A látogatókat fogadó első fotó egy anyáról és fiáról készült, amint egy 35 évvel korábbi képet tartanak kettejükről. Ez a kép nagyon jól jellemzi a kiállítást és az alkotót is, mert nagyon átgondolt, ugyanakkor nagyon személyes. Ismeretlen emberekhez kerülünk közelebb, és ahogy a kiállítás vége felé haladunk, e közeledés egyre könnyebbé válik. A képek helyszíneit mindennapi környezetünk; a városok, az aluljárók, a lakótelepek adják.

A négy fejezetre tagolódó kiállítás első terme olyan fotókat mutat be, amelyek 1967 és 1978 között készültek; ezek a hagyományos paraszti kultúra dokumentációi. Ahogy Korniss fogalmazott, “A széki táncházban egy eltűnő világ utolsó pillanatai tárultak elém. Tudtam, hogy amit ma látok az a tegnap. Adva volt a feladat: ezt kellett megörökítenem.”[1]. A fotográfus nem csak ünnepekkor fényképezett, hanem a hétköznapokon is, hogy minél hitelesebben mutassa be alanyait, s az ő életüket. Első ilyen témájú képeit 1967-ben készítette Erdélyben, egy Szék nevű magyar faluban, ahol egy olyan világ tárult a szeme elé, amelyről a legtöbben Magyarországon azt hitték, már nem is létezik. Az ebben az időszakban készült képeket először 1974-ben a Műcsarnokban mutatta be, ami fontos kiállítás volt, hiszen ezeken a fotókon keresztül találkozhatott a szélesebb réteg Erdéllyel, és az ott még akkor is élő népi kultúrával. A képek szereplői nem csupán a portrék alanyai voltak, hanem idővel Korniss ismerőseivé, barátaivá váltak – olyannyira, hogy keresztapa is lett.

A második egység képei egy nagyon hosszú és sok változással teli időszakot mutatnak be, ugyanis 1989 és 2016 között készültek. Ebben az időszakban a falvak hagyományos élete megváltozott, egyre többen vállaltak munkát az otthonuktól távol, a hagyományok lazultak, és Korniss bevallása szerint ez a két tényező megnehezítette az erdélyi utak szervezését is. Ám így is sokat járt és fotózott ezekben a közösségekben. Ez az a korszak, amelyben kikerülhetetlenné vált a diszharmónia, hiszen addig ismeretlen világok szivárogtak a parasztházakba, pl. a televízión keresztül vagy plakátok és hirdetések formájában. Ekkor kezdett Korniss beállított képeket készíteni, mert szerinte „ezek az alkalmak sok mindent előhívtak. Elfelejtett pózokat, megilletődött tekintetet, nagyszülőktől örökölt tartást – a fényképezés régi varázsát.”[2]. Ám saját bevallása szerint a fotográfiával nem tudott mindent megörökíteni, nem tudta érzékeltetni a felgyorsult tempót, s azok hiányát sem, akik már külföldön dolgoznak.

A harmadik terem képei a legfrissebbek, 2012 és 2017 között készültek és a Budapesten vendégmunkásként dolgozó erdélyi asszonyokat mutatják be. Horányi Attila művészettörténész szerint „megdöbbentő fordulat, hogy széki asszonyok fotografálása nem Széken, hanem budapesti lakásokban, a Nyugati aluljáróban vagy éppen a Felvonulási téren történik”, másutt pedig azt is kifejti, hogy „a beállítások a kilencvenes évek vége óta használt, középre szerkesztett, statikus kompozíciók, amelyet Korniss a társadalmi-kulturális átalakulás vizuális megjelenésének, rendetlenségének ellensúlyozására használt. E legutolsó képeken az átalakulás teljessé, a világ ismét rendezetté vált, éppen csak semmi köze a képek főszereplőihez, akik teszik, amit mindig is tettek: takarítanak, vásároznak, bevásárolnak.”[3].

A kiállítás utolsó termében látható fotók a betlehemezés hagyományát örökítik meg, a sorozat képei 2005 és 2012 közt készültek. Ezeken a képeken is visszaköszönnek a régi, már-már tradicionálisnak mondható beállítások, ám a tárlaton eddig bemutatott képekkel ellentétben itt az alanyok nem a megszokott ruháikban vannak – legyen az akár népviselet akár nem –, hanem betlehemes jelmezeikben, és a kellékek valamelyike is jellemzően a kompozíció részét alkotja. A képek egyedisége abban rejlik, hogy ezeket a beállításokat mindennapi helyszíneken, pl. buszmegállóban, lakótelepen fotózta Korniss.

A Jerger Krisztina által összeválogatott képek egy a látogató számára is érthető gondolatmenetet prezentálnak. Kitűnő dokumentációi az elmúlt évszázad második fele és napjaink között végbement változásoknak. Bemutatják, hogyan próbáljuk megőrizni azokat a hagyományokat, amelyek egy olyan korban alakultak ki, amelynek ritmusa, életvitele, gondolkodásmódja teljesen eltér a mienktől. A hagyományok továbbvitelének problémáin túl a képek a globalizáció hatásával is foglalkoznak. Amíg a legkorábbi képek falvakban, paraszti kultúrában készültek, láthattuk, hogyan türemkedtek be különböző márkák, reklámok, sztárok ezekbe a házakba, hogy azok az asszonyok váljanak főszereplővé ezután, akik a fővárosban is próbálják megőrizni identitásukat. A kiállítás utolsó termében azt láthatjuk, hogyan váltak társadalmunkban csak választható, tetszőleges időtöltéssé a hagyományok, a hagyományőrzés; azt, hogy mennyire más színben tűnnek fel, akár a viselt jelmezek is, amelyek mindennapi környezetünktől idegennek hatnak már.

A Változások című kiállításról a néző elégedetten tud távozni, hiszen remek összefoglalót kap egy jelentős alkotó életművének egy szeletéből. A tárlat után garantáltan más szemmel kezd el nézni a köztünk élő hagyományokra.

A Változások – Korniss Péter fotókiállítása 2019. szeptember 12-ig tekinthető meg a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. (Bánffy Palota – Kolozsvár, Piata Unirii 30.)

A kiállítás a Kincses Kolozsvár Egyesület, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum és a Várfok Galéria szervezésében jött létre.

Fotók: Vogt Gergely

[1] Korniss Péter, Leltár, Erdélyi képek (1967-1998), Officina Nova, 1998., 8.o.

[2] Korniss Péter, Leltár, Erdélyi képek (1967-1998), Officina Nova, 1998., 80. o.

[3] Korniss Péter hivatalos Facebook oldala