Az első világháború vízválasztó volt az emberiség történelmében, hiszen a nagy világégés után alakult ki az új világrend, amely a még katasztrofálisabb második világháborúhoz vezetett, de ebben a háborúban szembesültek a társadalmak első ízben a tömegpusztító fegyverek borzalmával is. Az Egyesült Államok ekkor kapta meg az esélyt, hogy világhatalomra tegyen szert, a jelentős nagyhatalom, az Osztrák-Magyar Monarchia a vesztes háború után szűnt meg, és az összeomló Orosz Birodalom romjain jöhetett létre a Szovjetunió, amely bizonyíthatta volna, hogy Marx és Engels eszméi működhetnek a gyakorlatban. Ám a kísérlet a lenini, majd a sztálini terrorba fulladt. Az első világháború Európa nagy része számára katasztrófa volt, de még a győztesek sem ünnepelhettek felhőtlenül, hiszen az ypres-i gáztámadás, a somme-i és a verduni véres csaták megmutatták az 1914-ben még ünnepelt, ujjongva fogadott háború igazi arcát.

Az első világháborúnak 2014 és 2018 között volt a századik évfordulója, ennek alkalmából számos film készült (például Kovács István és Köbli Norbert Szürke senkik című filmje, és hamarosan a mozikba kerül Sam Mendes hosszú beállításos 1917-je). Ezek közül kitűnik A Gyűrűk Ura-trilógiával világhírűvé vált Peter Jackson dokumentumfilmje, az Akik nem öregszenek meg, mivel nemcsak nagyon személyes alkotás, de formai szempontból is különleges. Ám néhány, az alapkoncepcióból fakadó, nem túl szerencsés megoldás rontja az élményt.

Sokan meglepődtek, amikor kiderült, hogy a horrorparódiáiról (Ízlésficam, Hullajó) és blockbustereiről (A Gyűrűk Ura mellett a King Kong és A hobbit-trilógia) ismert új-zélandi rendező dokumentumfilmet készít az első világháború főszereplőiről, a frontokon harcoló katonákról. A rendező bevallottan azért vágott bele az ambiciózus projektbe, hogy a brit veteránok mellett saját apai nagyapjának, a világháborúban harcoló William Jackson őrnagynak emléket állítson, neki is dedikálta az Akik már nem öregszenek meget. Peter Jackson a Brit Birodalmi Hadtörténeti Múzeummal és a BBC-vel együttműködve, valamint a 14–18 NOW program keretében kezdte meg a kutatást 2015-ben. Csak egy évet azzal töltött, hogy átvizsgálja az archívumokban fellelhető 600 órányi, veteránokkal készült interjút, valamint megnézzen 100 órányi némafilmet, háborús riportot.

A neheze persze ezután jött, mivel a rendező koncepciója szerint a katonákat valahogyan közel kellett hozni a nézőhöz, amire a néma, fekete-fehér felvételek önmagukban nem biztos, hogy alkalmasak lettek volna. Ezért Peter Jackson a digitális csúcstechnikát segítségül hívva restaurálta, kiszínezte az alapanyagból kiválogatott részeket, a mai sztenderdekhez igazította a képkockák sebességét, megfelelő hangeffektusokat társított a jelenetekhez, és további kutatásokat végzett annak érdekében, hogy bizonyos epizódokban meg is szólalhassanak a katonák természetesen kortárs, de a megszólalókéhoz hasonló nyelvterületről származó szinkronszínészek tolmácsolásában. Így az eredmény egy minden ízében életszagú háborús film, amelyet valójában csak az archív felvételek használata miatt lehet dokumentumfilmnek nevezni, egyébként Peter Jackson szándéka szerint is inkább egy általános érvényű „tanmese” az első világháborúról (ezért sincsenek megnevezve a helyszínek vagy a képeken feltűnő katonák).

Ha pusztán a filmbe fektetett munkát és az Akik már nem öregszenek meg technikai érdemeit néznénk, akkor szinte tökéletes műként értékelhetnénk. Már az is dicséretre méltó, ahogy Peter Jackson és alkotótársai megszerkesztették magát a történetet. A filmet fekete-fehér jelenetek keretezik, amelyek maguk is klasszikus némafilmes keretbe vannak helyezve, mintha csak egy régi, 4:3-as képarányú vásznon peregnének a képek. Ám, amikor elkezdődik maga a háború, minden színesbe vált, és a vászon is mintegy kiszélesedik. Nem tudom, ez az élmény milyen lehet 3D-ben, de hagyományos moziban nézve is nagy hatású (minél szélesebb, nagyobb vásznú filmszínházba érdemes megtekinteni Jackson művét). Ez a keretezés pedig emlékeztet minket arra, hogy egy olyan alkotást nézünk, ami szó szerint színt visz, ezáltal életet lehel a némafilmes felvételek halotti maszkjaiba.

Mert az alkotók tényleg elképesztő munkát végeztek. Akiket eddig a régi formátum miatt túl gyors, fekete-fehér néma képek tartottak távol tőlünk, azok a színek, a hangok és a beszéd miatt szinte lelépnek a filmképről. Peter Jackson arcot és hangot ad nemcsak a fiatal, ma már rég halott katonáknak, de magának a háborúnak is. 100 év távlatából, a második világháború árnyékában hajlamosak lehetünk lebecsülni az első világégést és annak borzalmait. Pedig a fegyverropogás, az állások, lövészárkok nyomasztó légköre vagy az embertelen körülmények (például WC-ként funkcionáló gödör, patkányinvázió, vérhas és egyéb fertőzések), amelyek között évekig élnie kellett a katonáknak, nem kevésbé embertelen háborús atmoszférát teremtenek. Az Akik már nem öregszenek meg a háború „felélesztésével” jól kiegészíti az olyan klasszikus történelmi dokumentumfilmeket is, mint Sára Sándor Bábolnája vagy Sír az út előttemje, amelyekben szintén megjelenik az első világháború a beszámolókban, és amelyekben csak hallhattunk a frontvonal körülményeiről, de nem láthattuk azokat. Peter Jacksont persze érték kritikák amiatt, hogy a britek és a németek összecsapásaira redukálja le az 1914–1918 közötti világégést, azonban éppen a Sára-filmek mellé állítva érzékelhető, hogy ez nem így van, a győztesek ugyanúgy szenvedtek a halálfélelemben, mint a másik oldal vesztesei. Azaz Jackson képei mintegy rímelnek Sára Sándor riportjaira.

Abban tehát mindenképpen sikeres az Akik már nem öregszenek meg, hogy a digitális technikának köszönhetően testközelbe hozza a háborút, és újra emberré teszi az egy évszázad alatt kétdimenziós fantomokká változott katonákat. Megindító élmény látni a hozzánk hasonló fiatalembereket, legyen szó angolokról vagy németekről. A film beszámolói sem tesznek köztük különbséget, mint kiderül, a britek barátkoztak a fogságukba esett németajkúakkal, mivel 1918-hoz közeledve már mindenkiből kiveszett a lelkesedés és az ellenség gyűlölete, a túlélés vágya összekötötte a szemben álló feleket. Ez nyilvánvalóan több szemtanú romantikus értelmezése, a hadifogság más beszámolók alapján koránt sem volt ilyen szép és barátságos. Viszont Peter Jackson ilyen módon jól megragadja azt, amit már az Erich Maria Remarque regényéből készült Nyugaton a helyzet változatlan adaptációi vagy Jean Renoir klasszikusa, A nagy ábránd is bemutattak: az első világháború kifacsarta a frontra ujjongva vonuló katonák lelkét.

Mindezek mellett az Akik már nem öregszenek megnek vannak komolyabb problémái. Az egyik ilyen éppen maga a történet, ami, mint arra már a klasszikus példák felsorakoztatásával is utalni kívántam, egyáltalán nem eredeti. Peter Jackson művét a technikai apparátus és kiszínezett, restaurált képek teszik egyedivé, azonban bús-romantikus történetét nagyon sokszor láttuk már, illetve az említett Remarque nagyon sok regényben megírta gyakorlatilag ugyanezt. Persze, fel lehetne hozni érvként, hogy az első világháborúból nem is lehetne másfajta történetet alkotni, hiszen ez a sztori logikusan következik a kezdeti, 1914-es lelkesedés lankadásából, majd az 1916–1918 időszak borzalmaiból. Azonban joggal vélhetjük úgy, hogy 100 órányi anyagból talán kicsit eredetibb történetet is össze lehetett volna vágni, ami persze ugyanúgy közvetíti, hogy a háború borzalmas, viszont például több életképet kaphattunk volna a katonák mindennapjaiból néhány grandiózus, hatásvadász csatajelenet és robbanás mellett, sőt helyett.

A másik probléma ugyanis az, hogy a moziváltozat 99 perces játékidejéhez képest viszonylag kevés az az anyag, amivel a filmet promótálták. Azaz az Akik már nem öregszenek megben túl sok az állókép, a plakát, a grafika, és relatíve kevés az olyan, kiszínezett, restaurált mozgókép, amelyek a veteránok „arcát” mutatják meg. Természetesen a vágás így is nagyfokú kreativitásról tanúskodik, a grafikák és plakátok bevonásával megvalósított nagy csatajelenet hatásos, csak kérdés, hogy mennyiben szolgálja az eredeti célkitűzést. És kérdés, hogy nem szolgálná-e inkább az eredeti célkitűzést, ha még több fiatal katona jelenne meg vizuálisan is, nem csak idős veteránként, a bevágott interjúk formájában. (Létezik egy 129 perces, hosszabb verzió, amelyben lehetséges, hogy több az általam említett képsor, ám kérdéses, hogy ez világszerte forgalomba kerül-e majd DVD-n vagy Blu-Ray-en.)

És elérkeztünk a harmadik, legnagyobb problémához, a dokumentumfilm aránytalanságaihoz. Pontosabban a filmkép és az interjúrészletek aránytalanságaihoz. Az Akik nem öregszenek megről süt az, hogy Peter Jackson a legnagyobb tisztelettel és empátiával fordult az első világháborús katonák felé, mert 120 veteránnal készített interjúrészletet vágott be a végső változatba. Ami azt jelenti, hogy az egykori katonák visszaemlékezései végigkísérik a cselekményt, és szüntelenül halljuk őket a megfelelő jelenetek alatt. Ismét le kell szögezni, hogy Jackson dicséretes munkát végzett, mert nem kis feladat lehetett összeválogatni a riportokat úgy, hogy azok passzoljanak a képhez. Ám, főleg a nem angolszász nézők számára kifejezetten frusztráló lehet a gyakran tájszólással beszélő veteránok monológja, mert, ha nem értik az élőszót, a feliratra kell figyelni, ilyenkor pedig óhatatlanul lemaradunk a dokumentumfilm legfontosabb részeiről, vagyis a restaurált képekről, archív felvételekről. Tehát a hangsáv folyamatosan és kíméletlenül a látvány ellenében dolgozik, és Peter Jackson minden szándéka ellenére a kép és a hang kioltják egymást: ha a képekre figyelünk, fontos információról maradunk le, ha a hangra figyelünk, akkor pedig azt vétjük el, amiért tulajdonképpen jegyet váltottunk a filmre. Érdemes lett volna legalább szüneteket tartani (mint ahogy azt Sára Sándor is tette történelmi dokujaiban), de én sokkal inkább a szintén némafilmes anyaggal dolgozó Bill Morrison-féle módszert preferáltam volna: ha a filmképek hangeffektusain és a „feltámasztott” katonák egy-egy rekonstruált mondatán kívül javarészt gyönyörű, szuggesztív zenék kísérik a jeleneteket.

Az Akik nem öregszenek meg tehát aránytalanságai miatt okoz némi csalódást, de még így is emlékezetes és különleges dokumentumfilm, amelyet akár a nagy háború 200. évfordulóján is érdemes lesz elővenni. És, ha sablonok mentén, de ma is érvényes üzenetet fogalmaz meg, óvva int attól, hogy a hatalmasságok ideológiákkal manipulálva újabb nagy háborúba hajszolják bele a világot. Mert a többség, a fronton harcoló katonák és a hátországban rekedt civilek semmiképp sem lehetnek győztesei semmilyen háborúnak. Egyébként érdekesség, hogy ez a személyes dokumentumfilm annyira nem is áll távol Peter Jackson blockbustereitől, mivel A Gyűrűk Ura és a Hobbit legendás írója, J. R. R. Tolkien is harcolt az első világháborúban, állítólag a rendező nagyapja mellett, és Tolkient többek között háborús élményei inspirálták fantasy-klasszikusai megalkotásakor.

A cikkben szereplő képek a Pannonia Entertainmenttől származnak.