Felmerülhet a kérdés, hogy olyan markáns szerzői jegyekkel dolgozó alkotó esetében, mint Hayao Miyazaki, mennyire szükséges korábbi munkáinak ismerete. Kell látnunk ahhoz az összes filmjét, hogy megértsük a film lehetséges jelentésrétegeit? Bizonyos motívumok, karakterek és tematikus támpontok segíthetnek az értelmezésben, hiszen könnyen felismerjük azokat. 

Mégis, A fiú és a szürke gém egyszer szürreális, kísérleti, máskor impresszionista víziója olyan, mint az álmaink, vagyis szavakkal nehezen megfogalmazható. Inkább benyomások és érzések vad kavalkádja, gyermeki kalandozás Sohaországban, amely addig igazán izgalmas és lüktető, amíg ott vagyunk, és nem keressük a történésekben a racionális magyarázatot, csak sodródunk az árral.

A fiú és a szürke gém eredetileg a How Do You Live? címet kapta, mivel a történet inspirációjaként Genzaburo Yoshino 1937-es azonos című könyve szolgált. A film ugyan csak részben kapcsolódik az irodalmi szöveghez, a könyvnek mégis fontos szerepe van a cselekmény kibontakozásában. Míg az új cím sematikusabb és talán közönségcsalogatóbb, addig a How Do You Live?, tehát Hogyan élsz? pontosabban utal a film metafizikai dimenzióira. Azonban az új cím mellett szóló érv, hogy a két karakter kiemelése előrevetíti a világok közöttiség struktúráját: a fiú és a madár a halandók földje és a szellemvilág határát együtt lépik át.

A második világháború alatt játszódó történet főszereplője, a 12 éves Mahito, aki kórházi tűzvészben elveszíti szeretett édesanyját. A traumatikus élményt követően apja viszonylag hamar nőül veszi felesége testvérét, és a kisfiú a háború dúlta Tokióból vidékre költözik, hogy várandós mostohaanyjával és apjával új életet kezdjen. A gyászoló Mahito idegennek érzi a környezetet és nehezen illeszkedik be, fájdalmát képtelen megfelelően artikulálni és szándékosan kárt tesz magában. Ekkor találkozik a kecses szürke gémmel, aki azt mondja neki, hogy az anyja él, ám a viszontlátáshoz át kell lépnie a másvilágba. Az addig komótosan építkező realisztikus cselekmény innentől fokozatosan vált át Miyazaki lázálomszerű tanmeséjébe. Mahito felkeresi a misztikus tornyot, melyet a régen eltűnt üknagybácsi épített, ahol elnyeli őt a föld, a titokzatos helyre pedig vele tart a visszataszítóvá torzult gém és a ház egyik idős szolgálója is.

A lazán szerveződő narratíva kusza hálójában Mahitóval együtt igyekszünk navigálni a fura szerzetek és veszélyes madarak forgatagában. Az álomlogika mentén haladva a fiút vérszomjas pelikánok támadják meg, segítségére siet Kiriko, a szolgálóasszony fiatalkori énje. Találkozunk a bájos waruwaruákkal, akik a még meg nem született csecsemők lelkei, és akiket meg kell védeni a pelikánoktól. A film második felében Mahitóhoz közel álló személyek segítik útját, melynek végén találkozik a nagyszakállas mesterrel, aki a másik világ rendjéért és egyensúlyáért felel. Ő nem más, mint az üknagybácsi, aki a fiúban látja meg utódját, akire ráhagyhatja gondosan felépített örökségét.

Miyazaki Mahito mágikus kalandján keresztül reflektál saját életművére, melyben a gyönyörű és a csúf dolgok elválaszthatatlanok egymástól. Születés és halál, víz és tűz, valóság és álom, öröm és bánat kísérik a fiút.

A kétpólusú szemlélet az elegáns gémben rejtőzködő groteszk kisember alakjában ölt formát, akiben egyaránt lakozik jó és rossz. A másvilág varázslényei a való világban elveszítik hatalmukat, így a diktatúrát fenntartó papagájok ártalmatlan lényekké alakulnak vissza, amint kirepülnek az ajtón.

A fiú és a szürke gém az élet örökérvényű kérdéseire keresi a választ, legfőképp arra, hogy hogyan éljünk. A pályája hajnalához közeledő rendező a felépített birodalmát az utókorra bízza, legyen annak sorsa pusztulás vagy a hagyományok ápolása. Miyazaki távozása után a Studio Ghibli jövője továbbra is talány marad, és nem tudni, hogy ki rakja újból egymásra az építőkockákat. A rendező becsukja a másik világba vezető portál kapuját, „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – Dante sorai figyelmeztetik Mahitót. Ki innen távozol, felejts el mindent. Az emlékezés és a felejtés mint a gyászfeldolgozás és az újrakezdés lehetősége, az új élet születése nyújtják a választ a kérdésre, hogyan éljünk.

A fiú és a szürke gém kézzel megrajzolt animációja szemkápráztató, szinte érezni a pusztító tűz forróságát, a lángcsóvákban elvesző alakok látványa rögtön beránt bennünket a film világába. Mahito szemén keresztül csodáljuk a vidéki táj zöldben úszó mezőit és a tó csillogó vizét. Az új otthon magán viseli a japán kultúra és a nyugati civilizáció jegyeit, szinte elveszünk a szobabelső részletgazdagságában.

Miyazaki keveri a különböző animációs stílusokat és régről ismert figurákat idéz meg egyes szereplőkben, az elbeszélés kuszaságát támogatja a vizuális megoldások halmozása. A rendező állandó zeneszerzője, Joe Hisaishi lágy zongoradallamai elringatnak, és a zene válik a film elsődleges kohéziós elemévé, melynek segítségével érzelmileg kapcsolódni tudnunk Mahito utazásához. 

Így a film túllép azon, hogy a rendező egzisztenciáját és az animációtörténetben elfoglalt helyét próbálja körvonalazni. Ahogy Miyazaki korábbi filmjeiben, a vad és színpompás lények szellemországában most is az emberi kapcsolatok nyújtanak kapaszkodót, hogy a dolgokat irracionális és abszurd mivoltukban fogadhassuk el.

Az üknagybácsi alteregójaként tekinthetünk Miyazakira, aki odafigyeléssel építi vándorló palotáját, Mahito pedig mi magunk vagyunk, akik kíváncsian vágunk bele a ránk váró kalandba, ezúttal talán utoljára.  

Képek: ADS Service