Essünk túl gyorsan a fájdalmas részeken: a dramaturgiai ív nehezen követhető lehet annak, aki – szerencsére és hála istennek! – semmilyen módon nem élt át szóbeli és/vagy fizikai bántalmazást életében, nem találkozott vele sem személyesen, sem egyéb módon nem vált érintetté a témában. A díszlet, megkockáztatom, kevésbé igényes kivitelezésű. Gondolok itt a díszzacskókra a falon, amelyeknek az ijesztő eszközöket felvonultató pince kellékeinek kéne tűnniük, ehelyett inkább egy félresikerült „csináld magad” projektre emlékeztetnek. Mit keresnek egyáltalán csillagocskás ajándékszatyrok egy pszichopata gyilkos pincéjében? Hol a színlapon beígért rettegés? Ez a látványvilág sokat elvehet ebből, ha egyéb módon nem tudunk bevonódni.

A színészek közti kémia nem adja vissza azt, amiről a történet szerint szólnia kellene: a femme fatale alfanő és a hozzá képest alacsonyabb kasztba tartozó bétaférfi párharcát. Botos Éva alakítása a profi színész jól kidolgozott játéka, de mintha nem igazán lenne jelen, mintha nem kapcsolódna karakteréhez, Laurához. Sem félelme, sem Laura trükkjei, Ramón megalázására tett sikeres vagy épp sikertelen kísérletei nem érződnek igazinak. Mindkét szerepformálás nehezen hihető számomra, mégis a darab végén úgy érzem: a szóbeli bántalmazás agymosásra hajazó, mesterien manipulatív változatát nem is ábrázolhatták volna tökéletesebben. A színészeknek újra és újra sikerül olyan jeleneteket létrehozniuk, amelyek a cselekmény erősségénél fogva őket és minket, nézőket is berántanak a történet mélyébe. A darab felépítése, a fentebb említett, nehezen követhető, ám ezt a típusú pszichológiai játszmát profin ábrázoló dramaturgia ellensúlyozza az általam a karakterektől távolinak érzett színészi jelenlétet.

A jelen, amely Ramón pincéjében játszódik, feltehetően az előadás 90 percének feleltethető meg, míg a keserves játékot játszó pár meséje éveket ölel fel. Ők ketten nem idegenek. Laura nem véletlenül került megkötözve Ramón pincéjébe, adott hónap adott napján. Kapcsolatuk jellege a darab első harmadában lelepleződik, és innen az első meglepetéstől indul az átverések sorozata. A folyamatos szerepcsere által még ziláltabbá váló macska-egér játékuk megfigyelőiként végül már sem azt nem tudjuk eldönteni, kinek lehet-lehetett igaza és miben, sem hinni nem tudunk egyik szereplő sztorijában sem. Előáll a „az sem igaz, amit kérdez” állapot, eluralkodik rajtunk a teljes kilátástalanság, és feladjuk.

Végleg kívül rekedtünk a valóság érzékelhetőségének keretein. Igaz volt bármi, amit Ramón mondott? És amit Laura? Ennek a típusú abúzusnak a lényege, hogy az áldozat képtelenné váljon a valóság objektív érzékelésére, és előbb saját ítélőképességét a végletekig menően megkérdőjelezze, majd a valóság megalkotását és megítélését átruházza bántalmazójára.

Ebbe az állapotba kerülhet a néző is, mialatt próbálja megérteni, lekövetni a hol rettegő, hol gúnyolódó, hol viccelődő, hol fonák erotikában tobzódó párost és keretrendszerüket, a színdarabot. Ez az előadás épp úgy manipulál minket, ahogyan egy profi bántalmazó, így adva át az érzést, a zavarodottságot, a csalódottságot, az értetlenséget. Mi volt ez? Jó volt ez az előadás egyáltalán? Mi értelme volt az újabb és újabb csavaroknak? Hiszen ezek követésébe olyan hamar belefárad(hat) az ember. Súlytalanná válik a sokk, mert annyira öncélúnak tűnhet kívülről nézve.

És éppen ez a lényeg. Amikor egy manipulátor már a védvonalainkon belül van, minden elveszti a jelentőségét, és marad a hangyazaj a fejünkben, a sztoikus önfeladás, az értetlenség, az érthetetlenség elfogadása. Hiszen én ki vagyok szolgáltatva a világnak, de ő majd kézen fog és vezet. De… nem tudom, hova megyünk… Nem baj, csak engedd el magad, én már mindent előre elrendeztem.

Jordi Galceran színdarabjának legnagyobb erényét abban látom, hogy egy olyan jelenséget mutat be – bár sarkos szituációban, a végsőkig felnagyítva, hiszen a hétköznapokban nem mindennapos, hogy egy gaslighting típusú szóbeli bántalmazás fizikálissá fajuljon – amivel nem foglalkozunk eleget, amit vagy kevéssé, vagy egyáltalán nem is ismerünk. És amit nem ismerünk igazán, azt hajlamosak vagyunk bagatellizálni, semmissé tenni, legyinteni rá. Ezt a legyintést kapja el időben a Láncra vert szavak.

Jordi Galceran: Láncra vert szavak
Fordította: Szandtner Anna
Laura: Botos Éva 
Ramón: Baksa Imre
Dramaturg: Duró Gábor
Jelmez: Korpics Móni
Díszlet: Botos Éva
Rendező: Neptun Brigád
Bemutató: 2018. március 22., RS9+ Vallai Kert
Fotók forrása: Neptun Brigád, rs9.hu, est.hu