„nevem a bibliába lett volna beírva / (végül ott is áthúzták volna sírva) / ha lett volna bibliánk” Domi: Kuplé (Uppsala, 1979)

Nyugati magyar performansz (1972-) / 3

Két jugoszláviai magyar művész (Nagy József és Kerekes László) is ide tartozik, bár ők nem (csak) politikai, hanem „világlátási” okból költöztek nyugatra. A magyarkanizsai Nagy József aka Szkipe (1957–) ’80-tól Párizsban él, ahol Marcel Marceau-nál és Étienne Decroux-nál tanult pantomimet és mozgást [a prae.hu Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektjében interjúnk itt olvasható vele – a szerk]. Ekkor ismerte meg a butoh, a kontakttánc, az akrobatika technikáit és szellemiségét. 1986-ban alapította a Théâtre JEL (magyarul: jel, francia ejtéssel: fagyás) nevű mozgásszínházat, amely első előadásával (Pekingi kacsa / Canard pékinois) rögtön berobbant az európai kulturális életbe. A darab hátterében egy magyar kisvárosi, vajdasági amatőr színtársulat tagjainak története állt, akik egyetlen bemutatót hoztak létre, majd később valamennyien (egymástól függetlenül és eltérő időben) öngyilkosságot követtek el. Rideg, bunkerszerű térben becketti alakok imitálnak halálraítélt túlélőket. Mozgásuk személyre zsugorítottan és egymásba kapaszkodva katatón, akcionista és body art elemekből tevődik össze. Gyászfekete ruhák, holtsápadt arcok és kezek. Kortalan szomorúság, enerváltság és iszony. Egy közösség alapérzéséről, az elvágyódásról és az elszakadás lehetetlenségéről van itt szó. Hova vágyódtak ezek a szereplők, emberek, magyarok? Nem egy pontosan meghatározható helyre, leginkább „máshova”. Ennek kereséséről szólt a darab, hiszen Peking is elérhetetlenül „máshol” van. Univerzális politikai üzenete: a világba-vetettség, a kisebbségi lét és a túlélési kényszer szituációi. Performansz-szegmentumokból összeállított jelenetek. Vagy: élet-szegmentumokból összeállított performanszok.

Szkipe rövid idő alatt nemzetközi hírű koreográfussá vált. Előadásai a tánc, a színház, az új cirkusz, a pantomim, a bábszínház és a performansz határvonalán mozognak. Nemzetközi társulatában főleg vajdasági és budapesti magyar színészek-zenészek játszottak. Fontosabb korai rendezései: A rinocérosz hét bőre (7 peaux de rhinocéros, 1988), A kormányzó halála (La Mort de l'empereur, 1989), és a Csáth Géza szabadkai morfinista író művei alapján készült Comedia Tempio (1990). 2009-től egyéni performanszokat is előadott: Sho bo gen zo / Az igazlátás ösvényei (2009), Hollók (2013), Mnémosyne (2017).

Kerekes László (1954–2011) ’71–74 között a szabadkai Bosch+Bosch neoavantgárd csoport tagja volt. Az „új művészeti gyakorlat”: land art intervenciók, akcióművészet a Fluxus szellemében, mail art, konceptuális 8 mm-es kísérleti filmek kiemelkedő alkotója. 1976-ban az „új szenzibilitás” (The New Fauves / az „új vadak”) egyik első festője Európában. Elhatárolódik a közép-kelet-európai művészettől és politikától, ezáltal annak markáns, emblematikus alakjává válik. 1988-ban a szerbiai politikai változások miatt Nyugat-Berlinbe költözik, ahol kiteljesíti expresszív-kolorista festményeit és installációit. 1994-ben elkötelezett akcióművészeti „kiállítása” van az oromhegyesi (Szerbia) Zitzer Szellemi Köztársaságban. 12 aktualizált festményét (A Szabadság Föld Alatti Múzeuma) beássa a délszláv polgárháborúnak radikálisan, gyakorlatban is ellenálló falu főutcájának betonjárdája alá. Halála után a képeket „exhumálták”.

1994–98 között a világ különböző pontjain valósítja meg Hamis tájképek (False Landscapes) című performansz projektjét, ami a globális földrajzi és szellemi térben történő önmeghatározás alkotói kifejezésén alapul. Követendő, „atomkorszaki” modellnek tartotta a „gyertyaöntő” Caspar David Friedrich, a korai német romantika festőjének Vándor a ködtenger felett (1818) című korszak meghatározó képét. Vajon, hogy kerül egy férfi polgári ruhában, sétapálcával egy szirt csúcsára? És merre, mikor, miért néz? Kerekes felvételei a németországi Észak-Rajna-Vesztfália, Brandenburg és Mecklenburg-Elő-Pomeránia szövetségi tartományokban, majd az amerikai New York, Massachusetts és Pennsylvania szövetségi államokban, valamint a lengyelországi Łódź vajdaságban készültek. Megáll, szemben virágzó mezővel, szántással, hómezővel vagy tengerrel, és a távolba, a végtelenbe, a vasziónába, a semmibe néz. Háttal nekünk, az arca nem látható, nézi a halott „vajdasági” tájat. A felvételekhez „hamis tájképgerjesztő berendezést” talál fel, aminek fadobozában, összeragasztott üveglapok között homok van, melyet egy kékeszöld folyadék mos, szüntelenül új és új formákba-színekbe rendezve a látványt. Így, a performansz minden dokumentált képe más lesz, mint az idő. Magányos, mindig közönség nélküli akciók ezek. Véletlen pillantást vet a jövőbe. 1999-ben Alakító fény (Lichtgestalten) projekt-performansz a budapesti Goethe Intézetben, kiállítás Kis-Jugoszlávia NATO-bombázásának idején. 54 üres Jelen (szarvas) szerb sörösüveg vibrált-zenélt egy villanymotorral működtetett asztalon, emlékeztetve a balkáni szocialista állam (1945–99) éveire. Közben egy mezítelen lány a brutális tájképekre tapadt, zihált, fulladozott. A mezítelen Kerekes, mint Szörnyeteg, kíméletlenül követte, űzte a Szépséget. Egy veszett idő elveszett képei, emléke. A lélek tájképei.

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.] Folyt. köv.

Képek © Kerekes László: Hamis tájképek, New York állam (fekvő kép a főoldalra), Nagy József: Mnémosyne (négyzetes kép a leadben), Jel Színház: Pekingi kacsa (kép a Facebookra), Kerekes László: Napkelte (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde! Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)

(2) Létjel-aktualizáció Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)

(3) Auswanderer Raus! Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)