bezár
 

film

2020. 09. 05.
A siker az, amikor egy szerep életre kel
Interjú Varga Veronika színésznővel a nyelv és a színész közötti térről, a hagyományos útról és arról, milyen két országban is otthon lenni
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Franciaországban sikeres karriert befutó Varga Veronikával beszélgettünk a francia és a magyar színészélet különbözőségéről, a nemet mondásról és arról, milyen érzés egyetlen nem francia anyanyelvű hallgatónak lenni a világ egyik legnevesebb művészeti egyetemén.

PRAE.HU: Visszatekintve a kezdetekig milyen eseményeket, élményeket neveznél meg fordulópontként a karrieredben?

Sok fordulópont eszembe jut, mindenekelőtt az, amikor felvettek színművészetet tanulni a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumba (Conservatoire royal de Bruxelles – a szerk.) – ez valóságos csoda volt. Azután pedig amikor második alkalommal is felvettek, immár Párizsban, a CNSAD-re (Conservatoire National Supérieur d'Art Dramatique, azaz Drámai Művészetek Konzervatóriuma – a szerk.). A párizsi felvételi valójában nem szerepelt a terveim között, nem is nagyon hallottam az intézményről korábban, szinte csak véletlenszerűen csatlakoztam egy társasághoz, akik elhatározták, hogy szerencsét próbálnak Franciaországban. Az én eredeti tervem abból állt, hogy megszerzem a színművész diplomát Brüsszelben, majd hazatérve itthon fogok dolgozni, így kerülve ki az itthoni felvételit. Azt hiszem, én mindig is eltökélten színész szerettem volna lenni, de a legelső itthoni felvételi élménye után úgy döntöttem, hogy az SZFE-re nem fogok újra felvételizni. Ehelyett először nyelvet tanulni mentem Brüsszelbe, majd beadtam a jelentkezésemet az ottani egyetemre. Mikor Brüsszelben már színművészetis hallgató voltam, megtudtam, hogy onnan szinte mindenki a párizsi képzésre ácsingózik, én pedig valahogy csatlakoztam egy tásasághoz, akik oda aspiráltak. Egy idő után persze már magam is komolyan vettem a felkészülést, de nem hittem benne igazán, hiszen tudtam, hogy Párizsban sokezer jelentkezőből választanak ki alig harmincat. A sikeres felvételimben valószínűleg közrejátszott, hogy egyáltalán nem hittem benne, hogy sikerülhet. Azzal együtt, hogy korábban sokat dolgoztam érte, egészen könnyedén vettem, mint akinek nincsen vesztenivalója. A második meghatározó fordulópont tehát a sikeres párizsi felvételi volt. Innentől pedig egyre-másra következtek a fontos események, hiszen már másodikos koromban kaptam egy főszerepet Philippe Noiret-val. Eszméletlen turbulens időszak volt az életemben, amikor egy csütörtöki és pénteki napon forgattuk az Emilie Muller című rövidfilmet, hétfőn pedig már kezdtem is a Párizs királyát. Azok olyan évek voltak, amelyekben sok kisebb-nagyobb esemény együtt alkotta magát a fordulópontot.

PRAE.HU: Művészi szempontból mennyire fontos neked a hely, ahol élsz, dolgozol? Meghatároz a közeged?

Azelőtt azt hittem, hogy igen. El sem tudtam volna képzelni, hogy Magyarországon kívül éljek. Régen néptáncoltam, tájszólást gyűjtöttem, ráadásul egyke vagyok, a szüleimhez nagyon kötődöm, elképzelhetetlen volt számomra, hogy bárhol máshol otthon tudnám magam érezni. Roppant érdekes, hogy amikor franciául kezdtem játszani, egyfelől megvalósult a régi, nagy álmom, ami szárnyakat adott, viszont nagyon furcsa is volt a helyzet, hiszen én párhuzamosan tanultam a nyelvet és a színészi kifejezésmódot. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy a francia nyelv és köztem van egy tér, amelyet meg tudok tölteni játékkal – ugyanez nem igaz a magyar nyelv esetében, hiszen az az anyanyelvem, egy vagyok vele. Felismerni, hogy a nyelv és én két külön entitás vagyunk, nagyon fontos tanulási folyamat volt. Párizsban hat évre volt szükségem, hogy végre otthon érezzem magam. A lányom születéséig folyamatos vívódás volt bennem azzal kapcsolatban, hogy haza kell jönnöm, de mindeközben nagyon sokat dolgoztam színházban, a francia nyelvvel. Ám amikor megszületett Ilona, elkezdtem vele magyarul beszélni, és ezzel párhuzamosan kialakítottunk egy kétlaki életet. Ekkor fogadtam el azt, hogy a magyar mellett francia is vagyok, és két helyen is lehetek otthon, nem kell választanom, nem is tudnék. Franciaországban a színházi előadásokat úgy kell elképzelni, hogy a párizsi bemutatót követően turnézni kezdünk. Ebből kifolyólag nagyjából nyolcvan különböző városban játszottam Franciaország-szerte az egész kicsi helyektől a nagyvárosokig. Jobban körbejártam azt az országot, mint Magyarországot, s ahogy megismertem, nagyon meg is szerettem.

PRAE.HU: Nagyon izgalmas, amit színészként a nyelvről mondasz: másként játszik valaki az anyanyelvén, mint idegen nyelven. Mit gondolsz, a hatás is ennyire különböző lehet az eltérő nyelvű, kulturális hátterű közönség számára?

Nagyon eltérő. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb élményem, amikor hat éven keresztül dolgoztam egy ízben Racine darabján, a Phaedrán. Marokkóban is turnéztunk vele. A marokkói közönség teljesen más, mint a francia. Például egészen másképp hallgattak, különösen azoknál a szöveghelyeknél, ahol a szereplők Istenhez szólnak. Az is döbbenetesen mássá tette az élményt, hogy a marokkói népnek van királya, számukra ez egy élő, mindennapos helyzet. Azt nem tudom megítélni, hogy mi lehet a különbség e tekintetben Magyarország és Franciaország között, mivel itthon még sosem álltam színpadon.

PRAE.HU: Először felvételiztél az SZFE-re, majd Brüsszelben jártál egyetemre, és végül Párizsban diplomáztál le. Mit gondolsz, a te szakmádban mennyire elengedhetetlen az érvényesüléshez a színművész diploma?

Nem tudom, hogy ha itthon maradok, akkor is szükséges-e, ám nekem kint egészen biztosan az volt. Sohasem tudtam volna egyszerűen kiutazni két bőrönddel és castingirodákban jelentkezni szerepekre, azt állítva, hogy színésznő vagyok. Talán nem voltam hozzá elég bátor, mindenesetre nekem a hagyományos út volt kijelölve. Párizsba ráadásul úgy jelentkeztem, mint egy rendes, belföldi diák, utólag derült ki, hogy a külföldiek számára egészen más az eljárásrend. Így lettem végül én az egyetlen nem francia anyanyelvű diák, egyből a nehezített pályán.

PRAE.HU: Volt vagy van mestered, példaképed, aki formálta a szakmáról alkotott képedet?

Az én mesterem, Christian Rist nagyon sok színész és rendező számára meghatározó személy Franciaországban, sok nagyszerű művész került ki a kezei alól. Voltam olyan szerencsés, hogy vele csinálhattam az első darabomat, és később a Phaedrát is.

PRAE.HU: Mit gondolsz, egy színész életében mit nevezhetünk megkérdőjelezhetetlen sikernek?

Nemrég elővettem a régi naplómat, amit még a színművészetis évek alatt írtam Párizsban. Szó van benne egy beszélgetésről, amelyet egykori hallgatótársammal folytattam. Ő akkor azt mondta, hogy számára az a cél, hogy sztár legyen. Én viszont azt válaszoltam, hogy ettől félnék, nekem elég az is, ha egyszerűen mindig jó szerepeket kapok. Ma már persze tudom, hogy a kettő összefügg, naivitás úgy gondolni, hogy az egyik kikerülhető a másikkal. Sosem felejtem el, hogy amikor a Párizs királya forgatása után először nyitottam ki egy olyan magazint, amelyben duplaoldalon közölték a rólam készült fotót, az első reakcióm az ijedtség volt. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem voltam rá felkészülve. Nagyon-nagyon szeretem a munkámat, de azon belül leginkább a szerepek érdekelnek, ahogyan életre kel valami, ami én vagyok, de mégsem egészen én. Számomra ez az élmény a siker.

PRAE.HU: Franciaországban vagy Magyarországon nagyobb a színész ázsiója? Miben más egy francia és egy magyar színész élete?

A magyar színészek általában egy adott színházhoz szerződnek, míg a franciák néhány kivételtől eltekintve mind szabadúszók. Itt mindenki mozgásban van, és nem tudja, mit fog csinálni legközelebb. Magyarországon, mivel kisebb az ország, jobban ismerik egymást az emberek. Évközben nagyrészt színházban dolgoznak, nyáron forgatnak, így haladnak előre a dolgok. Egyre több színésszel ismerkedem meg, mióta elkezdtem itthon is dolgozni, aminek nagyon örülök! Néha hallok olyan hangokat, hogy szeretik ugyan a társulatukat, de olyakor szabadulnának már a kötöttségektől. Ehhez képest én nagyon vágyom rá, hogy része legyek egy társulatnak, minden nap bejárjak a színházba, néha ilyet játsszak, máskor olyat.

PRAE.HU: A te pályádon a „hivatalos út”, a diploma nyomott a legtöbbet a latban, esetleg egyik munkából következett a másik, vagy az informális networking hozta a szerepeket?

Ó, nem, abban én igazán nem vagyok jó. Most már talán javult a helyzet, de én alighanem azért mentem a színművészetire, mert a kapcsolatépítéshez nem voltam elég bátor. A diploma is inkább csak a második helyen áll az elvégzett munka mögött. Sokszor mondják, hogy a színészetben a legnagyobb rész a munka, valamekkora rész a tehetség, és mindig ott van egy kicsi szerencse is. Amit egyáltalán nem könnyű kezelni: vannak például olyan periódusok, amikor minden összejön, egyik munka a másik után, azután viszont ennek az ellenkezője igaz, ami legalább ugyanannyira megterhelő. Nekem volt egy nagy kihagyásom a lányaim születése után, amit nagyon nehezen viseltem, ráadásul egy nagyon kiélezett helyzetben tértem volna vissza, amikor lecsökkent a filmgyártás volumene, a színházban kisebb darabokért is nagy harc folyt. Ebbe visszatérni a gyerekvállalás után, úgy, hogy semmi aktualitásod nincs, elképesztően nehéz volt, és nagyon sokáig tartott.

PRAE.HU: Tudatosan építkező embernek tartod magad, vagy a szívedre hallgattál a választásaidban?

A szerep, a könyv, a téma, és főleg a rendező személyisége, világa tud meggyőzni egy munkáról, de a választásaimban mindig a szívemre hallgatok.

 

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Varga Veronika tapasztalata, miszerint a magyar színészek általában egy adott színházhoz szerződnek, míg a franciák néhány kivételtől eltekintve mind szabadúszók, mindenki mozgásban van, és nem tudja, mit fog csinálni legközelebb.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dombai Dóra --

Dombai Dóra az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint filmtudomány és esztétika szakán végzett. Rendszeresen publikál filmkritikákat, társadalmi témájú esszéket, alapítója a kortárs magyar divatot szemléző Sikk Projekt portálnak, illetve a gasztronómiai és belföldi turisztikai témákkal foglalkozó Kalandjárónak. Érdeklődési területe a feminista kritika, a narratológia és a rituális művészetek.


További írások a rovatból

Az első Veszprém-Balaton Filmpiknikről
Pablo Larraín: Ema
Interjú Jancsó Dávid vágóval karrierválasztásról, a vágó megítéléséről és a tudatosság szerepéről
Maria Sødahl: Remény

Más művészeti ágakról

art&design

A hely és a tárgy szimfóniája A hely és a tárgy szimfóniája
Élménybeszámoló a Kiscelli Múzeum „Ragyogj!” című kiállításáról
art&design

Az idő csapdájába zárt festészet Az idő csapdájába zárt festészet
Fehér László kiállítása a Hegyvidék Galériában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés