A tétel, miszerint manapság szinte lehetetlen igazán újat alkotni, érvényes a metal zenére is: egyre több együttes választja a pofátlan plagizálás lehetőségét, hogy bizonyítsa szubkulturális elkötelezettségét – gombamód elszaporodtak a kisebb, középfinom zenéket játszó metál együttesek, amelyeknek önigazolásként kell valamelyik nagyobb legenda zenei háttere. Ennek a „plagizálásnak” talán még valami nívót is felmutatni képes opciója a tribute lemezek létrehozása: meg kell említeni, hogy a Burzum az egyik legtöbbet feldolgozott metál együttes a világon; a legtöbb black metál zenésznek Vikernes adja meg a zenei – és sokszor ideológiai – hátteret. Az együttes másik speciális vonása, hogy ellentétben a 15-20 évnél régebbi éra bandáival, Vikernes még most is termékenyen alkot(na) – de erről a továbbiakban esik még szó.

Nem véletlenül tartják sokan Vikernest a leghírhedtebben deviáns black metál/ambient zenésznek: a korai Mayhem (amely mára az egyik legnagyobb, legnépszerűbb metál bandává nőtte ki magát) basszusgitárosaként már tűz közelben volt a műfaj alapjainak kialakulásakor is, később az elsők között hozott létre egyszemélyes zenei projektet – ez volt a Burzum, azaz Sötétség. Rengeteg botrány kísérte végig a Mayhem 90’-es évek eleji munkáját, amiből Vikernes is kellően kivette a részét: néhány évvel Dead híres öngyilkosságát követően (amikor az énekes fejbe lőtte magát sörétespuskájával, a falon a következő üzenetet hagyva: „Bocs a vérért!”) az együttes akkori gitárosa, Øystein Aarseth („Euronymus”) és Vikernes halálos összetűzésbe keveredett egymással.

A történet máig homályos; egyesek szerint Vikernes előre megfontolt szándékkal, brutális kegyetlenséggel meggyilkolta zenésztársát, saját vallomása szerint pedig önvédelemből tette – tény, hogy ez az eset, illetve a nyomozás után rávert templomgyújtogatások, illegális fegyvertartás és egyebek meghozták Vikernesnek azt a figyelmet, ami kevés zenésztársát illette meg akkortájt. Az önjelölt black metál prófétának csúfolt zenész a börtönben is folytatta munkáját, és ennek következtében legendásan szimbolikus alakjává vált az oldschool black metálnak.

Tény az is, hogy a norvég zenészre egyesek vízválasztó alakként tekintenek: a Mayhem gárdáját szétziláló gyilkosság miatt többen is a szcéna árulójának tartják; a sokéves aktív protestálás viszont máig fenntartotta nevének értékét annak ellenére, hogy az utóbbi tíz évben alig hallhattunk róla valamit (2003-as szökés-próbálkozását követően kevés lehetősége maradt az újabb lemezek kiadására; egyesek idei szabadulásától várják a Burzum újjáéledését). Sokan ítélik el szélsőjobbos nézetei miatt – kötik bizonyos nemzetszocialista mozgalmakhoz is –, sokan tartják sátánistának (főleg ifjúkori interjúi miatt), ám minden antimozgalomban való részvétel csak még jobban rájátszik a lázadó-felforgató imázsára.

(A Burzum és Varg Vikernes történetét részletesebben itt olvashatjátok.)

Mint említettem, a Burzumhoz írták a legtöbb tribute lemezt a világon. Legnevesebb a Visions, az A man, a band, a symbol - Underground Italian Tribute To Burzum, a Wotan Mit Uns - Tribute to Burzum, a The Tribute, a Triumph Und Wille - A tribute to Burzum, a Lost Freedom (Tribute to Burzum), etc.: a népes lista végére most végül egy magyar tribute lemez, az A Hungarian Tribute To Burzum – Life Has New Meaning került.

Az album címe már önmagában is érdekes: A lemez készítői a legtöbbet emlegetett Burzum számnak, a már örökzöldnek számító Dunkelheit szövegének zárósorát adták címül – rendkívül szimpatikus módon az igazán nagy Burzum fanok számára ezáltal kicsit személyesebbé vált a kiadás (az illető szám szövegét belül, a CD alatt olvashatjuk). Az album borítója is hasonlóan jól eltalált: fekete alak sziluettje a háttérben nappal, kezében egy kürttel, amely szintén hajaz a legjobbnak mondott Burzum lemez, a Filosofem borítójára. A rendkívül igényesre sikerült külcsín mellett egy kisebb bookletet is találunk, ahol a feldolgozásokat készítő együttesekről találhatunk alapinformációkat. Idáig egészen ígéretes.
 

A piszkos 12

A korong belülről: 12 ismerős szám, 12 név mellette, ismertek és ismeretlenek egyaránt. Nézzük őket sorban:

01 - Teurgia – Dunkelheit

A lemez mindjárt a címadó szöveget tartalmazó számmal nyit: a Teurgia előadásában a legnépszerűbb Burzum számot hallhatjuk megszólalni. A Filosofem album talán legmegkapóbb tulajdonsága, hogy nagyon finoman vegyíti az ambient elemeket a metállal: a gitárok kevésbé kemények, súlyosak mint black metáloséknál, Vikernes sokkal légiesebben, lazábban kezeli őket. Az eredeti lemez összes tétele atmoszférikus, sokan szellemesen ’időzeneként’ aposztrofálják: a számok szövegével párhuzamban a zene hangulata olyan, mintha az időt, mint olyat Vikernes fura elasztikus masszává gyúrná – elképesztően erős hangulati ereje van; a számot meghallgatva nekem általában egy lassan forgó kerék jelenik meg a képzeletemben... A Dunkelheit tipikus példája ennek: elhaló énekhang, egyszerű gitárriffek, laza dob, szintetikus zajok, etc. A pogány black metál Teurgiája viszont valami egészen mást hozott ki az eredetiből.

A laza, duruzsoló gitárokat itt sokkal keményebbek, súlyosabbak helyettesítik: az ’időzenének’ most semmi köze az ambienthez, sokkal inkább hajaz a sima, atmoszférikusabb jellegű ’gitármetálra’. A komor, hosszabb távon kifejezetten nyomasztó hangulatot sugárzó monoton futamok alatt – az eredetivel ellentétben – nem torz, zajos énekhang hangzik fel, hanem szándékosan fenyegetőre, félelmetesre készített harsány károgás. A szám témájához az így megteremtett nehéz, fojtó atmoszféra kiválóan illik: hasonlóan hömpölygős, mint a legtöbb doom metál együttes zenéje. A többi Dunkelheit feldolgozáshoz képest meglepően jól sikerült: az Oraculum-féle indulatos, feszült Dunkelheit, vagy a Svarga-féle kongó temetőzene-Dunkelheithez képest szerintem jobban eltalált – bár mint azt tudjuk, ez ízlés dolga.

02 – Toween – Lost Wisdom

A Det Som Engang Var lemez egyik legebbnek mondott száma azt hiszem még egy Burzum tribute-ról sem hiányzott: A számomra eddig ismeretlennek számító Toween feldolgozásában, az album második tételként a Lost Wisdomot hallhatjuk. Kevés információt sikerült fellelnem az illető együttesről: annyi bizonyos, hogy a külföldön is egyre ismertebb Bornholm minimalista side-projectjeként a Toween egyelőre nem képviselteti magát egy internetes site-on sem. Sajnálatos tény, hogy a feldolgozandó számhoz szinte semmit se tettek hozzá: eljátszották a már kész Lost Wisdomot, annyi.

Az eredeti Lost Wisdom az ambientmentes érában született meg, így a szám nagyobbrészt a gitár és az ének egymással kontrasztos hangulatából építkezik: míg a gitár egyszerű, ám mégis ördögien megigéző játéka relatív összeszedettséget sugároz, addig az ének zilált, karcos hangja szétesett, kapkodó. A Toween ugyanezt hozta ki a számból: ugyan kevésbé zajos, hallhatóan jobb minőségű hangszerekkel dolgoznak, mint egykoron Vikernes, de variálások hiányában nem sok értelme volt még egyszer eladni ugyanazt.

Lehetett volna sokkal kreatívabb az együttes: az Anal Nosorog például néhány éve goregrind elemekkel vegyítette az eredeti számot, elképesztően érdekes összhatást keltve ezzel. A Sokyra Peruna egy pattogósabb, üvöltözős punk számot csinált belőle; az Arkenstone pedig teljesen széttorzította, szinte noise-á vált. Ezek után elég vékony a magyar próbálkozás.

03 – Aetherius Obscuritas – Ea, Lord Of The Depths

A szigetvári együttes messze nem tartozik a kedvenc hazai együtteseim közé: egyszemélyes black metál projekt (minden hangszeren Arkhorrlt hallhatjuk), a norvég nagyok zenei vonalában. Nem tetszett a már-már önparodisztikus igazi pure black metál lovagimázs, meg a tucatkreatív trúblekk betétek használata: az együttes meglehetősen átlagos, kivitelezésében ugyanaz, mint amit már soktíz számító zenekar megcsinált anno. Ennek ellenére meglepődtem volna, ha kimaradt volna a lemezről, hiszen a legnagyobb Burzum-gyökerű együttes idehaza. Sikerült elcsodálkoznom viszont azon, hogy a legötletesebb feldolgozást Arkhorrlnak sikerült összehoznia.

Az Ea, Lord Of The Depths egy ősi, mitikus szörnyalakról szól: az eredeti szám ehhez képest inkább megmosolyogtató, semmint fenyegető – nekem ezért sem tartozik a kedvenceim közé. Az Aetherius Obscuritas előadásában azonban a szám jóval energikusabb, lendületesebb, így a zene és tartalma közelebb került egymáshoz. Ami nagyon tetszett, az a feldolgozás elé vágott részlet volt, az eredeti Ea, Lord Of The Depths-ből: a vontatottabb, langyos eredeti negyed perc alatt lepörög, majd elképesztő lendülettel ez elé robban az Aetherius Obscuritas feldolgozás. Ezzel a csellel tényleg sikerült eredetivé varázsolni a tribute számot. Lehetett volna még variálni a vokál fajtájával is (a korai Burzum énekhangja kicsit olyan, mintha embert nyúznának, vagy macskát herélnének), de összességében korrektül sikerült ez a változat.

Nem mondom, hogy az Aetherius Obscuritas csinálta a legjobb Ea, Lord Of The Depths feldolgozást: a Wolsmond thrashesebb, nyersebb dala, vagy a Veil zajosabb, indusztriális remixe sokkal jobban tetszett, nem beszélve az Antiphrashis igazi doomos, vontatott halálzenei átiratáról – ettől függetlenül nem lett rossz ez a változat sem.

04 – Invictus – Die Liebe Nerþus'

Már szóba került a Bornholm, mint a Toween anyazenekara: az Invictus ugyanúgy a magyar pagan black együttes folk ambient side-projektje. A 2008-as Imperium Paganum anyagot meghallgatva az együttest – kis túlzással – egy Pazuzu-koppintásnak mondanám, bár meglehetősen ígéretes stílussal rendelkezik. Nem véletlenül eshetett a választás a Die Liebe Nerþus'-ra: Vikenres utolsó két lemeze, a 97’-es Dauði Baldrs és a 99’-es Hliðskjálf tisztán ambient tételei közül ez sikerült talán a legjobban.

A szám maga az anyatermészet legkifejezőbb himnusza: a fülbemászó dallam idilli hangulatot áraszt - a téma persze az élet imádata. Lelki szemeim előtt mezőn táncoló férfiak és nők, sűrű erdők, kristálytiszta tavak, füves lankák jelennek meg – technikailag a hangzás ehhez képest olyan, mint a régi zenélődobozoké. Az idilli hangulatot az Invictus is sikeresen hozza, a zene viszont sokkal kevésbé szintetikus, nem áraszt magából dobozzene érzetet. A lantok trillázása, a sípok kellemesen érces hangja, illetve az erre rátett csengőszó, madárcsicsergés sokkal természetesebbé teszi az átadni kívánt életérzést, mint az eredeti: le a kalappal az Invictus előtt, a feldolgozás nagyon jól sikerült.

A fentebbi kivételt leszámítva meglehetősen kevés tribute számot hallottam az utolsó két lemezről: ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az átadni kívánt hangulat csak a lemezek egészének meghallgatásával lesz teljes. Ezt a problémát ezzel a számválasztással némiképp sikerült orvosolnia az Invictusnak.

05 – Athame – Beholding The Daughters Of The Firmament

Az Athame számomra mindig is átlagos koncertblack banda volt: a kemény riffeiről, kompromisszummentes hozzáállásáról ismert kisegyüttesről nem hittem volna, hogy a Filosofemről fog majd játszani. És mégis.

Az eredeti szám pont attól jó, hogy az egyszerűen egymásra pakolt zenei rétegek kellemesen alámossák egymást: a zajos gitár-dob-ének massza csak továbbnyújtja azt az elasztikus időszálat, amit már említettem a Dunkelheit kapcsán. A Beholding The Daughters Of The Firmament monotonítását egyedül a megkapóan karcos, recsegő gitárjáték ellensúlyozza, amit az Athame - kis túlzással - sikeresen el is rontott.

Túlságosan unalmasan rakták össze a gitárokat; ugyanaz a probléma, mint a Teurgia esetében: túl nehéz, fojtó lett a zene légköre. Ez a szám viszont nem sikerült olyan karakteresen, mint a Teurgia feldolgozása: a dobjáték mögött duruzsoló basszus nagyon lehúzza a zenét; a gitár nem recseg mint az eredeti, inkább brummog – emiatt nincs éle a zenének, hogy úgy mondjam sokkal közepesebb lett. Az átlagos, béna heavy zenékre jellemző szólózgatás már csak hab a tortán.

Érdekes módon a Filosofemre jellemző karakteresség a Forefather ambientesebb előadásában nem kopott meg: hasonlóan tetszetős átirat lett, mint a Xasthur feldolgozása. Malefic mester inkább suicide black irányba vitte el a számot, az egyedül rá jellemző befordulós búgó-kongó stílusban – nagyon hangulatos.

06 – Domhring – Stemmen Fra Tårnet

Az ismeretlen debreceni kisebb black metál banda azt hiszem túl nagy fába vágta a fejszéjét: ugyan egy Burzum számot eljátszani nem nagy kunszt, de átalakítani jól, már komolyabb lecke kezdő muzsikusok számára. Az elsővel nem volt semmi gond, viszont átalakítani nem igazán sikerült. A véleményem ugyanaz, mint a Toween esetén: illik azért valami egyedibb stílust, új hangzást, új hangulatot vinni az eredetibe.

A Stemmen Fra Tårnet hasonló a Lost Wisdomhoz: a két eredeti számnál ugyanaz a zenei gondolat (gitár-vokál incselkedése egymással, egy másik variációban előadva), a feldolgozásokban pedig ugyanaz a hiba, nevezetesen a módosítás hiánya. Változás egyedül az énekhangnál figyelhető meg: a durrbele rázós gitárfutamok felett az ének sokkal vartyogósabb, néha meg kicsit olyan, mint a 93’-as Mayhem lemez Csihar Attilája. Nyílván ízlés dolga, hogy az ember a magasabban károgós Vikernes énekhangját, vagy a rekedtesebb, kevésbé görcsös, mélyebb hangot kedveli jobban.

A Domhring példát vehetett volna a finn Sarnathról, ami zseniális drone-os doom számot készített a Stemmen Fra Tårnetből. A fehérorosz Molot is hasonlóképp fogta meg az átírás problémáját: a zene hangulata sokkal sötétebb tónusú, mint eredetileg, a gitárok pedig inkább zakatolnak, kattognak mint ’zúznak’.

07 – Adversor – My Journey To The Stars

Újabb ismeretlen együttes, újabb utánanéznivaló: az egyszemélyes black metál projekt hivatalos honlapjáról nem sokat tudtam meg a készítőről, azt leszámítva, hogy 185 centi, barna a haja, 72 kiló és saját elmondása szerint nincs bicepsze. Fura, nem hittem volna, hogy van olyan hazai zenész, aki Oszlár Gergelynél is nagyobb félnótás, de úgy tűnik mégis…

Amennyire negatív összkép alakult ki az Adversort működtető Horváth "Csabka" Csabáról, minimum annyira rossz a feldolgozás: a régiek közül a legtöbb váltás talán ebben a számban van, a gitár itt már megfelelően összetett (egy progresszív, technikás együttes zenéjéhez képest nyílván ez még mindig harmatgyenge, de a Burzum korai érájához képest már nagy szó), legalábbis ezt az érzetet keltik – sikerült is belebukni. Az egésznek van egy furcsa műanyaghangzása, a gitárral pedig olyan össze-vissza tingli-tanglit művel a hanganyag elején, hogy Vikernes foroghat a börtönágyában. A későbbi, kidolgozottabb részek is hasonlóak, csak talán Burzumosabbak.

Elképesztően rosszul sikerült, elég nyögvenyelősen tudtam végighallgatni ezt a feldolgozást – azt hiszem, ez lesz az a szám, amit a hallgató majd szépen átugrik másodjára. A Nokturnal Mortum-féle feldolgozás is mutatja, hogy nem lehetetlen jól átalakítani még a My Journey To The Stars-t sem: melankólikusabb, vagy inkább himnusszerűbb, mint az eredeti, érezhetően van benne valami plusz. Egyébként nyílván van valami túlértékeltség a Burzum zenéjében…

08 – Gholgoth – Key To The Gate

A zenekar célja továbbra is a destruktív, divat- és kompromisszummentes black metál létrehozása nem a hagyományos megközelítésben, és annak élőben való demonstrálása. A fő hangsúly a zene minőségén és igényességén van, nem pedig a színpadi és egyéb, a műfaj által meghatározott megjelenéseken. – mondja a Gholgoth hivatalos biográfiája. Az eddig hallott hanganyagok alapján csak bólogatni tudok minderre. A banda kétségtelenül az egyik legjobb a tribute-együttesek között: hatalmas betonozás, villámgyors gitárfutamok, mindez pedig változatos(abb) vokállal fűszerezve. Nem csalódtam; a Gholgoth imázsához hűen dolgozta át a Key To The Gate-t.

Az eredeti Key To The Gate a régebbi Burzum egyik legfenyegetőbb száma: a gitár gyors trillázásában van valami frusztrálóan sürgető, az énekhangban pedig valami egészen nyugtalanító – ugyan én sokkal jobban kedvelem a Filosofemet és az ambientes lemezeket, mint a régebbi gitármetálos black Burzumot, de a Det Som Engang Var lemez (ezzel a tétellel) nekem is kedvencem volt egy időben. Az akusztikusnak tetsző szólórészek miatt nem gondoltam volna, hogy a Gholgoth ezt a számot választaná: ettől függetlenül a feldolgozás tényleg jól sikerült.

A szám a Gholgothra jellemző grindos black anarchiával kezdődik: a hangulat sokkal frusztrálóbbra, fenyegetőbbre lett kiélezve, mint Vikernes változatában, és ez folytatódik az akusztikusabb részek alatt. Érezhetően sokkal nehezebb a zene által generált légkör (köszönhetően a szám alatt brummogó basszusnak). Úgy tűnik ez a súlyosabbá, fojtóbbá tevés általánosan igaz a lemez Burzum-feldolgozásaira. Sebaj, nekem kifejezetten tetszik.

Hadd jegyezzem meg, hogy az A Wotan Mit Uns tribute Sentinel nevű drone metál együttes ugyanebből a számból zseniális zajzenei összeállítást csinált – ugyan egészen más síkú zenét, ám hasonlóan jól (vagy talán jobban is) sikerült, mint a Gholgoth feldolgozása.

09 – Anakron – Dauði Baldrs

Nem is értem, eddig hogy maradhatott ki számomra az Anakron: az internetes hanganyagokba belehallgatva olyan viking folk gyökerű ambient, ami minőségileg talán egy lapra tehető az ilyen stílusú európai nagyokkal. Igaz, van némi dobozhangzása a számoknak, de a finoman egymásra sütött zenei rétegek igényessége kárpótol ezért. Külön pozitívum, hogy az átadni kívánt érzések mellett fontos a lemezek epikus olvasata is.

A feldolgozott szám (amely egyébként a viking mitológiából ismert Loki és Baldr összetűzéséről szól) azt hiszem méltán illik az egyszemélyes ambient projekthez: a 97’-es lemez címadó ambient száma Anakron előadásában sokkal jobban sikerült, mint eredetileg. Nagyobb hozzáértés, illetve minőségi hangszerek, eszközök hiányában Vikernes a börtönből nem tudott olyan természetes hangzást produkálni, mint amilyen egy ilyen tételt megilletne: a szintetizátor játéka is hallhatóan nagyon mű, pláne a duda. Anakron sikeresen áthidalta ezt a problémát.

Sokkal kevésbé megfogható a hangzás: igazi dobhangokat, haranghangokat használ, és ami a legmeglepőbb, az égiek összecsapásának ambient himnuszát gitár kíséri. A hangulat tízszer olyanabb, mint Vikernes interpretációjában, ráadásul a tempó begyorsítása miatt sokkal kevésbé unalmas; azt hiszem ez lett a legjobb Dauði Baldrs feldolgozás, amit valaha is hallottam – ami azért is furcsa, mert a Herrenvolk nehéz, komor, zongorás átirata és a Wewelsburg thrashes industrial death átirata (ahol a Jesus’ Death-re kopírozták rá a Dauði Baldrs-t) szintén nagyon tetszettek.

10 – Hunderworld – Jesus’ Death

A Hunderworld a legfrissebb együttes az összes tribute-bandából: belehallgatva a már kész hanganyagaikba én azt vettem le, hogy teljesen átlagos kezdő együttes, egyelőre gyenge próbálkozásokkal… de hát ki tudja, miből lesz a cserebogár. Mivel a Jesus’ Death a kedvenc számom a Burzumtól, kissé félve kezdtem neki: nagy meglepetésemre a feldolgozás nem is sikerült olyan rosszul.

A szám jellegzetes nyugtalanító gitárfutamai azt hiszem minden valamirevaló Burzum-fan fülében elkezdenek trillázni már a szám címét meghallva is: képzeljük el ugyanazt a reszelős hangzást egy kevés doomos mellékérzettel – és meg is kaptuk a Hunderworld feldolgozását. Úgy tűnik erre, a számra is érvényes a hangulat komorabb irányba húzása: az énekhang inkább hasonlít morgásra, mint a Vikernesnél megszokott karcos károgásra. Ettől függetlenül érezhető valami amatőrség a zene kivitelezésében: a Thronde előadásában már hallhattunk industrial noise Jesus’ Death-et is, a Kroda pedig már korábban készített egy ukrán folk-érzetű másikat (amiben doromb kíséri a hangszereket!), és azok ennél fényévekkel jobbak.

11 – Baskíria – War

Meglepődtem volna, ha a Baskíria más számot dolgozott volna fel: a hazai underground metál egyre népszerűbb pogány együttese ezúttal sem sokkal múlta felül elvárásaimat.

A War nagyon hasonló a Lost Wisdomhoz, vagy az Ea, Lord Of The Depths-hez: egyszerű, fülbemászó gitárfutamok, laza klubdobolás, harsány sikolyok/ének; eljátszani még kezdők számára is gyerekjáték. Viszont nagyon kevés jó feldolgozását hallottam eddig: a Baskíria is átlagosan teljesített. Sima keményblekk háború, hangzatos dobpörgetések itt-ott megvariált pörgős gitárral, szörnyszerű károgós-vartyogós vokál egy kevés géppuskadörgéssel megspékelve – pozitív értelemben hatásvadász, viszont meglehetősen unalmas, klisés. Az eredetihez képest mindenképp érdekes változat, de az elvárásaim minimum a Judas Iscariot-átirat szintjén vannak (pedig még azt a feldolgozást is bőven lenne hova fokozni). Sokszor azt érzem, hogy a Baskíria többet is ki tudna hozni magából: jó az énekhang, a dobos kimondottan tehetséges, ám valahogy nem gördülnek túl a B-kategórián. Ez érezhető a Burzum feldolgozáson is.

Hozzá kell tennem: A Waffen SS-féle nyers, garázshangzású feldolgozás és a Russia punkos-thrashes átalakítása sem sikerült jobban (sőt, az előbbinél a Baskíria kifejezetten jobban teljesített), emiatt nem is tudom milyen irányban lenne érdemes elmozdulni egy következő alkalommal. Ez így, mondjuk 6 a 10-ből.

12 – Funebre – Ha Elérkezik Az Este

Az album utolsó zárótétele igazi csemege a Burzum fanok számára: Khrul, aki a hazai black metálosok körében méltán (el)ismert zenész, Funebre nevű black metál projektjével (véleményem szerint az egyik legigényesebb magyar fémzene) két meglévő Burzum számból újat hozott össze. A Det Tod Muotans ambient alapjára a Dunkelheit szövegét vágta rá: az összhatás elég vegyes, de nekem tetszett.

A Det Tod Muotans meglehetősen unalmas felvágott: ugyanaz a problémám vele, mint a többi Vikernes-féle műanyag-ambienttel: egyszerűen nem hangzik elég természetesnek. A Funebre láthatóan nem törődött ezzel: hangulatos gitár ill. dobalapot tett hozzá, néhány effektet – a szám melankolikus elmúláshangulata így már egészen hitelessé vált. Ami még ennél is érdekesebb, az a ráénekelt szöveg: az eredeti idegennyelvű karattyolás magyarra lett fordítva; Khrul elhaló hangján ezt hallhatjuk megszólalni. Egészen furcsa anyanyelvemen hallani a mára már tényleg legendássá vált szöveget: elsőre még zavaróan idegen volt, másodjára-harmadjára már kifejezetten tetszik. Le a kalappal a Funebre-Khrul előtt; ötletességből, kivitelezésből 5-ös, bár én kezdtem volna még valamit az ambientalappal.

 

Nos, a fenti hideg-meleg osztás után egyértelmű, hogy nem könnyű összesített véleményt mondani a lemezről: vannak egészen kiváló (főleg a nyugodtabb, ambientesebb feldolgozások), átlagos vagy kicsit jobb (a nehezebbre megírt Burzum számok, különösen a Gholgoth, a Teurgia és az Aetherius Obscuritas feldolgozásában), valamint kifejezetten gyenge (gondolok itt főleg az Adversorra vagy kisebbrészt a Toweenre) átiratok is rajta. Általánosságban elmondható, hogy azért érezhető volt mind a külcsín, mind a stúdiómunkák terén a törekvés valami igényesebbre. Ha jó Burzum tribute-öt akarnék leemelni a polcomról, minden bizonnyal a második vagy harmadik helyen a magyar lemezt választanám, bár a felsorolt külföldi feldolgozások színvonalához képest… nos, van még némi behoznivaló. Nekem 10-ből 7.