A túra első állomása a Damage Control című kiállításnak helyet adó K.A.S. Galéria volt. A kiállítás a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója három tagjának emberi kapcsolatokra reflektáló munkáit mutatja be, szűkebben pedig az emberi interakciók meghibásodására, esetlenségére, sérüléseire fókuszál. Bíró Dávid ERR (2017) című sorozatában a társas érintkezés és az illemszabályok determináltságával foglalkozik: egy ilyen rendszer, főleg, ha emberi, „meghibásodásra” hajlamos. Bíró fotográfiáin a már meghibásodott rendszer zavarba ejtő, félresiklott szituációi szerepelnek. Hodosy Enikő Láthatatlan-te című (2016) sorozatában az emberi kapcsolatokból eredeztetett lelki sérülésekkel és ezek vizuális nyomaival foglalkozik. Antik szobrok fotóival keverednek a képek; a szobortesteken repedések, kosz. A sérülések szanálhatatlanok, szorongó víziók sejlenek fel. Riga Eszter Persona (2015) című sorozata pedig végzős egyetemi évében készült: az ezt körülvevő vívódások, félelmek, labilis lélekállapotok vizuális kivetülései e képek. Riga fotográfiáiban a lelki és a testi emlékezet határán mozgó emlékeket hív elő.

A Damage Control képi világának „sérülésekből” fakadó feszültsége után a Godot Galériában látható drMáriás-kiállítás iróniájának fesztelensége igazi fellélegzés volt. A 3T kultúrpolitikai terminusára rájátszó Tavasz-Tündér-Találkozó című tárlat első ránézésre kiugrik a négy kiállítás tematikájából. Keresem a kontrollt, keresem az elengedést. Azt, hogy vajon drMáriás hogyan helyezhető el ezen a síkon. Ahol Lenin jazz-trombitás a Burger Kingben, és Orbán Viktor a tavasztündér, ott elengedés van vagy kontroll? „Arcunkat az arcátlanságban is megőrizni” – olvasom a kiállítás-ismertető szövegében, és meg is jegyzem. Ez a megőrzés az önkontrollon talán túl van, de a beletörődéstől még messze. De úgy tűnik az irónia terápiás, és messze tart az elengedéstől.

A szocialista múlt hangulatát már drMáriás is megidézte, de igazán a Faur Zsófi Galériában tetőződik be, ahol a Budapest ArtWeek egyébként orosz tematikájához igazodva rendezett kiállítást a galéria.

Az első állomáshoz hasonlóan itt is három alkotó munkái kerülnek egymással kontextuális viszonyba a galéria Belkina, Dóka, Wakultschik – Portré és történetmesélés című kiállításán. Mindhárom sorozat a 21. század társadalmi jelenségeit artikulálja. Katerina Belkina Empty Spaces című fotósorozatának fő kérdése, hogy az ember, mint spirituális lény, hogyan tud magára találni a nagyváros nyüzsgésében. Dóka Béla Putin Fan Club című sorozatában személyes fotókon örökít meg Putyin-fanatikus fiatalokat saját intim környezetükben; a politikai fanatizmus és a nacionalizmus újabb társadalmi jelenségeit járja körül ezzel. Maxim Wakultschik optikai szoborportréiban formai játékok eszközeként használ idealizált női arcokat, amelyek mintha a kibertérben lebegnének az örökkévalóságig. A képek szorongató aktualitása miatt ismét elveszítjük a fonalat a kontroll és az elengedés útvesztőjében.

A túra végállomása az Artphoto Galéria volt, ahol a „Kerekes-Barabás projekt” eredményéből született kiállítás. Barabás Lajos műgyűjtő ugyanis megvásárolta Kerekes Gábor fotóművész Mamiya C330-as analóg kameráját. Barabás Lajos e gesztusa részben a fotográfus emlékének szól, részben pedig Kerekes Gábor művészetének egyfajta továbbélését teszi lehetővé. Barabás a kamerát hónapokra átadja művészeknek, hogy használják, lényegüljenek át általa és Kerekes Gábor objektívjén keresztül alakítsanak ki fotográfiai nyelvet. A galériavezető, Bárdi Zsuzsanna szerint volt olyan, aki saját művészi identitását „Kerekes-identitásra” cserélve ellentmondásba került addigi alkotói munkásságával, és volt, aki saját művészetébe illeszthető keretek között maradt. A projekt eszmeisége egészen különleges, a közreműködő művészek felkérésével – Barta Zsolt Péter, Opitz Tomas, Tímár Péter, Robitz Anikó – a nagyformátumú szimbolikus tárgyon keresztül metafizikus párbeszéd jön létre a már halott és az élő alkotók között. Úgy látszik, öt év után sem engedjük el őt.

Ahogy jártuk a galériákat, folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon ez az ív mégis hogy van, hogy hol váltja a kontrollt az elengedés, egyáltalán nincs-e fordítva, hol vannak az átmenetek, hol vannak a határok. A múzeumi tér jólnevelt csendjeiben ezek a határok nem rajzolódtak ki előttem, de a homályban láttam valamit, ami kiábrándult is volt, szomorú is volt, de főleg bizonytalan. Bizonytalan, mert nem kaptam válaszokat. De válaszok itt és most, úgy hiszem, nincsenek.

Fotók: Darab Zsuzsa/Budapest ArtWeek