Már a terembe való belépésnél kellemetlen, szorongó érzés fog el. Mintha belépnék valakinek az intimszférájába. Molnár Anna díszletében, vagyis egy szobában vagyunk, amelyben csupán egy rossz, kihúzható kanapé, egy ódivatú lámpa, egy rozoga hűtő és két ember található. Egy férfi és egy nő. Előbbi elterpeszkedve alszik a kanapén, utóbbi ül a kanapé szélén és néz. Néha minket, néha a férfit. E nyitójelenet nagyon erős atmoszférát teremt, amely beszippantja a nézőt, és nem engedi el a darab végéig. Ez nemcsak a szinte végig egyfajta fénnyel megvilágított helyszínnek tudható be, hanem a Tömöry Péter által lefordított Vișniec írta dráma rövid, kérdezz-felelek és kérdezz-kérdezlek jellegű dialógusainak is. E párbeszédeket csak egy-egy, a nő vagy a férfi által elmesélt (vagy elhallgatott) történetei szempontjából fontos dramaturgiai pontban felcsendülő hangbejátszás, pontosabban telefonrögzítős üzenet szakítja meg.

A történet látszólag egyszerű: két ismeretlen, akik együtt töltenek kilenc estét. Ám ebben az egyszerre földhözragadt és földönkívüli világban, amelyet a rendezés teremt meg, semmi sem lehet egyszerű és/vagy egyértelmű. Lestyán Attila, illetve Ballér Bianka pedig – alkatukkal és játékmódjukkal egyaránt – nagyon is beleillenek ebbe a kicsit kísérteties, sejtelmes hangulatba. Lestyán a semmire nem emlékező, másnapos fiatalember tekintetével néz az ismeretlen lányra és ránk, a „betolakodó” nézőkre. Ám a darab előrehaladtával a minden információra éhes, feszült és kíváncsi férfiarc megnyugszik, az utolsó jelenetre arcizmai teljesen elernyednek. Ugyanilyen intenzitású amplitúdót jár be Ballér is, csak ő éppen saját testével: felugrik a kanapéra, aztán le, majd fel a hűtőre és le a padlóra.

Nagyon jól kiegészítik és erősítik egymást verbálisan és a karakter szempontjából is. Egy átlagos nő és férfi bőrébe bújt titokzatos démon és különleges zenész. Végig vibrál a levegő kettejük között, miközben az egyik meghúzza a boros üveget, a másik pedig rúzzsal felrajzolja a következő nap striguláját a hűtőajtóra. Persze a kérdések megválaszolatlanok maradnak: kik ők? Ki ő? Ki vagyok én? Mi az én történetem? Annyi vagyok csak, amennyit elmondanak rólam, vagy elmondok magamról? Többet tudhat más rólam? Egyáltalán: álmodom, vagy ébren vagyok?

A játék feszített tempója, a gyors átöltözések metronómként adják meg a kamaradráma alapritmusát, az előadás csupán a tér megnyitásával lassul le kissé. Amikor is kinyitják a sok titkot rejtő hátsó ajtót. Amikor szemtanúi leszünk a sok-sok kalitkába zárt levegőnek. Vagy madárnak. Vagy valamiféle élőlénynek. Amiket különleges módon kell etetni. De félő, hogy később ezek a lények fognak felfalni minket. Vagy csak a szaxofonos fiút. De az sem kizárt, hogy már nem is élünk. Vagy az is lehet, hogy fel kéne hagynunk a kérdezősködéssel és a válaszok keresésével és egyszerűen csak sodródnunk kell az eseményekkel. Vagyis, jelen esetben, az egymást kronologikusan követő, estéről estére haladó jelenetekkel.

Vișniec drámája, valamint Bodor diplomamunkája a kérdések előadása. Ezt a kérdésességet erősíti az a pár kellék is – hiszen a kevesebb néha több –, amelyet olykor „rendeltetésszerűen”, olykor egészen egyedi módon használ Lestyán Attila és Ballér Bianka. Ha akarom, üveg, ha akarom, nem. Ha akarom, egyszerű burgonya, ha akarom, különleges nevű házi étek. Ott fent, hétköznap este, a 202-es teremben az a homályos bizonytalanság öltött testet tárgyakban és színészi alakításokban, amely manapság sok emberben megbújik a jövőjével, a személyiségével, a munkájával – az életével kapcsolatban. Csak egy a biztos: a különleges lánynak fontos, hogy mindig nála legyen a vekkere. Azért, hogy nehogy elkéssen. És az is biztos, hogy a zenész srác kedvenc állata a pandamedve. Amely annyira fekete is meg fehér is, amennyire Bodor Panna Kárpáti Péterrel való konzultációja során létrehozott darabja is az: fekete, mert a nő és a férfi közötti viszony sejtelmes és titokzatos; fehér, mert ugyanakkor az alapvető szituáció és a cselekmény kristálytiszta és világos. Fekete és fehér. Mint a panda.

Matei Vișniec: A pandamedvék története amiként azt a szaxofonos meséli el, akinek egy barátnője Frankfurtban lakik

Fordította: Tömöry Péter

NŐ: Ballér Bianka

FÉRFI: Lestyán Attila

Díszlet, jelmez: Molnár Anna

Rendezőasszisztens: Szilágyi Brigitta

Dramaturg és rendező: Bodor Panna

Konzulens: Kárpáti Péter

Bemutató: 2018. április 08.

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Fotó: Éder Éva