A csodát magunktól kell várni ugyan nem emelkedik ki sem a PanoDráma projektjei közül, sem Pass Andrea fiatal rendezői életművéből, mégis fontos előadásról van szó, méghozzá olyanról, amelyhez hasonlóból jóval többnek kellene lennie a hazai palettán. Könnyen rásüthető ugyan a politikai színház bélyege, ennél azonban többről van szó: az alkotók úgy fogalmazzák meg a hatalommal és a közösséggel – amelynek természetesen ők maguk is tagjai – szembeni határozott, semmit sem mismásolni akaró kritikát, hogy a különböző történéseket az egyén és a kollektíva szemével egyszerre kívánják láttatni.

Erre utal már a kezdőkép is: Ballér Bianka és Ivanics Tamás a közönség soraiból kezd el beszélni – Gulyás Márton és Varga Gergő pozícióját magára öltve –, mintha csak egyetlen, nagy baráti társaság verődött volna össze a Trafó nagytermében. Az előadás egyik legelemibb üzenete tehát az első percben nyilvánvaló: itt nem Rózsa Milánról lesz szó, illetve nem csupán róla, hanem mindannyiunkról, hiszen egy közösséghez tartozunk. Együtt kéne felemelni a szavunkat.

Együtt és nem visszafogott elismeréssel vagy éppen szigorú távolságtartással szemlélve azt, hogy néhány aktivista akár testi épségét is kockáztatva – gondoljunk csak a híres „sósavas bácsira” – próbál küzdeni egy egész társadalom nevében. A csodát magunktól kell várni mintha egyszersmind arra is utalna, hogy már maga az aktivista szó használata visszásságot jelez, hiszen egy olyan nyíltan megkülönböztetett és a média által erőteljesen megbélyegzett embercsoportot foglal magában, amelynek létezése alapvető társadalmi problémákat vet fel. Ha ugyanis jól működne a közeg, amelyben élünk, nem lenne szükség szélsőségesnek ítélt törekvésekre, mert a felelős polgárok egyformán küzdenének alapvető emberi jogaikért. Ehhez az üzenethez tökéletes alapanyag Rózsa Milán politikai és melegjogi aktivista története, amely egyrészről képes bevonni más ismert aktivistákat is, hiszen ő maga részt vett az utóbbi évek minden fontosabb megmozdulásban, másrészt halálával egyáltalán nem ér véget az elmeséltek jelenidejűsége, sőt, a tragédia csak újabb felkiáltójelet tesz minden ügy végére. Az előadás alkotói (Hárs Anna, Merényi Anna, Garai Judit, Pass Andrea) mintegy negyven interjúból szőtték össze a vallomások végső változatát: civil, közéleti, de emellett végtelenül emberi és ennél fogva érzékeny szövegfolyam született. Eddig tehát minden a helyén.

Az előadás lényegi kérdéseket feszeget, miközben markánsan távol tartja magát mindenféle patetikus felszenteléstől, ami talán az egyik legnagyobb erénye. Ugyanakkor elég-e csupán kérdéseket feltenni? Elegendő-e állóképet felmutatni? Egyáltalán, mit lehetne még tenni azon túl, hogy megpróbálunk közös ügyeket bolygatni, felszínre hozni, a nyilvánosság elé vinni? Nehéz mindezt megválaszolni, annyiban azonban biztos vagyok, hogy ma már a kérdésfelvetés nem érdem, hanem egészen egyszerűen a jó színház alapja. Ennél valamiben – akár a szereplők megszólalásmódjában, akár színpadi formák tekintetében – véleményem szerint többet kell mutatnia egy olyan előadásnak, amely nem csak a hitelesség feltétlen igényével, hanem a társadalmiság kulcsszavával lép fel.

Erre a bizonyos többletre ugyan tett kísérletet az alkotócsapat, hiszen megpróbálta bevonni a közönséget az előadás folyamába, más szóval igyekezett megnyitni egy aktív diskurzust. A próbálkozás sajnos kissé esetlenre sikerült, maga Lengyel Anna tett megjegyzést az adófizetésre – talán érdemesebb lett volna kevésbé karakteres beépített embert választani, vagy olyan miliőt teremteni, amelyben a nézőt nem feszélyezi a megszólalás lehetősége. Ha pedig maradunk az alapkívánalmaknál, akkor az előadásnak mégiscsak úgy kellene kérdéseket feltennie, hogy azok ne csupán a nézőben érjenek tovább egy-két óráig, hanem magában az emberben, túlnőve a darab keretein. A rendezői koncepció bizonytalanságát mutatja az is, hogy bár a történetmesélés minimalista kifejezésrendszert kíván meg magának, és a letisztultság többnyire érvényesülni is tud. Ennek ellenére a didaxis végig ott lebeg az előadás felett, az egymástól eltérő játékmódok egyensúlyát sikerült megteremteni.

