Mindannyian ismerünk olyan zenekarokat, amelyeknek csupán egy-két dallal sikerült felkerülni a slágerlistákra. A szakírók ezeket csak one-hit wonderként emlegetik, ami nem túl hízelgő jellemzés, tekintve, hogy a dalaik a kaputelefonok dallamáig beleégtek a popkultúránkba. Guy Ritchie-vel valami hasonló a helyzet, néhány kritikailag és pénzügyileg is sikeresnek mondható kitérő után (Sherlock Holmes, Aladdin) visszatér a régi kaptafához, ahhoz, amihez a legjobban ért.

Újra felcsaptuk tehát a tolvajok könyvét, és ezúttal a mese egy londoni marihuánatermesztőről szól. Mickey Pearson (Matthew McConaughey) nehéz sorsú Twist Olivérből lett az utcák királya. Bár származása szerint amerikai, de a sors különös fintoraként lehetősége nyílt Oxfordban tanulni, így elsajátította az angol felső tízezer kifinomult ízlését és manírjait. Pofás kis bűnszervezetet alakított ki maga körül, amiben hű intézőjének is fontos szerep jut. Ray (Charlie Hunnam) – csak így – egy Burberry reklámból kilépett makulátlan angol hipszter, aki, ha teheti, nem vérezi össze az 1500 fontos trench coatját, de így is minden folyamatot a kezében tart. És minden sikeres férfi mellett áll egy sikeres nő is, itt ő a 150 centis combhosszal büszkélkedő corporate démon, Rosalind (Michelle Dockery). A múltjáról semmit nem tudunk meg, de minden mondatából érezni, hogy kiismeri magát az alvilági figurák ádáz világában. Nebáncsvirágoknak itt nincsen helyük. Az a fajta nő, akiről minden erős férfi álmodik, de ha megnyílik feléjük, akkor hanyatt-homlok menekülnek előle. Nem így Mickey Pearson.

A bonyodalom ott kezdődik, amikor felborul az erőegyensúly az alvilágban. A fogatlan Akela pozíciójára fenekedni kezdenek az ifjú farkasok. Az egyik legveszedelmesebb a Száraz Szem gúnynéven futó kínai csávó (Henry Golding). További zűrt jelent a zsidó maffia beavatkozása az eseményekbe, ugyanis a Matthew nevű arisztokratikus vállalkozó (Jeremy Strong) fel akarja vásárolni Mickey bizniszét, méghozzá áron alul. A szálak aztán összegubancolódnak, és kész a baj, ami Guy Ritchie-nél rendszerint burleszkszerű gyilkosságokban és tökös gitárzenében szokott tetőzni. Az egész kalamajka persze nem magától tudódik ki. Egy dörzsölt tökű magánkopó, Fletcher (Hugh Grant) ajánl üzletet Raynek: nem dobja fel egy befolyásos szennylap büszkeségében megsértett tulajának, ha megveszik tőle 20 millió angol fontsterlingért a teljes leleplező anyagot. Eddig a történet előszava.

Szintén megszokott motívum az angol rendező filmjeiben, hogy kifejezetten multikulti karaktereket szokott összerántani egy balhéra. Ez természetesen jó apropót ad a különböző helyzetkomikumok és kulturális sztereotípiákból álló válogatott szóbeli sértések felvonultatására. Ők meghalnak, mi jól szórakozunk, egyszerű a recept. A Guy Ritchie-filmek elengedhetetlen kelléke az ízes dél-londoni akcentus, a cockney szemtelen pörgetése a szereplők szájából. Erre a főhős némileg alkalmatlan – texasi születésű a szentem –, de egy virtigli képviselője az amúgy ír, de mindig emlékezetes Collin Farrel, aki itt egy külvárosi bokszedzőt alakít. A rendező egy jelenetben még a híres cockney rhyme slanget is megvillantja, ami az olyan nyelvbuziknak, mint jómagam is, igazi csemege.

Szándékosan a végére hagytam Hugh Grant laudációját. Véleményem szerint élete legjobb alakítását nyújtja a simlis, csúszó-mászó magándetektív szerepében. Sikerül neki egy szerepben karikíroznia az egész eddig életművét, hovatovább „hughgrantségét”, és teszi mindezt úgy, hogy egy percig sem tűnik erőltetettnek vagy oda nem illőnek a filmben vállalt szerepéhez képest. Az a hebegő, dadogó, ábrándos kék szemű férfi, akiről 20 éve ábrándoznak a nők, most ledobta álcáját, és arcunkba nevet. Jól áll neki, meg is öregedett a nagy leleplezéshez, de maradt neki bőven annyi sármja, ami felidegel egy külvárosi gengsztert, még ha blézert is hord a barbecue partikon. Parádés színészi alakítás, már csak az ő tenyérbemászó affektálása miatt érdemes jegyet váltani a filmre.

Guy Ritchinek ismét sikerült szexivé varázsolnia a bűnözést. Dögös nők és szemtelen stricik akarják újra ellopni a szívünket, és ezúttal sem vallanak kudarcot. Lehetséges, hogy a rendezőnek nem is kellene már másfajta filmekkel próbálkoznia. Ez az ő filmes anyanyelve, kár volna más műfajokra pazarolnia a drága tehetségét.

Képek forrása: Freeman Film