„Nem akartam én ezt a harmadik – / remélem sikeres – / öngyilkosságot sem, / de mit tehettem volna. / Tisztelettel J. Mária” Szombathy Bálint (Újvidék, 1974)

Szerbiai magyar performansz (1969–1992) /1

1945-ben, ötéves véres polgárháború után Tito és a Kommunista Párt vezetése alatt álló partizánok leverték a szerb, horvát, szlovén fasisztákat és royalistákat. A vesztes német és magyarországi megszálló seregeket a Vörös Hadsereg segítségével kiűzték észak-kelet Jugoszláviából. Bácska visszafoglalásakor a partizánok az ottani magyar és sváb lakosságot „kollektív büntetéssel” sújtották. A túlélő svábokat gyűjtőtáborokba internálták, a meggyilkolt, kivégzett magyarok (főleg civilek) száma 40 ezer körül volt. A magyarokkal szembeni politika néhány hét múlva megváltozott. Mobilizálták őket és megalapították a kommunista Petőfi brigádot, amely részt vett az utolsó hadműveletekben és a magyarok elleni terror leállt. A magyarok többsége tömbben élt a magyar-szerb határ mentén, akkor kb. 400 ezren. Az államot újraalapították, mint Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot. Szocialista ország volt, de 1948-tól keményen ellenállt a sztálinista Szovjetuniónak és semleges maradt a hidegháború (1947–89) idején is. Tito az internacionalizmus elvét hirdette, országát pedig Svájc mintájára akarta megalkotni. A bratstvo-jedinstvo (testvériség-egység) kifejezés sűrítette magába Jugoszlávia nemzeti ideológiáját.

1961-ben az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru és Tito alapították meg a harmadik világ országait tömörítő, el nem kötelezett országok mozgalmát, teljes kívülállást a Varsói Szerződés kontra NATO politikai-katonai törekvéseitől. 1965-ben a JKSZ (Jugoszláv Kommunista Szövetség) elindította a gazdasági reformokat. Kiadták a tízéves világútlevelet, közel 90 ország törölte el a vízumkényszert, így a jugoszláv „gastarbeiterek” (vendégmunkások) tömege ment ki dolgozni, főleg Német- és Svédországba. Az ipari üzemekben és mezőgazdasági szövetkezetekben bevezették a munkásönigazgatást, ami a munkások, mint részvényesek jelenlétét biztosította a termelésben. Így alakult ki az ún. „kapitalista-szocialista” gazdasági rendszer, amire a környező szocialista országok lakói irigykedve és csodálattal tekintettek, és az „ex-jugók” ma is nosztalgiával emlékeznek. 1970 után Vajdaságban „hivatalos” lett a magyar nyelv. A kortárs művészet támogatottá, a „kócosabb” műfajok (body art, punk stb.) legitimálttá váltak. Minimális felügyelet mellett szinte mindent szabad volt alkotni. Csak Tito személye és a Párt volt tabu.

1969-ben Szabadkán, a magyar határ melletti mezővárosban Slavko Matkoviċ (1948–1994) szerb-horvát költő-képzőművész és Szombathy Bálint (1950–) multimedialista alkotó megalapítják a Bosch+Bosch neoavantgárd csoportot. Nemzetközi nívójú és hírnevű tevékenységük (konceptuális és dadaista akciók, land art, vizuális és fónikus költészet, unikális kiadványok) egyedülálló a magyar avantgárdban. A világtrendek körébe tartozó, de teljesen autentikus, internacionális „magyar” műveket alkottak. Szombathy, Ladik és Kerekes performanszai a csoport megszűnése utáni évtizedekben teljesedtek ki. Erőteljes társadalmi-politikai szellemiség, kritika jellemzi őket.

„Szombathy korai performansza, a Lenin in Budapest [Budapest, 1972] műfaját tekintve anonim fotóperformansz. A létező szocializmus országaiban az 1917-es bolsevik forradalom vezetőjét, Vlagyimir Iljics Lenint ábrázoló plakátok fétisképek voltak, vagy a forradalmi attitűd jelképei, amelyeket a pártkongresszusokon és az állam által szervezett nagygyűléseken és felvonulásokon a helyi párttisztviselők képeivel, valamint a marxizmus két atyja, Marx és Engels óriásportréjával együtt állítottak föl. Szombathy vállalta azt a kockázatot, hogy Lenin arcképét úgy hordozta körbe Budapesten, mintha reklámplakát lenne, vagy tiltakozó szlogeneket hirdető tüntetőtábla. Ezáltal a Lenin-portrét megfosztotta fétis funkciójától. A vezető imázsát ekképp belehelyezte a létező szocializmus életének hétköznapi trivialitásába. Ráadásul parodizálta is Lenin arcképét azzal, hogy reklámfelületre emlékeztető módon mutatta föl. Szombathy – aki egy létező szocialista társadalom állampolgára volt, és akinek nem volt engedélye arra, hogy körbehordozza a Forradalom Vezetőjének arcképét – ezzel ügyesen kicsusszant az emberek életét irányítók és ellenőrzők markából. A pártellenőrzés területén kívül a Forradalom szimbóluma a bürokratikus rendszer elleni dacot jelenítette meg: a nyugati új baloldal hatását látszott tükrözni, de legalább is úgy festett, mint egy ludditák ihlette trükkös csel.” (Miško Šuvaković)

Szombathy 1987-es Fotó-fotó című kiállításának nyitó performansza a neoizmus szellemét tükrözte. A szabadkai Képzőművészeti Találkozó (Likovni susret) szecessziós stílusú galéria egyik termében 32 televíziós katódcsövet helyezett a padlóra, majd szobrászkalapáccsal – Slika! (Kép!) felkiáltások kíséretében – valamennyinek bezúzta az elülső lapját. A szétrepülő üvegdarabok, szilánkok életveszélyesek voltak. Szombathy fanatikus következetességgel, testi épségét nem kímélve hajtotta végre ezt a body art akciót. Az összetörött képernyők sajátságos installációs-szkulpturális helyzetbe kerültek és önálló műként funkcionáltak a tárlaton. 1981-ben született fiúgyermekének az Art keresztnevet adja, mintegy „húsba vésve” művészetét. Art 2007-től Kanadában él, érzékeny szociofotós és a neoizmus elkötelezett híve. Milyen emberi, különleges, futurisztikus „családi” body art.

1965-ben vajdasági irodalmárok, Tolnai Ottó (1940–), a kísérletező magyar költészet és próza „etalonja”, vezetésével, Újvidéken megalapítják az Új Symposion (1965–1992) folyóiratot. A folyóirat a kortárs magyar, délszláv és külföldi irodalom, művészet és filozófia bemutatása mellett nyíltan kezelte a jugoszláv politikai kérdéseket is. Ezért a szerb cenzúra nyomására a rezsimhez hű kiadó öt számukat bezúzatta és két szerkesztőségüket (1974, 1983) menesztette. Szombathy ’szabad kezű’ szerkesztése idején (1971-72,1985–88) a lap bemutatta a nemzetközi konceptuális és performansz művészetet is.

Ladik Katalin (1942–) a magyar népköltészet forrására építette szürrealista-erotikus költészetét, amiben a mindenkori női ego, sors archetipikus szituációit mutatja meg. Verseit saját hangjával és „szelidített” effektekkel is feldolgozta. Szinte mindig egyedül. A hangköltemények mellett vizuális versek, kísérleti zeneművek és hangjátékokat alkotója, vokális előadója. A Ballada az ezüstbicikliről (1969) és Phonopoetica (1976) című bakelit kislemezei a világon az első fónikus kiadványok közé tartoznak. Performanszait a világ nagyvárosaiban (Belgrád, Zágráb, Budapest, Bécs, Krakkó, Würzburg, Párizs, Glasgow, Amszterdam, New York stb.) is előadta. Az 1982-es milánói Milanopoesia fesztiválon Lawrence Ferlinghettivel, a beat költészet egyik „atyaistenével” lépett fel.

1977–92 között az Újvidéki Színház vezető színésznője, klasszikus darabok (Csehov, Jarry, Beckett stb.) főszereplője. 1981-ben a Bayer aspirin című, Tolnai által személyesen neki írt monodrámáját Jancsó Miklós (1921–2014), a Kádár-kori Magyarország favorizált, de mindig kívülálló, nemzetközi hírű filmrendezője állította színpadra. Valójában nem „színházi előadásról”, hanem body art elemekkel fűszerezett performanszról van szó. „Maratoni passiójátéknak” is nevezhetnénk. „Egy frusztrált közeg szadomazochista, erotikus viszonyában felváltva hol az író, hol a színésznő, hol a rendező, hol a publikum fáradt el. Ekkor a Színésznő, a szörnyű reggelek egyikén, imígyen fohászkodott, hogy egyszer elmegyek Stuttgartba, és bemegyek a Bayer gyárba, és egy szűz, még érintetlen aszpirinnel fogok áldozni ott a helyszínen.” – írta később Ladik a naplójában. A játékot az aszpirint kereső, monológot mondó, kapkodó, emlékező, erotikus élményeit felidéző, a Bayer-keresztre felfeszülő színész/nő játssza, a játék terét pedig azok a tárgyak töltik ki, melyek világának meghatározói elemei. „A színpad konkrét tér, melynek kitöltöttnek kell lennie és melynek meg kell engedni, hogy saját nyelvén szólalhasson meg. A szónak a színházban betöltött rendeltetését megváltoztatni azt jelenti, konkrét és térbeli értelemben használni fel, kombinálni mindazzal, ami a színházban térbeli, és aminek konkrét jelentése van.” (Antonin Artaud) A nyelvben rejtőzködő gesztusok és hanghordozás, ritmus és mozgás, nyelvzene és metaforák vizuális tartalmai szolgálnak alapul e térbeli olvasathoz. „Minden szerdán, miként szertartásra jöttek a katarzis élményére vágyó emberek. Én sikoltottam, vetkőztem, haltam meg szerdánként – helyettük.” Az előadás, hogy egy képzavarral éljek: „szenzibilis-lírai” body art. Gesztusnyelvi eszközei, térszervezése, énekbeszéd előadásmódja és hangeffektusai is ezt támasztják alá.

1982-ben Pseudosculpture címen fotóperformansz sorozatot készít, az adriai tengerparton, Hvar sziget szikláin. Mezítelen teste elé világosbarna nylonfóliát emel, amibe a dalmát halászok csomagolták karnyi hosszú, kék-zöld, tarajos halaikat a hajnali piacon. Ladik engedi, hogy a fóliát kedve szerint ráfújja a déli szél. Nem mosolyog, csak behunyt szemmel átnéz rajta. Akár egy régi magyar népdalban: „Én szép nem vagyok, csúnya sem vagyok, / szeret engem egy szép ember, érte meghalok.”

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.] Folyt. köv.

Képek © Szombathy Bálint: Sloboda (fekvő kép a főoldalra), Ladik Katalin (Budapest, 1995) / Polaroid: Triceps (négyzetes kép a leadben), Szombathy Bálint: Lenin Budapesten (kép a Facebookra), Ladik Katalin: Bayer aspirin (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde! Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)

(2) Létjel-aktualizáció Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)

(3) Auswanderer Raus! Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)