Az egyszerűség komplex nyelvét csak néhány színész beszéli felsőfokon, a szereplők közül egyedül Ördög Tamás az, aki mindig képes másik arcát megmutatni, méghozzá mindenféle hamisság vagy modorosság nélkül. Itt ugyanis nincs hova bújni, a puritánság kíméletlenül leleplez minden apró csalást. Ekképpen Bezerédi Zoltán és Urbanovits Krisztina alakításából is csupán egy-egy emlékezetes jelenet marad meg, a többieknél pedig még erősebben ingadoznak az arányok. Az, hogy a játékmódok összeillesztése mennyire megoldatlan, talán a Botos Éva által megformált karakterekben tűnik ki leginkább: a kevés, igazán intim jelenet, amely Rózsa Milán gyermekkori otthonában játszódik, egy hagyományosabb színészi hozzáállásnak ad teret, erősebben kontúrozhatók a szereplők, míg az aktivisták megszólalásaiban benne rejlik az általános érvényűség igénye. Botos Éva vég nélküli kedélyessége, amelyet Rózsa Milán anyjaként ölt magára, ott motoszkál a többi figurában is, ha a vetítőn nem látnánk, hogy éppen kinek a nevében szól, talán elválasztani sem tudnánk egymástól a beszélőket.

Márpedig az előadásnak nem célja az efféle összeolvasztás. Igaz, a szerepkezelés már önmagában disszonáns: míg a színészek olyan konkrétan megnevezett aktivisták szavait tolmácsolják, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak Milánnal, és a rendezés tesz is arról, hogy az egyes jelenetekhez megfelelő nevet társítsunk, addig tökéletesen egyértelmű, hogy nem a meginterjúvolt személyek elevenednek meg előttünk, hiszen az egy bizonyos közösséghez való tartozás fontosabb, mint a könnyű azonosíthatóság. A megszólalók egyszerre igyekeznek reprezentálni önmagukat és az általuk képviselt csoportot, ám azzal, hogy a valóság ennyire egyértelműsített, az előadás ismét egyfajta szubkultúrává avatja az aktivizmust, ahelyett, hogy határait elmosva kiterjeszthetővé tenné.

A stiláris döccenők ellenére szerethető az előadás, egy-egy jól megkomponált pillanat elemi erővel zúdítja a nézőre az egyre halmozódó álságosságot, amely mellett nap mint nap elmegyünk. A meginterjúvolt alanyok vallomásaiban a magánélet elválaszthatatlanul összefonódik a közélettel, a felszólalás nem mutat semmiféle szélsőséges indulatot, hiszen a hétköznapok legtermészetesebb velejárója. És bár aligha ismerjük meg Rózsa Milán életének mélységeit, az egymásba játszható történetek révén sikerül egy kicsit közelebb kerülnünk azokhoz az emberekhez, akik a mi jogainkért is soha meg nem szűnő küzdelmet folytatnak – tegyük hozzá, helyettünk. Kár, hogy nem sikerül tökéletesen feloldani a távolságot, az aktivistákkal való közösségvállalás még messze, pedig közöttünk ülnek ugyebár. Hozzánk tartoznak.

A csodát magunktól kell várni

Szövegkönyv: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna, Pass Andrea

Játsszák: Ballér Bianka e.h., Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina

Produkciós asszisztens: Schór Ádám
Rendezősasszisztens: Tési Dóra
Produkciós vezető: Schőn Edina
Hangtervező: Keresztes Gábor
Világítástervező: Bányai Tamás
Díszlet, jelmez: Bobor Ágnes
Koncepció/dramaturgia: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna

Kreatív producer: Lengyel Anna

Rendező: Pass Andrea

Bemutató: 2017. szeptember 5.

Trafó Kortárs Művészetek Háza

Fotók: Jókúti György