bezár
 

zene

2017. 12. 23.
Melyik zene mindenkié?
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Melyik zene mindenkié? Egyes előadók a klasszikus repertoárt játszó kollégáikat szomorú zenészeknek nevezik vidáman, de enyhén – és vállaltan – cinikus ízzel. A titulus amellett, hogy pejoratív, igen kifejező: a „laikus”, nem zenész számára is rögvest érthetően sugall egy alapvető hozzáállást, amellyel insidernek látszó módon lehet összekuncogni a Jenő háta mögött, aki fagotton játszik valami zenekarban (...te, azt a fagótos cuccot ütik, vagy húzzák?), szóval, hogy a Jenő feketében, ilyen szomorú képpel ül egy csomó ember közepén, akik szintén szomorú képűek és érthetetlen, bonyolult zenéket adnak elő, hosszan, amit ők is, a közönséggel együtt láthatóan unnak.

A „könnyű” zenei irányzatok felől érkezve, szándékosan a pop vonallal példálózva kijelenthetjük, hogy befogadásához nem szükséges komolyabb odafigyelés, vagy  bárminemű  (zenei) előképzettség. Minél specifikusabb lesz az adott zenei irányzat, az állítás annál kevésbé állja meg a helyét, hiszen bármilyen műfajban lehet értéket alkotni és iparosként pénzt termelni is. Azonban ahogy bonyolódik az előadott zene, úgy növekszik a koncentráció igénye, és egy ponton túl a befogadás teljességéhez egyértelműen szükséges valamilyen háttérinformáció, tudás, vagy, ha úgy tetszik, képzettség. Az alapvető különbség azonban, amely elválasztja a „könnyű” és „komoly” műfajokat, legalább is európai értelemben (a keleti zenét most szándékosan nem veszem ide, mert nagyon messzire vinne), az a kotta, és annak szentként tisztelete. Ahol három akkordból építkezve boldogan ordítjuk, hogy ájlávjú, egészen más, mint akár egy jazz örökzöld, mely pontosan leírt kottából építkezik. Míg az egyiknél gyakorlatilag nincs szükség írásosságra, a másik esetében a leírt kotta alap, amelytől bevallottan illik elrugaszkodni, szabad improvizációban kiteljesedve. A közönségnek ennek befogadásához azonban egyrészt ismernie kell az alap számot, valamint értenie a zenészek improvizációját. Enélkül a legjobb szaxofonszóló is csak fárasztó hangzavar, nem beszélve arról, mikor több zenész együtt csinál adott esetben teljesen mást a színpadon. Viszont ha jól csinálják a teljesen mást, az látható katarzist eredményez mind a zenészben, mind a közönségben. Az együtt rezgés megvalósul, és mindenki feltöltődve megy haza a saját lábán. Egyébként zárójelben újra megjegyzem, hogy egy könnyűzenei koncerten ugyanez történhet, amennyiben jól csinálják, csak oda NEM kell különösebb szellemi erőfeszítés ennek eléréséhez, mert nem úgy ilyen a működése.

Most értünk el a komolyzene befogadásához.

  • Nagyzenekar + kórus + szólisták + karmester, aki az egészet összefogja (nem, nem megyünk bele abba az utcába, miszerint a karmester szakma az évszázad tévedése, ő az, aki csak a legnagyobb pénzt nyeli be, de senkinek sem hiányzik: sajnos nélkülözhetetlen vezéralak).
  • Leírt, pontosan megvalósítandó kotta, rengeteg önálló szólammal, mely mind más, de együtt jól szól, és aki leírta, az nagyon tudta, mit csinál, ezért hívják zeneszerzőnek.
  • Minden zenész apró fogaskerék a Nagy Egész gépezetében. Ha összevissza forognak, nem sül ki belőle semmi jó.

Ez a három alapvetés egyfajta alap-attitüd meglétét feltételezi az előadóktól és hallgatóságuktól: a koncentrációét. Nagyon hasonlít a komolyabb-könnyű műfajok befogadásához, de hatványozott mértékben követeli meg a figyelmet. A végeredmény természetesen akkor jó, ha katarzis a vége és ez bizony megfelelő esetben így is történik, leírt kotta ide, improvizáció, vagy boldogan üvöltő fejlóbálás hiánya oda.

Mégis gyakran látom koncerttermekben, operaelőadásokon a fásult zenészarcokat. Nem szeretnék kirekesztő lenni; nyilván ide sorolom az énekeseket, akár táncosokat is, de az előadói forma miatt sokkal nehezebb unottan énekelni (bár iparkodnak megvalósításában, nem kis sikerrel), táncolni pedig úgyszólván elképzelhetetlen, hiszen a tánc a test katarzisa: szinte lehetetlen a szavakon túli, más eszközökkel már kifejezhetetlen megnyilvánulást megfáradt könyvelői mentalitással végezni.

