Volt egyszer egy western, valamikor a tizenkilencedik és huszadik században. A vadnyugat mítosza az amerikaiak számára ugyanazt jelenti, mint a magyar kultúrkörben a honfoglalás: a nemzeti identitás alapja. A soknemzetiségű Egyesült Államok az észak-amerikai határvidék bűvöletében vált egy nemzetté. Kezdve az 1903-as A nagy vonatrablással (Edwin S. Porter) John Ford A tűzparipáján, Hatosfogatán vagy a hatvanas éveket nyitó monumentális látványfilmjén, A vadnyugat hőskorán át A hét mesterlövészig (John Sturges) több ezer westernfilm készült, a hollywoodi filmipar évi filmtermésének egynegyede vadnyugati kalandfilmekből állt. Hiába bontakozott ki a képregényhősök kultusza a westernfilmekkel párhuzamosan, a szuperhős akkoriban még nem tudta legyűrni a magányos lovast.

A hatvanas évek történései viszont aláásták a vadnyugat mítoszát. John F. Kennedy politikai retorikájában az „új határvidék” kifejezést használta, és a western motívumait felhasználva igyekezett meggyőzni a társadalmat, hogy a lázongó délkelet-ázsiai országok, a hatvanas években Vietnam és Kambodzsa pacifikálása annak a szükségszerű demokratikus fejlődésnek az egyik elkerülhetetlen állomása, amelynek eredményeként a pionírok meghódították a vadnyugatot. Tehát a katasztrofális vietnami háború és a western összekapcsolódott a fejekben, ezt pedig tetézték a Pentagon-ügyiratok miatti közfelháborodás és a Richard Nixon elnökhöz kötött Watergate-botrány. Így, míg Olaszországban és a két Németországban virágzott az eurowestern, addig az Egyesült Államokban lassan ellenszenvessé vált a nemzeti identitás alapját jelentő mítosz, és a John Wayne-féle klasszikus hősök teljes mértékben hitelüket vesztették.

Emiatt, és egyéb, látványosabb műfajok (sci-fi, horror, akciófilm) megerősödése miatt a western kikerült a fősodorból, és csupán úgynevezett neowestern-hullámok formájában tér vissza a kilencvenes évektől, A vadnyugat fiai, a Farkasokkal táncoló és a Nincs bocsánat sikerének köszönhetően. A közelmúltban, a tengerentúlon a Coen-fivérek filmjei (A félszemű, The Ballad of Buster Scruggs) és a Csontok és skalpok (S. Craig Zahler) tettek arról, hogy sötétebb formában visszatérjen a vadnyugat, de érdekes módon a westernre fogékonyabbak a nem amerikai rendezők (Kristian Levring: A megváltás, Hajdu Szabolcs: Délibáb, John Maclean: Slow West, Radu Jude: Aferim!). Ezt bizonyítja a francia Jacques Audiard (Halálos szívdobbanás, A próféta, Rozsda és csont, Dheepan – Egy menekült története) legújabb filmje, a Testvérlövészek.

A Testvérlövészek sajnos tipikus példája a kortárs westernnek: a tavalyi velencei filmfesztiválon Audiard művéért elnyerte a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlán díjat, a filmet a kritikusok is pajzsra emelték, azonban pénzügyi szempontból bukásként könyvelhető el. Pedig mint a neowesternek általában, úgy a Testvérlövészek is komoly gondolatoktól feszül. Ez sem véletlen, a kilencvenes-kétezres években a filmalkotók jellemzően akkor nyúltak a műfajhoz, ha valamilyen aktuális társadalmi-politikai kérdéssel vagy általánosabb, elvontabb témával szerettek volna foglalkozni (lásd Martin Koolhoven Megtorlását a családon belüli erőszak problémájáról, vagy a 2016-os A hét mesterlövész-feldolgozást, ami a trumpi Amerika parabolájaként is értelmezhető). Ezért a westernfilm manapság inkább egyfajta „művészfilmnek” számít.

Jacques Audiard sem annyira a mítoszra, hanem inkább Patrick deWitt azonos című történelmi regényére alapozott, és filmje egyetlen képkockáját sem az amerikai prérin fényképezték, a Testvérlövészeket javarészt Franciaországban, Spanyolországban és Romániában forgatták. A történet váza emlékeztet a klasszikus kalandfilmekére. Adott két fejvadász (vagy inkább bérgyilkos), Charlie és Eli Sisters (Joaquin Phoenix és John C. Reilly), akik az 1850-es években, az aranyláz idején a Kapitányként emlegetett férfinek dolgoznak. Legújabb megbízásuk szerint meg kell találjanak egy Hermann Kermit Warm nevű embert (Riz Ahmed), aki egy olyan folyadék birtokában van, amelynek segítségével könnyen detektálhatók a folyókban fellelhető aranyrögök. Warm nyomában van a kapitány másik zsoldosa, John Morris (Jake Gyllenhaal) is, aki, úgy tűnik, a Sisters-testvéreknél előbb fog a férfi nyomára bukkanni. Ez így is történik, azonban pechére Morris megismeri Warmot és terveit, az arany neki ugyanis csak azért kell, hogy az „érintetlen Nyugaton” egy ideális, demokratikus közösséget alapítson. Persze Morris hiába akar segíteni az idealista férfinek, a Sisters-testvérek továbbra is a nyomukban vannak, és feltett szándékuk, hogy a busás fizetség reményében meggyilkolják Warmot.

Jacques Audiard szerzői westernjének egyik nagy hibájaként lenne felróható, hogy viszonylag lassan bontakozik ki. Sőt, a cselekmény csak a történet utolsó harmadától kezd el igazán izgalmassá válni, amikor a Sistersek és Morrisék végre konfrontálódnak. A Testvérlövészek egészen eddig nem tartalmaz különösebben feszült jeleneteket, Aduaird a karaktereket bemutató epizódokra osztja fel a sztorit, így megismerjük a féktelenül tivornyázó Charlie-t, a jobb életre vágyó, érzékeny Elit, és olyan triviális, a fő történet szempontjából lényegtelen eseményeknek is szemtanúi lehetünk, mint amikor Eli éjszaka, álmában bekap egy mérges pókot, és hosszú napokig lázalomban gyötrődik.

Így a felszínen a Testvérlövészeket akár egy elrontott antiwesternként is lehetne értékelni, illetve lehetne kritizálni Jacques Audiard-t, hogy túl hosszúra nyújtotta a bevezetőt, nem tud forgatókönyvet írni. Azonban szó sincs erről! Audiard művében mások az arányok, mint a hagyományos üldözős westernekben. Akár Sam Peckinpah hasonló művében, a Pat Garrett és Billy, a kölyökben, úgy a Testvérlövészekben is sokadrangú kérdés, hogy miért utaznak a Sisters-testvérek, és ebben a filmben sincs különösebb érve az üldözőknek az üldözöttek meggyilkolására. Ahogy Peckinpahnál a címszereplők, tulajdonképpen Audiard hősei is egy oldalon állnak, csak a pénz és a hatalom, illetve a másik ember nem ismerése kényszeríti őket arra, hogy fegyvert szegezzenek egymásra.

Mivel maga a rendező sem tartja fontosnak magát az üldözést, így a néző is arra kényszerül egy idő után, hogy elkezdjen a karakterekre, apró arcrezdüléseikre, félmondataikra, vágyaikra koncentrálni. És akkor úgy mutatkozik meg a Testvérlövészek igazi értéke, mint az arany, miután Warm a folyóba önti csodaszerét.

A legfontosabbak természetesen a címszereplők. Charlie és Eli éles kontrasztban állnak egymással, és két különböző világlátást képviselnek. Charlie a nihilista, aki ösztönösen cselekszik, „bekötött szemmel játssza” az élet nevű játékot. Nála minden nap a kijózanodásról, a másnaposságról, majd az újbóli lerészegedésről szól, és szó sem lehet arról, hogy napi rutinjáról lemondjon. Ő az igazi határvidéki vadember, akit nem érdekel a civilizáció, aki el fog tűnni, el kell hogy tűnjön, ha megérkezik a valódi törvény és jog a vadnyugatra.

Vele szemben Eli a cinikus-melankolikus világlátást képviseli, és ha nem lenne inkább passzív, szemlélődő figura, ő lehetne a régi westernek klasszikus, határpozícionált hőse (Király Jenő szavaival: a „jó rossz ember”). A másik Sisters-fiú reflektál életére, és már-már tragikomikus figurává, sőt abszurd emberré érik a szó camus-i értelmében. Humoros, mégis megindító jelenet, amikor Charlie és Eli egy boltba térnek be, és Eli felfedez egy fogkefét. „Jó vademberként” fogalma sincs arról, hogy mire való ez a furcsának tűnő eszköz. Ám, amikor a boltos megmutatja neki, és egy fehér port is ad hozzá, a férfinek megtetszik, és elkezdi rendszeresen használni. Egyszerű, mégis gyönyörű szimbóluma ez annak, hogy egy ember vágyik az emberibb életre. Vágyik arra, hogy ne a vadonban aludjon, ahol pókok másznak a szájába, vagy medvék támadnak rá, hanem saját otthona, nyugodtabb élete legyen, aminek részeként történetesen fogat is moshat. Egy fejvadásznak nincs szüksége fogkefére, mert bármikor meghalhat, és az esti tivornyák során, részegen ugyan miért is legyenek fehérek a fogai? A Testvérlövészekben a fehér fog választja el a barbár gyilkost a társadalomban élő, kulturált embertől.

Végső soron ugyanez a vágy fogalmazódik meg John Morrisban is, csak nála egyértelműbb ez a vágy a Hermann Kermit Warmmal kötött barátsága, szövetsége miatt. És Warm karakterében nagyon hitelesen benne van mindaz, amiről az amerikai vadnyugat valójában szólt. A határvidékre tényleg a lehetőségek földjeként tekintettek főleg az 1860-as években, a polgárháború után, amikor a kormányzat törvényekkel és rendeletekkel buzdította a bevándorlókat arra, hogy fogjanak lovakat az ekhós szekerek elé, utazzanak Nyugatra, és telepedjenek le a nyugati területeken. Ugyanakkor a férfi motivációi egy aktuálisabb kérdéskörre is utalnak: a modern kori népvándorlásra, amiről Jacques Audiard már készített is filmet (Dheepan, kritikánk itt olvasható: Háborúból háborúba). Amit Amerikában falakkal, Európában kerítésekkel akarnak megállítani. A Testvérlövészek szabad Amerikája és a mai, körülbástyázott, bevándorló ellenes Amerika (és Anglia, illetve Kelet-Európa) éles kontrasztban állnak egymással.

A Testvérlövészek tehát gyönyörű megemlékezés a vadnyugatról, és parabola az ember vágyáról, hogy otthonra leljen, hogy civilizált körülmények között éljen. A manapság terroristapániktól áthatott amerikai és közép-kelet-európai térségben ez különösen fontos állítás. Mert a filmben Charlie viselkedése, illetve a Sisters-testvérpár gyilkosságai alapján azt gondolhatnánk, hogy ezek az ápolatlan, látszólag durva emberek csak rombolni akarnak. Azonban, ahogy Eli fogat mos, vagy egy prostituálttal vad és állatias szex helyett kulturált beszélgetést próbál folytatni, illetve ahogy Morrist elbűvöli Warm utópiája, úgy válik bonyolultabbá a képlet. Hogy ezek a szedett-vedett férfiak is nyitottak lennének a jobb életre, amit a Nyugat adhat meg nekik. Persze az akkori határvidék és a mai határvidék között lényeges különbség, hogy a XIX. században vadállatok, szélsőséges természeti jelenségek és a földjükért jogosan harcoló, egyre fogyatkozó őslakosok állták a jobb élet reményében Nyugatra tartó szerencsevadászok útját. A XXI. században azonban a politikusok által szított idegengyűlölet áll a népvándorlás útjába, ami veszélyesebb minden medvénél és indiántámadásnál.