bezár
 

film

2017. 07. 24.
Vízimentők újratöltve
Seth Gordon: Baywatch
Az unásig ismételt, ámde jól bejáratott franchise-ok és limonádé bestsellerek mellett biztos sikernek tűnik Hollywoodban mára félig elfeledett korok ikonikus tévésorozataihoz visszanyúlni is. Az ötlet tehát gyakorlatilag az utcán – esetünkben a parton – hever, a kérdés csupán az, hogy miként fogunk hozzá. 

Sokan szeretik az idő megszépítő messzeségéből a Baywatch sorozatot a kilencvenes évek ikonikus sorozataként emlegetni. Az utókor adta babérkoszorú köszönhető talán annak, hogy a kétezres évek minőségi és invenciózus sorozatokat felvonultató tévés boomja után visszatekintve meghatározónak tűnik minden, ami a tévéképernyőkön kellő ideig futott, vagy a tévedésnek, mely azon alapszik, hogy a Baywatch korabeli népszerűségét önnön jogán érdemelte ki, nem pedig azért, mert a kínálat nem volt túl gazdag akkoriban. El kell ugyanakkor ismernünk a tényt, hogy amint ezt a szót meghalljuk, azonnal ugyanazok a mentális képek rémlenek fel mindannyiunkban: a partot hosszan, jelentőségteljesen pásztázó David Hasselhoff, a valószerűtlenül csillogó testtel, lassítva futó Pamela Anderson – és külön entitásként az ő, maguk korában minden érzéki vágy tárgyiasulásaként felvonuló keblei –, a partot lassan mosó óceán és a minden fantáziát nélkülöző, sematikus módon fuldokló fürdőzők.

Baywatch

Alighanem az, hogy ezek a képek egységesen beleégtek mindannyiunk vizuális emlékezetébe, már jelent valamit a Baywatch amerikai tömegkulturális hagyományban betöltött szerepével kapcsolatban. Korántsem mennénk olyan messzire azonban, hogy ezzel azt állítsuk: a kilencvenes évek legjellemzőbb és legnagyobb hatású – ezért megérdemelten az ikonikus jelzővel illethető – tévés alkotása volna. Sokkal inkább gyanítható, hogy a kortárs tévésorozatokban a popkultúra húzóágazatát üdvözlő, kétezres évekbeli pozíciónkból látjuk  a nevezett alkotás primitívségét stiláris egységnek, és élvezzük ennek trash jellegét. Az a befogadói hozzáállás, amellyel egy szándék szerint komoly és hiteles alkotást önmaga paródiájaként, korának ironikusan túlrajzolt tükreként értelmezünk, adhat kétes nimbuszt egy alkotásnak.

Baywatch

A Baywatch mozifilm legnagyobb erénye éppen az, hogy felismerte ezt a kettősséget: mára nem csak megkopott az eredeti anyag fénye, hanem az egykor talán hihető, ám akkor sem túl barázdált és érdekes sorozatot mára kizárólag a maga trash minőségében, filmszemétként fogyasztható, azaz olyan alkotásként, amely a legprimitívebb szórakoztatáson kívül semmi mást nem céloz, ezt is gyakran önmaga teljes kifigurázásával éri el. Hogy ezt a leckét mennyire megtanulta, már a főcím előtti akciószekvencia túlzásokra épülő ábrázolásmódjával bizonyítja a film, amikor pedig azt gondoljuk, hogy ezt nemigen lehet tovább fokozni, kapunk egy olyan főcímet, amely minden addigit triplán aláhúz.

Baywatch

A film további erényeként felhozható Dwayne Johnson a főszerepben – a jelenleg korunk egyik legnagyobb mozisztárjaként ünnepelt ex-pankrátor egyre nagyobb sikerrel alakítja ki saját vígjátéki eszköztárát, amely leginkább arra épül, hogy ő maga sem veszi túlontúl komolyan saját színész-alteregóját. Ez az önmagát parodizáló, mindenkinél nagyobb, mindenkinél szélesebb, mindenkinél erősebb és főként mindenkinél csodálatra méltóbb, már-már isteni jelenség, akivé az új Mitch Buchanant formálták, remekül karikírozza David Hasselhoff minden lében kanál, irreális szívtipróját.

Baywatch

Ennyiben azonban nagyjából ki is merül a méltatnivaló a filmben. Az ironikus Mitch-figurán túl csupa primitív, altesti poénra, sablonos komédiai dinamikákra és olyan ötlettelenségről árulkodó megoldásra futotta, mint a szerencsétlen IT-s kocka közhelyes jellemkomikuma. A konfliktus nem meglepő módon faék egyszerűségű, van egy nagyon szép, ámde nagyon gonosz és gazdag antagonista, aki a Baywatch-csapat szerint veszélyezteti a part biztonságát és integritását. E velejéig romlott karakter ténykedéseit kell megakadályozni igazi csapatmunkában, ennek érdekében nemcsak a frissen felvett újonc vízimentők, hanem a kétszeres olimpiai aranyérmes úszó, ám végletekig önző ficsúr (Zac Efronnal nyit a film a fiatalabb korosztály felé, akiknek a Hasselhoff-féle verzió már talán egyáltalán nem is mond semmit) is az önjelölt nyomozó-békefenntartó Mitch mögé állnak.

Baywatch

A sztori kiszámítható mederben halad, a testek tökéletesen szépek, az izomhegyek az irrealitás határáig kidolgozottak, a futás a parton a nevetségességig átesztetizált, és természetesen kapunk egy-egy cameót Hasselhofftól és Andersontól is, amely viszont patikamérlegen kimérve, pontosan annyira sikerült, amennyi szükséges volt belőle. A sorozat egykori két sztárjának szerepeltetése a humor szintjén jól ül, szerepük mennyisége és milyensége pedig éppen elég arra, hogy csupán felidézzenek valamit saját karakterük lényegéből (nyilvánvaló, hogy Anderson egyetlen szót sem szól!). Ezt az arányérzéket nem sikerült megtalálni a film túlnyomó részében.

Buta nyári filmek, ahogy minden évben, úgy idén is menetrendszerűen érkeznek a moziba, ezen nincs mit csodálkozni. Akinek jelent valamit a Baywatch hívószó, az alighanem be fog ülni rá, hogy azután rájöjjön, ennél a két óránál kevesebbet is vesztegethetett volna a régi emlékek felidézésére.

Baywatch

 

Baywatch

Amerikai akció-vígjáték, 116 perc, 2017

Rendező: Seth Gordon

Forgatókönyv: Damian Shannon, Mark Swift

Operatőr: Eric Steelberg

Producer: Beau Flynn, Dwayne Johnson, Ivan Reitman

Szereplők: Dwayne Johnson, Zac Efron, Kelly Rohrbach, Alexandra Daddario, Priyanka Chopra

16 éven aluliak számára nem ajánlott.

Bemutató: 2017. július 13.

Forgalmazó: UIP-Duna Film

 

Photo credit: Frank Masi

Copyright:© 2017 PARAMOUNT PICTURES.  ALL RIGHTS RESERVED.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés