A dermesztő téli erdőben rezzenetlenül álló kamera látóterébe hajtók és vadászok sétálnak be. Lövések dörrennek. Hirtelen a kép közepén valaki hangtalanul összeesik. Vadászbaleset. Hétköznapi tragédia, a feszültség viszont sokkal tovább gyűrűzik a hegyi falu tizennyolcéves fiataljának elvesztésénél, mivel az eseményen egy magas rangú politikus is részt vett. Az ügy perceken belül a szlovák titkosszolgálatnál landol, ahol a Hajdu Szabolcs által játszott Steinert küldik felderíteni az ügyet, és elsimítani. Elsősorban oly módon, hogy talál egy gyilkost. Bárkit, aki megfelelő a célra és hajlandó vállalni a a szerepet.

Műfaját tekintve a Hatalom első ránézésre tehát politikai thriller. Ennek ellenére lassú folyású, rendkívül feszült dráma is, amelyben a fordulatok épp olyan lassan bontakoznak ki, ahogyan a magashegyi szlovák táj képein keresztül bekúszik az Isten háta mögöttiség dermesztő hangulata. Ennek az atmoszférateremtésnek legfontosabb és leghatékonyabb eszköze toronymagasan Pálos Gergely skandináv thrillereket idéző, havas-saras tájképei (a Stockholmban is dolgozó Pálosnál kevesen értik jobban idehaza ezt a képi világot, KSMM-sorozatunkban beszélgettünk vele, az interjú ide kattintva elérhető). Az elidegenítő és konok sorszerűséget közvetítő hangulathoz ugyanakkor hozzájárulnak a szokatlanul komponált jelenetek, melyekben rendszerint egyáltalán nem mozog a kamera, a látótér lehatárolta szűk térben a szereplők mérgezett egerekként mozognak. A főszereplők gyakran állnak háttal a kamerának, és a legkevésbé sincsenek középre komponálva. Még a szolgálatok kötelékeiben állók, a nagy, állami érdekeket szolgáló machinációkat végzők létezésében is van valami kisszerű, deheroizáló, ami megóvja a filmet attól, hogy a Bauer-ügynök típusú szuperemberek lélegzetelállító akcióiba forduljon. A Hatalomban a valóban fontos történések a háttérben, félszavakban zajlanak, ám ezáltal annál torokszorítóbb hitelességet nyernek.

Prikler filmje a hatalom természetrajza egy sajátosan hibrid, szövevényes kelet-európai közegben, az eseménysor ezúttal éppen Szlovákiában zajlik, de pontosan tudjuk, hogy ugyanígy történhetne (és történik) nálunk vagy a többi szomszédunknál is. A film legnagyobb erőssége a lokális kulturális és nemzeti hibriditásnak, a kétnyelvűségnek a tökéletesen természetesen kezelése, aminek a felvidéki magyar Prikler avatott és hiteles közvetítője. A kevert nyelvűség egyszerre nagyon természetes és geopolitikai szempontból jellegzetes volta mellett megerősíti, univerzálisabbá növeli a történet parabolikus elemeit is.

Bizonyos motívumok ugyanis kifejezetten az értelmezés kitágítása irányába hatnak: ilyen a főszereplő, Steiner nem különösebben magyarázott, mégis az egész filmet meghatározó végstádiumú betegsége, melynek köszönhetően a halál több szinten, folyamatosan járja át a cselekményt. Az élet végességének metafizikai súlya és a hatalom gyakorlói felől nézve a kisember életének jelentéktelensége, felcserélhetősége feszül egymásnak a filmben. Ahogyan a természet a túlélés kegyetlenül céltudatos, részvétlen rendszereként működik, a magashegyi tél pedig embert próbáló, mindenki magának kapar, ugyanígy az államhatalom fellegvárában is megállíthatatlanul zakatol, gördül tovább a hatalmi gépezet.

És persze akinek ez a munkája, az kapar másnak is, mint Steiner, a titkosszolga, aki azt a feladatot kapta, hogy bármi áron védje meg a választások előtt a szóban forgó politikus reputációját. Hajdu megformálásában szikár, megismerhetetlen, távolságtartó alakot kapunk főszereplőként, akinek a rendszer fogaskerekeként nincs igazán személyisége, gépiesen végzi a feladatát, determinisztikusan halad előre, épp úgy, ahogyan az idővel elkerülhetetlenül súlyosbodó, testében titokban hordozott betegsége. Minthogy már nincs semmi vesztenivalója, ez az alak egyre inkább parabolikus figurává válik. Hiába írtak neki a forgatókönyvben családot egy-egy röpke közös jelenettel, Hajdu játéka titokzatos, szürke eminenciássá teszi a hatalom kiszolgálóját, semmint morális dilemmákkal bíró, eltérő szerepei között őrlődő, hús-vér emberré. Ettől függetlenül végül felvillan, hogy a kisembernek is vannak saját – noha mégoly kisszerű – céljai, a kérdés csak az, hogy a film legvégén ezt vajon elégtételként vagy a rendszer működésébe való belenyugvás alkujaként értjük-e.

Képek forrása: Cirko Film