bezár
 

art&design

2020. 02. 15.
Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon
Interjú Simon-Mazula Tiborral pályakezdésről, az USA-ban töltött évekről
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Simon-Mazula Tibor neve egyelőre kevéssé ismert Magyarországon, ellenben San Franciscóban és az öböl környékén annál inkább. Képzőművészeti tanulmányait az USA-ban végezte, aztán festői karrierje is ott indult el. Számos egyéni és csoportos kiállítás, valamint külföldi művészeti díj után most Magyarországon él.

PRAE.HU: Mi vitt annak idején külföldre, és miért éppen Kaliforniába?

Mindig vonzódtam nyugat felé, mert úgy éreztem, hogy ott sokkal több lehetőség adódik. Ezt a későbbi amerikai tapasztalataim meg is erősítették. Kint nagyon aktív művészeti élet folyik, és ha az ember alkotni akar, akkor nagyon sok minden támogatja ebben. Észak-Kalifornia kulturálisan nagyon heterogén, mert sokan települnek be Latin-Amerikai országokból, illetve Kínából és Dél-Koreából. Folytonos mozgás jellemzi mind az emberi kapcsolódások, mind a nézőpontok tekintetében. Ez a sokszínűség jelentős hatást gyakorol a művészeti életre is, így Kalifornia nagyobb rálátást kínál a világra, hiszen fontos gócpontként jelenik meg Európa, Latin-Amerika és Ázsia irányából. Emellett óriási lehetőségekkel bíró hatalmas művészeti piacot is jelent. Mindazonáltal elsősorban kalandvágyból mentem külföldre, hogy új dolgokat tanuljak, tapasztalatokat szerezzek.

PRAE:HU: Hogyan találtak meg a lehetőségek?

A 2000-es évek elejétől kezdve folyamatosan kerestem interneten annak a lehetőségét, hogy hogyan tudnék külföldön tanulni. 2009-ben elküldtem a jelentkezésemet San Franciscóba, festő szakra, ahová fel is vettek. Egyébként ritka dolog, hogy valaki művészeti mesterképzést végezzen Amerikában. Úgy gondoltam, majd utólag szerzek ösztöndíjat is valahogyan, de nem sikerült, mert ehhez amerikai állampolgárnak vagy kimagasló élsportolónak kell lenni. Ám addigra én már harmincöt éves elmúltam, és nem voltak kapcsolataim sem. Gyakorlatilag két bőrönddel állítottunk be.

PRAE.HU: Milyen volt a felvételi?

Egy motivációs levélben kellett megfogalmaznom, hogy mi közöm a művészetekhez és miért akarok erre az egyetemre menni. Természetesen csatolni kellett önéletrajzot és saját munkákat, rajzokat is. Én Magyarországon elvégeztem több filmes képzést, tehát voltak rövidfilmjeim, amelyeket addigra már elég sok helyen levetítettek a világon. Ezt biztosan figyelembe vették a felvételinél.

Az egyetemre viszonylag sok embert vesznek fel, de a nyolcvan százalékuk kihullik elég gyorsan, mert iszonyú nehéz végigcsinálni. Mi is fogcsikorgatva tettük, de a feleségem nem engedte, hogy abbahagyjam. Mérhetetlenül intenzív időszak volt. A külföldiek maximum négy évet kapnak a képzés elvégzésére a vízum miatt, tehát ez a nyomás is ránk nehezedett, ráadásul Amerika tele van szokatlan ingerrel, amely még intenzívebbé tette mindezt.

PRAE.HU: Magyarországon és Kaliforniában is jártál egyetemre, tehát látod a különbségeket ezen a területen. Beszélnél kicsit a tapasztalataidról?

A kreditrendszer és a technikai rész eléggé hasonló, de ettől függetlenül nagyon különböznek egymástól. Amerikában többféle metodikát alkalmaznak a művészeti oktatásban. Sokkal változatosabb, mint nálunk, Magyarországon. San Franciscóban például kétféle festészeti képzést találunk, mindkettő nagyon kiemelkedő szakmailag. Az egyik az akadémiai, klasszikus vonal, sok festészeti és rajzórával. A másik pedig az Art Institute, amely inkább konceptuális irányokra fókuszál, elméleti alapokkal és kevesebb technikai képzéssel. Sőt a Berkeley US-n is indulnak művészeti szakok. De az előbb említett kettő a leghíresebb és közöttük is hatalmas különbségek vannak.

Engem az akadémiai képzés jobban érdekelt, mert én itthon már elvégeztem egy matematika - rajz szakot, tehát volt előképzettségem. Ezért inkább klasszikus festészetet akartam tanulni. Ez nem állami egyetem volt, hanem egy festő alapította annak idején, és a mostani tulajdonosa az ő dédunokája.

Számomra nagyon érdekes volt, hogy nem voltak vizsgaidőszakok. Három és fél hónapos intenzív szakaszok vannak, amelyek a hetek előrehaladtával egyre keményebbé válnak. A végére teljesen kifulladsz, mert a teljesítés feltételét mindig magas követelményekhez kötötték.

Nagyon erős a gyakorlati képzés, és ennek hatékonysága meglepő volt a számomra. Volt „szakmai bemutatkozás” (professional presentation) óránk például, ahol megtanították nekünk, hogyan kell szakmai levelet írni, hogyan lehet bejutni egy galériába, azaz megtanították az önmenedzsment alapjait, ami nagyon fontos egy művész életében.

Az absztrakt festészet órák végén mindig volt egy hatvan perces kritikai rész, ahol begyakorolhattuk, hogyan beszéljünk a saját képeinkről, illetve, hogy hogyan kezeljük a műveinkről kapott véleményeket is. Azt kellett megértenünk, hogy ilyenkor nem arról kell beszélni, hogy miről szól a kép maga, mert őket inkább az érdekli, hogy az adott alkotó miért csinálja, amit csinál, hogyan valósítja meg és mennyire hiteles abban. Ezek nagyon erős alapokat nyújtottak a kinti művészkarrierem beindításában.

Azt is megtapasztaltam, hogy kint minden szakmai kapcsolatokon keresztül működik, ahol a galériák és a múzeumok is nagyon nyitottak az újdonságokra. Nem az a fontos számukra, hogy ki mennyire van rajta az aktuális trendeken, hanem azt keresik, aki nem illeszthető be sehová. Nekem a magyarságom ilyen szempontból előnyömre vált.

Számomra az itthoni, festészettel kapcsolatos elitizmus kissé szokatlan érzés, mert ott ez teljesen lebomlott bennem. Itthon tapasztalható némi feszültség a kiállítási megnyitók kapcsán a szakma részéről, pedig a képzőművészet alkalmas lenne egy ennél közvetlenebb légkör megteremtésére is, hiszen a színházzal és a filmmel szemben itt nincsenek széksorok, nincs óriási kivetítő, amelyek eleve szétválasztják az alkotót a befogadóktól. Amerikában egy kiállításon mindenki nagyon közvetlen, a galériás és a művész is nagyon nyitottan fordul mindenki felé, egyik sem emeli magát talpazatra. Az a cél, hogy elérhetővé tegyék a művészetet és ebben minden résztvevő egyaránt érdekelt.

Természetesen vannak látogatóként megélt tapasztalataim is, például a figuratív vonal két nagyon ismert kortárs képviselőjével, Alex Kanevskyvel és Ann Galevel. Az teljesen elfogadott, hogy az ember odamegy (még az ilyen neves) művészekhez is, vált velük pár szót, kérdezhet a műveikről. Sőt, az is elfogadott, hogy odaadja a névjegykártyáját, mert ez egyáltalán nem számít tolakodónak.

PRAE.HU: A művészeti életben gyakran találkozunk a választott alkotói identitás és a civil élet különbségeivel. Simon-Mazula Tiborként te amerikai vagy magyar művész vagy?

Angol szövegekben azt szoktam írni, hogy hungarian born, vagyis magyar születésű. Itthon pedig úgy használom, hogy magyar-amerikai festő. Ha a képeimről van szó, fontosnak tartom, hogy tudják, magyar vagyok, de Amerikában kaptam művészeti képzést.

Itthon azt érzem, hogy, mivel nem a Képzőn végeztem, nem vagyok az itthoni művészek közé ”beágyazva”. Persze nagyon jó barátságokat már sikerült kialakítanom, és törekszem is rá, hogy a közeg jobban befogadjon. Igazából nem tudom, hogy mennyi és milyen energiát kell abba belefektetni, hogy a magyar szakma is elismerjen. Azt gondolom, hogy az elég lesz, ha csinálom a dolgaimat és nyitott vagyok az itthoni művészekre is.

PRAE.HU: Mitől lesz sikeres egy képzőművész kint Kaliforniában, és mitől Magyarországon?

Ez a kérdés engem is régóta foglalkoztat. A siker számomra az, ha az ember tovább tudja vinni a munkáját, abban következetes tud maradni és azt értékelik is, tehát megtalálja a maga közönségét. A közönség megtalálása azonban teljesen mást jelent a két ország esetében. Amerikában azt a tanácsot kaptuk, hogy csináljuk azt, amit szeretnénk, majd megtaláljuk hozzá a megfelelő galériát, mert ott van vagy ötszázezer szerte az országban. Amint megszűnnek, újak jönnek létre. Minden annyira könnyen változik, hogy nem lehet igazán igazodni hozzájuk. Elkezdesz valamit csinálni és lehet, hogy mire odaérsz a kész művekkel, már régen bezártak.

Magyarországon ezzel szemben tapasztalok egy bizonyosfajta beszűkültséget a befogadói oldalon, illetve az alkotók részéről is. Itthon a konceptuális művészet még mindent visz. Ezzel nem ítéletet fejezek ki, csak mondom, hogy más az alapállás.

PRAE.HU: Nyilván a gyors változáshoz való igazodás az életvitelből is fakad. Gyakran költöznek, gyakran váltanak munkahelyet, iskolát, minden évben más osztálytársakkal találkoznak, stb. Minden változás sokkal nagyobb dinamizmussal történik, mint itthon, nálunk.

Igen, minden nagyon mobil. Gyorsan reagálnak az új helyzetekre, könnyen változtatnak, viszont a barátságok ott is ugyanolyan mélyek. Ez a művészetre is igaz lehet. Természetes jelenség, hogy a művész több mindennel foglalkozik egyszerre, ráadásul ott művésznek lenni rangot jelent. Ezen talán lehetne változtatni Magyarországon.

PRAE. HU: Gondolom, a képeladásban is megjelennek a különbségek a két ország között.

Igen. Azt megtapasztaltam itthon, hogy az a réteg, amelyik megteheti, hogy vásárol egy festményt, nem biztos, hogy tisztában van az értékével. Ha például háromezer dollár egy festmény Amerikában, az nem egy nagy összeg. A galéria elvisz negyven-ötven százalékot, figyelembe kell venni az anyagköltséget is, szóval megkap a művész ezer dollárt érte. Kint azonban, ha hiteles egy művész, az azt is jelenti, hogy sohasem megy lejjebb az ára. Ezek jó befektetések, és sokszor tényleg csak a befektetés miatt vásárolnak, vagyis eszmei és anyagi értéke is van a képeknek.

Itthon, úgy látom, hogy sokan úgy vásárolnak képet, hogy valaki megmondja, mit kell venni, mert „az megy” éppen. De egy festménynek nem biztosan attól van értéke, hogy aktuálisan divatos. Ha egy kép értékes, az azt jelenti, hogy bárhol a világon kifizetik érte ugyanazt az árat. Az azonban szerencse, hogy ma már sokkal több embernek nem jelent problémát Magyarországon festményt vásárolni.

PRAE.HU: Miért jöttetek haza?

Több oka is van. Egyrészt a szüleink miatt, másrészt a távolság miatt. Teljesen más elmenni San Franciscóba, mint Berlinbe vagy Bécsbe. Kint pedig mindennek óriási súlya van, nem tudunk gyorsan hazajönni, ha baj van. Nem lehet csak úgy szabadságokat kivenni. Többek között az is ok volt, hogy a Bay Area az utóbbi időben irreálisan drága lett. Több barátom is eljött már onnan emiatt. Egyelőre nem akartunk Amerikán belül máshol letelepedni, de bármikor visszamehetünk, és gondolkodunk is ezen.

PRAE.HU: Amikor kint éltél, figyelted, hogy mi történik a magyar kulturális életben?

Valamennyire igen, bár nem nagyon látszik onnan Magyarország. Sajnos a magyar képzőművészet egyelőre nincs rajta a térképen.

A román és lengyel művészetről beszélnek San Franciscóban is, de a magyarok sajnos még nem keltik fel az érdeklődést. Tarr Béla nevét ismerik, ám képzőművészt egyet sem. Ennek igazából annyiban nincs jelentősége, hogy ha valaki magyarként kint tevékenykedik, az nekik már érdekes, mert elsősorban az embert nézik.

PRAE.HU: Most Magyarországról figyeled, hogy mi történik kint?

Igen, amennyire tudom. Több művésztársammal tartom a kapcsolatot és a kulturális sajtót is figyelem. Úgy látom, hogy jelenleg nem mennek végbe nagy ívű művészetelméleti folyamatok. A marketing jelensége az aktuális sláger, azaz, hogy hogyan lehet elérni, hogy egy művész megéljen. Ehhez rengeteg új applikációt is fejlesztenek. A művészetelméleti oldalon inkább egy újrafelfedezési hullám észlelhető. Már nem az van, hogy valaki konceptuális művész, hanem az, hogy „kortárs konceptuális”. A figuratív művészet is kezd újra felfutni, de ez is kortárs motívumokat kap. A dekoratív design felé élénk az érdeklődés, ehhez is jelentős a digitális, technikai támogatottság.

PRAE.HU: Kik hatottak a művészeti szemléletmódod kialakításában?

Többen is, például Ann Gale, egy seattle-i festőnő, akinek elképesztően érzékeny munkái vannak. Alex Kanevskyt is nagyon szeretem, ő egy orosz származású amerikai művész és matematikus, aki teljesen megújította a figurativitást. Ezen kívül a Bay Area Figuratív Art művészei. Amerika elképesztően változatos, és ebből csak néhány dolog jut át számottevően Európába. A landart, az absztrakt expresszionizmus például igen, de Kaliforniában közben a figuratív festészet tovább virágzott a Bay Area Figuratív Movement keretein belül és még az absztrakt megerősödése sem zavarta meg. Aztán ott vannak Elmer Bischoff és Richard Diebenkorn művei is…

Engem azért is szerethettek ott, mert a gondolkodásommal jól bele tudtam illeszkedni ebbe a vonalba, viszont az anyag- és színhasználattal mégis valami újat is tudtam hozzáadni. Ők a kortársak, de korábbi korok is inspiráltak. Szeretem a reneszánszot és az impresszionizmust. Nagy kedvencem Degas, bár még nem találkoztam olyan festővel, aki ne értékelte volna őt nagyra. Anselm Kiefer művei is egészen elképesztőek. Magyarországról pedig az Alföldi iskola művészei voltak rám óriási hatással.

PRAE.HU: Kialakítottál egy sajátos vizuális nyelvezetet, amely egyedivé és felismerhetővé teszi a képeidet. Az eszközöket, anyaghasználatot is kint kísérletezted ki ehhez. Fontos szempont, hiszen az anyagiság erősen meghatározza a műveidet. Hozzáférhetőek ezek Magyarországon?

(Nevet) Jó, hogy kérdezed, mert három hete jöttem rá, hogy ez tényleg elég nagy probléma. Hoztam ugyan egy nagy adag festéket annak idején, de annak a nagy része már elfogyott. Szerencsére annak a két nagy amerikai festékgyártó cégnek, amelyek festékeivel dolgoztam, azóta már van lerakata Európában is. Nagyon kedvelem a Gamblin termékeit az élénkségük miatt. Elkötelezett emberek csinálják, külön laboratóriumot működtetnek azért, hogy új színeket kísérletezzenek ki. Most fogok tőlük rendelni egy olyan speciális szürkét (Torrit Grey), amit csak egy évig forgalmaznak majd, aztán egy újabb változatát dobják a piacra. A különböző kemikáliák maradékaiban összegyűlt pigmentekből készítik. Gyakorlatilag reprodukálhatatlan lesz később.

A másik tényező az anyagok eltérő minősége. Én használok timsót, ettől repedezik ki az alap, de sajnos ez magyar timsóval nem működik. Más az anyagok minősége, ezt több Magyarországon élő külföldi festőismerősömtől is hallottam már. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabb, csak azt, hogy más, és ezért másként is működik a vásznon.

PRAE.HU: Mik a terveid a közeljövőben?

2019 augusztusában jelent meg egy szövegekkel is ellátott képzőművészeti album a munkáimmal. Az ország több városában is volt ennek könyvbemutatója. Amint ez a projekt lezárul, elsősorban a festés felé szeretnék fordulni. Az anyaggal kísérletezem még mindig, olyan ez nekem, mint egy játszótér. Egy amerikai festő barátom is felkért egy közös installációs munkára. Ezeken kívül azt tervezem, hogy részt veszek egy rezidencia-programon Tajvanban, mert nagyon érdekel az ázsiai művészet, azon belül is főként a kínai, tajvani és a koreai művészet. Tanulni és tanítani is szeretnék.

 

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

 

 

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos tapasztalat, hogy a közönség megtalálása teljesen mást jelent a két ország esetében. Simon-Mazula Tibor Amerikában azt a tanácsot kapta, hogy csinálja azt, amit szeretne, majd megtalálja hozzá a megfelelő galériát. A galériák és a múzeumok nagyon nyitottak az újdonságokra, azt keresik, aki nem illeszthető be sehová. Így még a magyarság is előny lehet.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tóth Ditta --


További írások a rovatból

art&design

Otthonuk a Bábszínház Otthonuk a Bábszínház
Tiltottak menedéke: Művészek az Állami Bábszínház műhelyében
art&design

MINEK Kollektíva - Szilánkok MINEK Kollektíva - Szilánkok
Kiállítás az RS9 Színházban
art&design

Haute couture a vasfüggöny mögött Haute couture a vasfüggöny mögött
Tudósítás a Kelet „Diorjai” divattörténeti konferenciáról
art&design

Sorsszimfóniák Sorsszimfóniák
Az ugyanolyanok című kiállításról

Más művészeti ágakról

Kékszakállú-thriller a Bayerische Staatsoperből
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Pluszt adni a történetekhez Pluszt adni a történetekhez
Interjú Futaki Attila képregényrajzolóval a képregény műfajról, az alkotás folyamatáról, a különböző műfajok viszonyáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés