyen bármilyen abszurd is, boldogan elfogadunk. Amennyiben ez a bizonyos belső logika meggyőzően, jól működik. Ez hiányzik a 6,9-ből, amely mintha több különböző alkotásból lenne összeállítva, az egyes elemek azonban idegen testekként működnek a filmszövetben, képtelenek szervesülni és egy új, egységes egésszé válni. Kisrealista kapcsolati dráma vegyül ironikus felhangokkal, klasszikus bohózati elemekkel, a komédia műfaj egysíkú alapkarakterei mellett egy meglehetősen megfoghatatlan, talán kissé melankolikus, sodródó drámai hősre hajazó főszereplővel. Mindezt szimbolikusnak szánt, ám szájbarágósra és önismétlőre sikerült álomszekvenciák és a végén egy jó ötletből táplálkozó, de nem eléggé feszesre fogott, elemelt és egyértelműen idézőjelbe tett musicalbetét egészítik ki.

6,9 a Richter-skálán

Történetünk főhőse a hiányosan kidolgozott és kissé sikerületlen Tony, a középkorú, tulajdonképpen tehetséges színész, aki élete első musicaljét próbálja – hiszen pénz beszél, erre jön be a közönség a színházba, a társulat tehát egy kortárs közegre és rémesen unalmas könnyűzenére áthangolt Orfeusz-történetet készül bemutatni. A némileg cselekvésképtelen, egyhelyben toporgó Tony nem tud mit kezdeni állástalan, depressziós feleségével, legszívesebben elhagyná, ám ezt képtelen megmondani neki. A párkapcsolati problémákat csak fokozza, hogy a sztori kezdetén, egy Bukarestet megrázó enyhe földrengést követően költöznek át egy szeizmográfiai szempontból veszélyesnek nyilvánított házban lévő lakásba – minekután megtudtuk, hogy Tony természetesen irracionális módon szorong a földrengésektől. A gombóc akkor növekszik először a torokban, amikor kiderül, hogy a feleség teljesen egyedül, meggondolatlanul intézte az ingatlanvásárlást az összes megtakarításukat és egy életre szóló hitelt is felhasználva. Az egzisztencialista dráma azonban nem folytatódik, mert váratlanul felbukkan a színházban az angol impressziáriónak hitt, színes ingjeiben kapuzárási pánikjával küzdő apa, akire Tony nem is emlékszik gyerekkorából, most azonban azt állítja, hogy rákos, és szüksége van egy kéglire, ahova felviheti a frissen felcsípett pszichológushallgató barátnőjét. Tony mindeközben meghasonlott önmagával hivatás-szempontból, és nem tud mit kezdeni felesége egyébiránt egészen érdekesen ábrázolt és lassan elhatalmasodó mániás depressziójával.

6,9 a Richter-skálán

Érzelmi-hangulati hullámvasúton ülünk a 6,9 alatt, nem tudjuk eldönteni, sírjunk-e vagy nevessük. Ami komoly, az nem eléggé az, és idézőjelbe teszik a sikerületlen bohózati elemek. Az egyértelműen humorosnak szánt részek pedig nem tudnak kellően kibontakozni ahhoz, hogy valóban hassanak. A színészek szemlátomást igyekeznek, ez az igyekezet azonban kevés, ha a rendezői koncepció kidolgozatlan, és a film maga széttartó.

Különösen kár a film végére biggyesztett, annak világából egyértelműen kilógó, a történet összes szereplőjét egyetlen nagyszabású ensemble-ben felvonultató musicalbetétért, amely egy nagy elődöt, a Mindhalálig zenét (All That Jazz, Bob Fosse) idézi meg. Ezen a ponton jól megragadhatóvá válik a 6,9 legnagyobb problémája. Az alapvetően ötletes musicalbetét értelmetlenül és kellemetlenül hosszúra nyúlik, ha feszesebbre fogták volna, az határozottan javított volna a helyzeten. Ezenkívül nincsenek igazi előzményei sem a filmben, annak belső logikájából nem következik olyan szervesen, ahogyan a Mindhalálig zene rendező-főhősének belső utazása betetőzik a filmvégi zenés szekvenciában.

A 6,9-ben aligha tetőzik be bármi is, mert bár felsorakoznak benne érdekes ötletek, igazán egyik sem kap lehetőséget a kibontakozásra. A történetszálak egymás mellett futnak, és ezek a párhuzamosok sajnos a végtelenben sem találkoznak.

6,9 a Richter-skálán (6.9 pe scara Richter)

Feliratos, román-bolgár vígjáték, 116 perc, 2016

Rendező: Nae Caranfil

Forgatókönyvíró: Nae Caranfil

Operatőr: Vivi Dragan Vasile

Producer: Cristian Muniu, Gábor Garami

Színészek: Laurenţiu Bănescu, Maria Obretin, Teodor Corban

Forgalmazza: Vertigo Media Kft.

Bemutató: 2017. április 27.

Korhatár: Tizenhat évek aluliak számára nem ajánlott!

 

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés