bezár
 

színház

2019. 03. 23.
Macbeth közénk vegyül
Shakespeare Macbethje az Örkény Stúdióban
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
A Macbeth a hatalomvágy darabja. A korona hajszolása majd görcsös megtartani akarása a mozgatórugója a címszereplő minden tettének. De a vágyat a koronára néhány szó szüli meg Macbethben, egy homályos jóslat ismeretlen, titokzatos erőktől; és egy asszony, Lady Macbeth táplálja, növeszti tetté. Az Örkény Színház Stúdiójában mutatták be William Shakespeare Macbeth című darabját, Gáspár Ildikó rendezésében, Szabó Lőrinc, Szász Károly és Kállay Géza fordításának felhasználásával.

A darabot egy tárlatvezetés keretei közé álmodták meg a készítők: az érkező és várakozó nézőket egy lelkes, kissé izgatott, (túl)buzgó múzeumi dolgozó, tárlatvezető (Takács Nóra Diána) és kissé unottabb teremőrtársa (Borsi-Balogh Máté) vezeti be a kordonokon át „vándorkiállításuk” csodás műtárgyát megtekinteni.

Szkéné színház

A darab a Stúdió szokatlanul kicsi és családiasnak mondható, sötét, dísztelen és egyszerű terében játszódik. Díszlet szinte semmi nincs, illetve helyesebb úgy fogalmazni, szinte minden díszletté válik, ami a térben van, ami a térbe kerül: a székek, a vendégkönyv, a kijáratot jelző lámpa, az ajtók, a súgópéldány és a nézők maguk is. S a középpontban, egyetlen igazi díszletként a Stúdió sötét színpadának közepén ott ragyog egy vitrinben a magyar korona méretarányos és élethű mása, és e köré a korona köré épül föl az egész előadás. A korona erős szimbóluma a hatalomnak, a magyar korona pedig erős szimbóluma a magyarságtudatnak, s különösen a ma erőteljesen hangoztatott magyarságról és történelemről alkotott víziónak. Nyilván kissé aktualizálni is kívánja a darabot a magyar térre és időre, de az aktualizálás nem öncélú, bántó vagy túl direkt: pont annyit tesz, amennyi szükséges ahhoz, hogy a hatalom megszerzéséből születő torzulásokat és végül a tragédiát ne valami távoli múlt mesés ködében, hanem egy nagyon is aktuális, ránk vonatkozó, általános érvényű jelenként tudjuk befogadni. A korona hangsúlyozottan másolata az eredetinek, és hangsúlyozottan mint műtárgy jelenik meg az előadás elején, a kerettörténetben, s a műtárgyak szemlélőire jellemző kíváncsisággal hallgatjuk a keletkezéstörténetét, vizsgáljuk az ékköveket, aranyozást, zománcokat, hogy aztán később, lecsupaszítva magáról a konkrétumokat és aktualitásokat a hatalom általános, mindenkori szimbólumává váljon. Szinte mindvégig jelen van, hol a vitrinben, hol a szereplők kezében, fején, a hatalom és az általa szentesített eszközök és célok mementójaként.

Miután a nézők elfoglalják helyüket, s a kiállítási tárgyról meghallgatják a magyarázatot, a négy múzeumi dolgozó bemutat egy a koronához kapcsolódó érdekes történetet (hangsúlyozottan nem konkrétan erről a koronáról, de egy koronáról): és a darab ekkor veszi kezdetét. A helyszíneket és szereplőket mindvégig a lelkes tárlatvezető mutatja be, kilépve a darab kereteiből, de a „döcögő” igyekezetet illusztrálják a kiszólások a súgó Évinek (Horváth Éva) is (például hogy kapcsolja le-föl a lámpát, a nagyobb hatás kedvéért). A múzeumi dolgozók a darabból kilépve egymást gyakran saját (színész) nevükön szólítják: sőt, névtáblájuk is van, saját nevükkel. Ez a név tehát a keretjátékban is definiálja őket, és a Macbeth további szerepeit is könnyedén veszik fel és dobják le magukról a darab folyamán, hogy aztán újra magukra vegyék őket. Valóban, ahogy ezt Shakespeare közönsége megszokhatta, s ahogy az Örkény egy másik előadása, a IV. Henrik is olyan bravúrosan megoldja: „fellépnek s lelépnek, s mindenkit sok szerep vár” (v. ö. Ahogy tetszik: Jacques monológja). Borsi-Balogh Máté lesz Macbeth (őt csak néhány kisebb szerepben látjuk még); Takács Nóra Diána Lady Macbeth, Malcolm, egy gyilkos; Pogány Judit Duncan király, Macduff, Lady Macduff, Fleance és az udvarhölgy; Fodor Tamás pedig Banquo, a szolga, a kapus, a kis Macduff és az orvos; közösen formálják meg a banyákat/vészlényeket és a Lennox figurája mögé rendeződő egyéb skót urakat (thánokat). S a szerepkavalkádból nem lesz zűrzavar: a főzet működik, a hatás tökéletes. A színészek egy-egy sapka, szemüveg, hajviselet, segítségével pazarul hozzák a szerepeket, nemre és korra való tekintet nélkül. Két idősebb és két fiatal, két férfi, két nő: de a szerepek felosztását nem a kor és a nem határozza meg. Hiszen éppen a két idősebb színész alakítja a darab két gyermekkarakterét rendkívül hatásosan, és a nők formálnak meg számos igazi kemény skót férfit, királyt, thánt, örököst és gyilkost.

Macbeth

A szerepformálások közül kiemelkedik Pogány Judit érzékeny, szerethető Duncan és gyermekien tiszta Fleance alakítása és Fodor Tamás parádés, cinikus kapus figurája, valamint kettejük közös alakítása, Lady Macduff és kisfia jelenete, amelyben valóban lefoszlik a színészekről a kor, és az ifjú asszony és a kisfiú marad csak látható. Borsi-Balogh Máté Macbethje az elején – mint a figura maga is – kissé erőtlen, határozatlan hatást keltett; de a hatalom megszállottjaként, őrültjeként egészen kiváló pillanatokat köszönhet neki a néző. Takács Nóra Diána Lady Macbethje pedig először nehezen szabadult a zseniálisan hozott tárlatvezető árnyékából, de a szünetre megérkezett: a férj őrületébe és saját bűntudatába beleőrülő asszony alakját nagyszerűen hozta.

A szinte teljes eszköztelenség, díszletnélküliség egyrészt a színészek teremtő képességeire épít, másrészt viszont pont ez az eszköztelenség irányítja a figyelmet és teszi hangsúlyossá a koronával együtt azt a néhány tárgyat, amit használnak. A kötőtű és a sál, amivel Pogány Judit, mint egy párka dolgozik az élet fonalán, s aminek fényes gömb vége az eljövendő hatalom szimbóluma lesz; a zseblámpák, amik a sötétséget teszik még mélyebbé azáltal, hogy csak arcokat világítanak bele a térbe; vagy a kis zsebrádió, amin a recsegő hangok (a jóslatokhoz hasonlóan) érthetetlen, de értelmezésre váró szavak foszlányait hozzák; vagy a babák, amik egy adott pillanatban szinte elöntik a vitrin terét, hogy Macbeth hiányzó gyermekére, utódjára irányítsák a figyelmet (és Lady Macbeth nemrég kimondott rettenetes/rejtélyes szavaira utaljanak vissza: „Szoptattam már, tudom, milyen kisbabát szeretni, […] de szétloccsantanám azt a kis fejét, ha úgy megfogadtam volna, mint te ezt…”).

Az előadás nagyon élénk és tudatos kapcsolatban van a shakespeare-i szövegtesttel is. Ari-Nagy Barbara dramaturg és Gáspár Ildikó sokat alakított a Shakespeare-szövegen, kihagytak számos jelenetet és szereplőt (például Siwardot, Donalbaint, az ifjú Siwardot, akit Macbeth öl meg, de a túlvilági hatalom erőteljes megtestesítőjét, Hecatét is), az általuk létrehozott szöveg azonban jól működik. Az előadás nemcsak a Shakespeare-szöveget használja, hanem többször is tudatosan reflektál a szövegtest és a különféle fordítások létére is.

A vészbanyák szövege az archaizáló, régi fordításokat követi, megjelenik a Shakespeare szövegtestből egy ikonikus szonett Szabó Lőrinc fordításában, és van kulcsmondat, ami háromféleképpen, három különféle fordításban hallható. („Banquo, thy soul's flight, If it find heaven, must find it out to-night” 3. 1. 155-156; „Banquo, ha lelked a menny várja, ma éjjel van esély a nagy utazásra” – Kállay fordításában). A legizgalmasabb szövegre való utalás viszont a súgó aktív jelenléte, aki, kezében a darab szövegével, többször is fókuszba kerül, legerőteljesebben akkor, amikor a Macbethet játszó teremőr odamegy hozzá, hogy megnézze, mi lesz a vége a darabnak, mi fog történni vele, az általa játszott főhőssel. A neki nem tetsző oldalt kitépi és megeszi/kiköpi, tehát tesz azért, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogy meg vannak írva, el vannak rendelve – de ez nem változtat a darab kimenetelén. Ezzel pedig a teremőr maga is egy kissé groteszk, macbethi figura lesz, hiszen Macbeth maga is az eleve elrendeltetettség és a szabad akarat között vergődik, s a folytonosan többértelmű szavak (a jóslat) teremtő erejében nem bízva maga teremti meg tetteivel a történetet, a tragédiát.

Az előadás a csúcspontját egyértelműen a szünetben éri el, és nem azért, mert a néző végre szabadul a sötét és nyomasztó skót vár sötét és nyomasztó eseményeiből. Hanem azért, mert maga a szünet is a darab szerves részévé válik. A Stúdió halljába szünetre terelt nézők egyszer csak azon kapják magukat, hogy maguk is a darab szereplőivé, vendégeivé váltak, és Macbeth közéjük vegyül asszonyával. Ez a hirtelen, váratlan fordulat, ami a „biztonságos”, színpadon, nézőtéren, sőt a színház épületén kívüli teret és időt is a darab szerves részévé teszi, a nézőkből udvari meghívottakat varázsol, akik így sokkal intenzívebb döbbenettel merednek a házigazda őrjöngésére, részesei lesznek a tetteknek, nem csak láthatatlan tanúi.

És most nem a könnyed múzeumi kerettörténet tárlatvezetője terel vissza a nézőtérre, hanem egy elkeseredett, szégyenkező Lady Macbeth, aki tehetetlenül és kétségbeesetten figyeli a pusztulás, s az immár elkerülhetetlen bukás felé vergődő férjét.  

A kerettörténet, amely a Macbeth darabot kiegészíti és terelgeti, a színházi élményt egy jóval passzívabb művészeti élmény, a múzeumi, kiállítási tárlat látogatásával állítja párhuzamba, és erőteljes feszültséget teremt az egyszerre aktív és passzív befogadó megteremtésével. És pont a passzív, műtárgyat szemlélő múzeumlátogatóhoz hasonló nézői pozíciót rengeti meg alapjaiban azzal, hogy a kerettörténet szereplői és helyszínei egymásba olvadnak a Macbeth szereplőivel és helyszíneivel, és a nézőnek muszáj aktívan részt vennie a játékban, muszáj döntéseket hoznia, helyezkednie, értelmeznie. Összemosódik játék és valóság, nézés és tapasztalás, valóban minden és mindenki, aki jelen van része lesz Macbeth és Lady Macbeth valóságának, a darab jelenének. A szünet szinte katartikus jelenetétől kezdve. a kerettörténet talán nem is lenne szükséges tovább: már nincs szükség arra, hogy tereljenek játék és valóság, szemlélés és megtapasztalás között, mert bevonta a nézőt a darab, a rendezés, a játék, és ebből nem megy könnyen a kimozdulás. De visszatér a kerettörténet, még halljuk a tárlatvezető s a dolgozók hangját a shakespeare-i szereplők közt, ahogy a helyszínt, a szereplőket bevezetik, eljátsszák. És noha visszatér, sajnos nem tart ki a kerettörténet az élmény végéig. Ha ragaszkodik az előadás a szünet után a tárlatvezetői kerethez, talán érdemes lenne a színpadi/nézőtéri tapsot követően is a kerettörténet tárlati dolgozóival kiterelni a nézőket újra a saját kis valóságukba, hogy könnyebben hazataláljanak.

Az Örkény Macbethje nem a történelem ködös múltjába helyezett előadás; nem látunk nehéz palástokat, komor falakat, sejtelmes vészlényeket füstök és párák között. Kállay Géza a Macbeth fordításának bevezetőjében így fogalmaz: „Shakespeare hősei rendszerint valóban nem valami kész, »leszűrt«, alaposan átgondolt és megszerkesztett tartalmat közölnek velünk. […] a jelentés a szemünk láttára jön létre, fülünk hallatára teremtődik.” Hatványozottan igaz lesz ez az Örkény Stúdió Macbethjére amelyben semmilyen effekt, semmilyen díszletes tér nem áll rendelkezésünkre a jelentés megalkotásához; nincs minden szereplőnek saját arca, hangja, színésze – mégis valamennyien felismerhetők és ismerősek. Dísztelen, eszköztelen, kevés szereplős, letisztult Macbeth ez, ami minden szinten felborítja az elvárásainkat, és kizökkent a passzív szemlélő helyzetéből. Éppen ettől működik igazán.

 

William Shakespeare: Macbeth. Szabó Lőrinc, Szász Károly és Kállay Géza fordításának felhasználásával. Szövegkönyv: Gáspár Ildikó, Ari-Nagy Barbara. Játsszák: Borsi-Balogh Máté e.h., Fodor Tamás m.v., Pogány Judit, Takács Nóra Diána. Közreműködik: Horváth Éva, Ölveti Mátyás/Szontagh Márton. Díszlet, jelmez: Giliga Ilka. Világítás: Bányai Tamás. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Súgó: Horváth Éva. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. A rendező munkatársa: Törő Mona. Rendezőasszisztens-gyakornok: Szilágyi Brigitta. Rendező: Gáspár Ildikó. Bemutató: 2019. március 13. Örkény István Színház.

Fotó: Horváth Judit
 

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Fábián Annamária --

Magyar-angol szakos tanár, jelenleg az ELTE BTK Anglisztika tanszékén adjunktus, szakterülete a kora modern (reneszánsz és barokk) dráma és költészet, ezen belül is különösen Shakespeare életműve; valamint az adaptációelmélet, ezen belül is elsősorban drámaátiratok, prequel és sequel művek vizsgálata.


További írások a rovatból

színház

Girl power Girl power
Jeanne d'Arc a Katona Kamrájában
Márton Gábor Csaba Apák fiai című előadása az AppArtban
Háy János, Tóth Krisztina, Tasnádi István, Pass Andrea, Hajdu Szabolcs – Családtörténetek – Mai magyar színdarabok
színház

15 év bankrablás 15 év bankrablás
Modern Bonnie és Clyde a Ketten című bemutatóban

Más művészeti ágakról

art&design

Az együttélés módozatai Az együttélés módozatai
Modern Evolúció – séta ember, állat és növény háromszögében - Galériatúra a Budapest ArtWeek rendezésében


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés