A napokban láttam a Netflixen egy régebbi norvég szatirikus filmvígjátékot Jan Vardøen rendezésében. Mivel korábban a norvég-svéd határ mellett éltem Svédországban, és sok norvég barátom van, ráadásul még értem is a norvég nyelvet, annak több dialektusát, számomra mindig nagy élmény egy-egy norvég filmet vagy filmsorozatot megnézni.

Az, hogy mi a norvégség, elég nehéz megfogalmazni, de vannak sztereotípiák, amiket leginkább a nem-norvégok gondolnak erről a kultúráról. A norvégokról a magyarok körében elterjedtek nagyjából néhány dolog köré rendeződnek: visszafogott, zárkózott emberek, akik nehezen barátkoznak, ugyanakkor udvariasak és segítőkészek. Norvégiát gyakran gazdag, jól szervezett, szabálykövető társadalomként látják, ahol magas az életszínvonal és erős a jóléti rendszer. Emellett él az a kép is, hogy a norvég élet természetközpontú, sokat túráznak, síelnek. És közben az ország rendkívül drága. A mindennapok szokásai viszont kissé merevnek tűnnek az európaihoz, amerikaihoz vagy magyarhoz képest.

A magyar Norvégia-imázshoz nemcsak általános társadalmi sztereotípiák tartoznak, hanem olyan kulturális jelenségek is, amelyek főleg a médián keresztül jutottak el. A nagyon népszerű Nordic noir, amely Norvégiát gyakran sötét, hideg, esős, melankolikus helyszínként mutatja be, sok bűnüggyel, pszichológiai feszültséggel és lassú, komor hangulattal.

Ez a műfaj a legtöbb magyar nézőben/olvasóban azt erősíti, hogy a norvég társadalom látszólag nyugodt, de belül feszült vagy rejtetten problémás. A vikinges sorozatok és történelmi feldolgozások pedig egy másik réteget adnak ehhez a képhez: itt Norvégia (és a skandináv térség) inkább romantizált, harcos, mitikus világként jelenik meg, erős természetközelséggel, kemény túlélési kultúrával és történelmi dicsőséggel. Ez utóbbi a valóságban nemigen létezik sem Norvégiában, sem Svédországban. Hollywoodi mítosz csak. A viking kultúrát rég felváltotta a kereszténység, aminek a később elterjedt protestáns (lutheránus) változata nagyban meghatározza a mai napig egész Skandináviát.

A 2017-es Det norske hus (House of Norway) szatirikus allegória az integráció mint vizsgarendszer abszurditásáról. A történet egy iráni menekült, Ramin köré épül, aki Norvégiába érkezve egy félreeső Akadémián találja magát, és csak akkor maradhat az országban, ha sikeresen teljesíti a „norvégségi” vizsgákat.

A belépés már önmagában is groteszk bürokratikus labirintus: ajtók, irodák, újabb és újabb papírok, a tisztségviselők fiúk és apák meg nagyapák – de közben senkit nem érdekel igazán, ki ő, csak az, hogy kitöltötte-e a szükséges rubrikákat.

A film egyik legszórakoztatóbb eleme a James Bond-paródiát idéző „Q”, aki egy túlélőcsomagot ad át a norvég mindennapokhoz. Ebben a nemzeti identitás tárgyiasított kellékei sorakoznak: sífelszerelés, Kvikk Lunsj csoki, két darab narancs, ostehøvel (sajtszeletelő), sőt, még különféle téli, komfortosságot szolgálói kiegészítők is, vagy kotongumi. A kultúra itt nem élő tapasztalat, hanem használati tárgyakra bontott készlet, mintha egy ország IKEA-katalógusból lenne összerakva.

Az Akadémián a vizsgák a hétköznapok karikatúráivá válnak. Ramin szendvicset készít norvég módra (matpakke-szokás), és kos-órákon (a kos, ejtsd kúsz, a dán hygge megfelelője) gyakorolja, hogyan kell kellemesen, de visszafogottan lazulni, jól érezni magát. A természetjárás és síelés szintén kötelező tantárgy, és pontos szabályok szerint zajlik, mintha a „tájhasználat” is vizsgatétel lenne.

A film azt a túlzást bontja ki, ahogyan a hétköznapi szokások identitásvizsga-alapanyaggá merevednek.

A groteszk oktatásban elméleti órák egészítik ki a gyakorlati részeket, ahol az oktatók kész szabálykönyvként magyarázzák a norvég életet, beleértve a párkapcsolati és intim viselkedési normákat is. A rendszer egyre nyilvánvalóbban önellentmondásos és önkényes, Ramin pedig fokozatosan rájön, hogy a vizsgák nem a beilleszkedést mérik, hanem annak illúzióját gyártják. A film végső állítása szerint nincs lezárt, kész kultúra – az identitás nem letölthető csomag, és az úgy nevezett alkalmasság méricskélése inkább hatalmi játék, mint valós megértés.

Norvégiában íratlan szabályai vannak ugyan a norvégségnek, de a norvégok identitástudata sokkal erősebb, mint a svédeké. Nemzeti büszkeségük történelmi tényekre vezethető vissza. Például viszonylag későn alakult meg a független norvég állam (1905), a második világháborúban pedig Norvégia szerepe nem volt olyan ellentmondásos, mint Svédországé. Ráadásul Svédország sok tekintetben túlkompenzálja a konzervativizmust vagy a számik modern kolonizációját más kultúrák iránti látszatnyitottsággal. A napjainkban megerősödő konzervatív vagy egyenesen populista politika Svédországban nemzeti identitáskrízisnek állítja be a társadalmi problémákat, amit pedig nemcsak a nagymértékű bevándorlás okoz. A svéd kormány 2025-ben egy bizottság által összeállított úgy nevezett kultúrkánont tett közzé. A bizottság tagjait persze maga a kormány nevezte ki, tehát függetlennek nem nevezhető.

Az En kulturkanon för Sverige című jelentés 100 olyan kulturális és társadalmi jelentőségű művet és jelenséget sorol fel, amelyek legalább 50 évesek, és meghatározóak Svédország identitása szempontjából. A lista célja, hogy elősegítse a közös kulturális tudást, erősítse a társadalmi összetartozást, és támogassa az oktatást, különösen az iskolákban és a bevándorlók integrációjában.

Két fő kategória van: a művészetek (irodalom, film, zene, színház) és a társadalmi intézmények (vallás, jog, gazdaság, technológia). Olyan művek és jelenségek szerepelnek itt, mint Astrid Lindgren Harisnyás Pippi című könyve, Vilhelm Moberg Kivándorlók című regénye, az apukák gyermekszabadságának intézménye, az IKEA, a Riksbanken (Svéd Nemzeti Bank) és a Saab AJ37 Viggen vadászgép.

Ha Raminnak svédségből kellene levizsgáznia, vajon milyen próbák volnának? Egyenesen a lázadó Harisnyás Pippi lenne a mérvadó, vagy csak a babakocsit kellene tologatnia naphosszat? A karlskronai Bofors fegyvergyár (ahol Alfred Nobel robbantgatott anno), és a linköpingi Saab Aeronautics repülőgépgyár között kellene ingáznia, esetleg afrikai országokba is el kellene utaznia kőolajért vagy ritka ásványokért? Talán jobb is, hogy Norvégiában landolt és nem Svédországban!

A Det norske hus című szatírát megtörtént eset ihlette. Yemane Teferi, eritreai menedékkérő története, aki közel 25 évet töltött svédországi és norvégiai menekültbefogadó központokban, ennek jelentős részét jogi bizonytalanságban, és az Európában hosszú ideje okmányok nélkül élő menedékkérők előtt álló kihívások szimbólumává vált. A filmkészítők az ő emlékének ajánlották a művet.

Képek:Netflix