Az eredeti angol címben nem a kivégzőosztag szó szerepel, hanem a bérgyilkosok, s noha mindkét kifejezés szándékoltan bizarr feszültségben áll a történtekkel, utóbbi mégis pontosabb képzeteket kelt arról, ami történt. Ne gondoljunk szervezett katonai akcióra, sem politikai elítéltekre, sokkal inkább a hatalmi harcokra jellemző magányos, ám kegyetlen leszámolásra és titkosszolgálati módszerekre.

Történt ugyanis, hogy 2017-ben Kuala Lumpurban, a nappali forgalom kellős közepén, precízen végrehajtott akcióval és elképesztő gyorsasággal, mindössze egyetlen óra leforgása alatt kivégezték Kim Dzsongnamot, az Észak-Koreát vezető diktátor, Kim Dzsongun féltestvérét. Mindezt egy nemzetközi repülőtéren, a biztonsági szolgálat és a mindent látó kamerák előtt, fényes nappal. Miért és hogyan? – merül fel azonmód a kérdés. A válasz pedig elképesztőbb, mintsem gondolnánk: a bolygó leghalálosabb, VX idegmérgét két olyan fiatal nő dörzsölte a célszemély szemébe, akik az égvilágon semmit sem tudtak a merényletről. A két, egymástól teljesen független nő úgy tudta, hogy egy internetes átverés show-hoz forgatnak jeleneteket a reptéren. Anélkül, hogy tudatában lettek volna tettüknek,  brutális kegyetlenséggel meggyilkoltak egy a nemzetközi politikában kiemelten fontosnak számító személyt.

A nagyrészt lineáris időrendi felépítésű, narratív trükköktől és csavaroktól mentes dokumentumfilm, minthogy már a leírásában egyértelműen kipakolja a történet minden fontos részletét az érdeklődő elé, a legkevésbé sem árul zsákbamacskát. Nincs is rá szüksége, minthogy a valós események láncolata annyira torokszorítóan ijesztő és hajmeresztően bizarr, hogy önmagában, mindenféle furfangos elbeszélői rásegítés nélkül gördülékenyen működik és zsigerileg hat.

Magát a merényletet látjuk először – legalábbis amennyi a biztonsági kamerák felvételein keresztül látható belőle –, gondos értelmező narrációval, amely egyrészt egy az esetről elsőként mélyebben beszámoló maláj bloggertől, másrészt a későbbi tárgyalások védőügyvédeitől származik. Ezzel a felütéssel határozottan meg is adja a rendező a film alaphangulatát: végignézünk két fiatal nőt, amint nemtörődöm hidegvérrel meggyilkolnak valakit. Innen kell a filmnek – és a letartóztatás után a védelemnek – bebizonyítania, hogy a merénylők maguk is áldozatok.

White és a stábja csak minimális időt tölt el Indonézia vidéki tájain és Hanoiban, ahonnan a szerencsétlen sorsú nők származnak, hogy valamifajta hátteret adjon filmje két főszereplőjének. Ennél sokkal több időt töltünk a tárgyalások előkészítésével és a nyomozással, amely rávilágít ezeknek a fiatal nőknek a közösségi média fűtötte, öntetszelgésből fakadó, végtelen naivitására, valamint a titkosszolgálatok ördögi mestertervére. Sok száz órányi videofelvételt, hanganyagot és szöveges üzenetet dolgoznak fel és rendszereznek a film készítői a védőügyvédekkel karöltve, középpontba állítva az Antonioni A nagyításából is jól ismert kérdést: mit látunk a képen, és amit látni vélünk, az vajon a valóság-e? Hihetetlenül profin kiképzett ügynökökkel, vagy átejtett, tudatlan áldozatokkal állunk szemben, akik az akasztásra várnak?

A képi világról és az alkotói stílusról A kivégzőosztag esetében alighanem teljesen felesleges beszélni. A központi események a reptéri biztonsági kamerák csaknem felismerhetetlenségig nagyított képein láthatók, a szereplőkről  döntő részt csupán egy-egy állóképet kapunk, amelyet csak ritkán szakít meg néhány, a közösségi médiában közzétett, mobiltelefonok kamerájával felvett, pár másodperces amatőr videó. A tárgyalás is zárt ajtók mögött zajlott, csupán érzékletesnek szánt grafikák szolgáltatnak némi vizuális ingert a helyszínen felvett hangsáv mellé. Különösebb filmkészítési truvájoknak nem lehetünk tanúi, itt minden alárendelődik a primer történetmesélésnek.

A nyomozás folyamata mellett legalább ennyire fontosak a film során időről időre hozzátett politikai kommentárok, elsősorban a Washington Post Észak-Korea szakértőjének tolmácsolásában, amely a film végére kitágítja a megdöbbentő esemény értelmezésének horizontját, egyszersmind elmélyíti a rettenetet, ahogyan a nemzetközi hatalmi kapcsolatok jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott rendszerén belül elhelyezi a Kim Dzsongnam ellen elkövetett elképesztő merénylet történetét.

A kivégzőosztag, színes, feliratos dokumentumfilm, 104 perc, 2020. Rendező: Ryan White. Operatőr: John Benam. Vágó: Helen Kearns. Zene: Blake Neely. Executive producer: Doug Bock Clark, Dan Coganó, Geralyn White, Dreyfous Blaine Vess, Esther Vess. Producer: Jessica Hargrave, Ryan White. Társproducer: Kristin Weiland, Grace Oathout. Korhatár besorolás: Tizenkét éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott! Bemutató: 2021 márciusa. Forgalmazza a magyarhangya.

Képek, videó: magyarhangya