A zenekari zenész, mint apró (de fontos) fogaskerék azonban sajátságosan más tészta. Ha  nincs előtte egy inspiráló karmester, aki ráirányítja figyelmét saját, egyszemélyű felelősségére az összmunkában, amely nélkül nem tud megszületni az egység csodája, akkor bizony könnyű belesüppedni a százszor már pontosan eljátszott, leírt kotta fekete hangjegyeinek végtelen egyhangúságába. Nincs felszabadító és kreatív improvizáció, hisz a leírt zene szent, az egyéni megvalósítások lehetősége csekély, fejlóbálásról és ugrálásról pedig szó sincs.

Most nem kezdem részletezni, mi az, ami ezek helyett van, mert nem tartozik a cikk témájához és könyveket írtak róla. Helyette röviden megpróbálom találgatni a okokat, amelyek a „szomorú zenélés” kialakulásáért felelősek lehetnek,  komolyabb szociográfia nélkül.

  • A megszokás, amely, mint tudjuk, nagy úr.
  • Egyéni inspiráció hiánya, amely a megszokásból és vezéregyéniség hiányából is fakadhat.
  • „A pénz nem boldogít, de hiánya boldogtalanságot okoz” főleg a magyar (zenei) életben ez amekkora közhely, pont annyira igaz. Ha nem tudod fizetni a villanyszámlád, nehéz az ihletre összpontosítanod, főleg minden este.
  • Az „együtt rezgés” hiánya. Ez egy visszacsatolásos folyamat, mely igen bonyolultan működik előadók és közönség között. Ha nem sikerül megteremteni, lőttek a katarzisnak, és marad a meló. A zenész szeretne  már a pénztárhoz fáradni, a közönség meg az autójához.
  • Meg kell említeni egyfajta szakbarbárságot, bár nyilván kényes témát karcolgatok. Ha az előadó mindig jobban tudja mit és hogyan kellene, az sosem szül jó vért, együttes örömöt pedig biztosan nem fog. A hivatásos együttesekben, kórusokban, tánckarokban és színházakban ez jóval komolyabb probléma, mint félamatőr, vagy projekttársulatok esetében. Ott ugyanis az újdonság varázsa elviszi a balhét, míg a munkahelyünkön, ugyanazokkal az arcokkal, havi fixért, ugyanazt a munkát végezve még ha művészek vagyunk is, sokkal nehezebb azt a rácsodálkozó, az együttes munkában bizonyos fokig alázatosan elfogadó-beilleszkedő attitűdöt megtartani, amely azonban az örömteli együttes munka záloga.

Lehetne persze még merengeni a vizuális megjelenésről, ami rögvest alapvető különbséget teremt könnyű és komoly között. A merev, ünnepélyes öltözék: frakkok, szmokingok, lakkcipők, kényelmetlen, suhogó estélyi ruhák, a megvilágított színpadra sorban felvonuló zenészek és közönség között feszülő várakozásteli csend mind olyan komoly stresszforrás, ami egyszerűen nem kedvez annak az ellazult állapotnak, amit egy művészeti átadó-befogadó helyzet megkíván. Persze kedvezhet ideális esetben, ha mindenkiben ott van az a fajta vibráló várakozás és kifejezéskényszer, ami egy művész sajátja; hiszen ezért hívják művésznek. De ha épp ma nincs, hisz emberek vagyunk mind, akkor marad az ideg, amin vagy sikerül túllendülni, vagy nem. Ha nem, akkor marad a szomorú zenész, aki bonyolult dolgokat játszik hosszan és legalább annyira unja, mint a közönsége.

Nem gondolom, hogy a probléma megoldása egyszerű, azt végképp nem, hogy én bármilyen szinten ennek megoldására ötleteket adhatnék, bár későbbi írások témája akár lehetne ez is. De eltöprengeni mindenkinek saját hatáskörében, saját feladatairól, azt gondolom, jót tesz. Ha ennek kapcsán sikerül jobban éreznie magát a bőrében, az pedig tiszta nyereség, mindnyájunknak.

Karmester

Grafika: Travis Anderson, MalaMiza, Deviant art

nyomtat

Szerzők

-- bárány péter --


További írások a rovatból

Nils Frahm: Day
zene

Az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat keretében
JPEGMAFIA & Danny Brown: SCARING THE HOES

Más művészeti ágakról

Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
színház

A Vígszínház Ármány és szerelem bemutatójáról
irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
Denis Villeneuve: Dűne – Második rész


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés