bezár
 

irodalom

2021. 07. 01.
Sosem hal már meg
Brandon Hackett novellája a Prae spekulatív fikció témájú lapszámából
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Praemium sorozatunkban a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat lapszámaiból közlünk írásokat. Az alábbiakban Brandon Hackett (Markovics Botond) Sosem hal már meg című elbeszélését olvashatják a 2020/4-es, spekulatív fikció témájú számból.

 

 

Brandon Hackett

Sosem hal már meg

 

I.

A száztizedik születésnapomra összegyűlt a család, és szokás szerint ostoba politikusokról, elsüllyedt városokról és mesterséges szigetállamokról beszélgetünk, közben úgy teszünk, mintha jól éreznénk magunkat.

Márk fiam a feleségével, Edittel érkezett, három gyermekük, a negyvenes éveiben járó Odett a párjával, Mirandával és közös lányukkal, Nórával, Kriszta a japán vőlegényével, Hideóval, Robina pedig a kanadai Craiggel és három dédunokámmal. Az ő nevükre sajnos nem emlékszem, és nem is értem, miket beszélnek, csak nézem, ahogy kölyökkutyaként ide-oda rohangásznak a házban, élvezik az ódon parketta nyikorgását, és félős kíváncsisággal lapozgatják a régi könyveimet.

Feszengős mosolyok, diabetikus torta és haszontalan ajándékok, mint mindig.

A pincéből felhozok egy újabb üveg bort, mert a bor legalább kicsit oldja a feszengést, amikor visszafelé elcsípem a menyem megjegyzését a nappaliból:

– Mikor hal már meg végre?

Elfehéredő ujjakkal szorítom a borosüveg nyakát.

Márk ráförmed Editre, hogy fogja be a száját, de nem elég erélyes. Sosem volt az.

Tudom, hogy szeretnének egy nagyobb lakást, és ehhez szükségük lenne az örökségükre, de manapság a hozzám hasonló vén trottyok egyre később halnak, és ez frusztrálttá teszi a gyerekeket. Márk már közelít a nyolcvanhoz, és Editke is elmúlt hetven, még ha a világ összes pénzét is arra költi, hogy úgy nézzen ki, mintha negyven lenne.

Mikor hal már meg, formálom némán a szavakat, és közben kesernyés ízt érzek a számban.

Betotyogok a nappaliba, és mosolygok. Leteszem a bort, leülök a kedvenc székemre, és közben a dédunokáimat nézem, a névtelen gyerekeket a tupírozott hajukkal, ahogy most éppen mozdulatlanul ülnek a kanapén, mintha aludnának, de lezárt szemhéjuk alatt ide-oda ugrál a szemük. Valami idegrendszerükre kapcsolódó neurojátékkal szórakoznak, egyszer megmutatták nekem is, de nem igazán értettem, mit kell csinálni, és olyan gyorsan történt benne minden, hogy megfájdult tőle a fejem.

Mikor hal már meg.

Nem fogok balhét csinálni, pedig kellene. De nem. Nem érdemlik meg.

– Mennyi bort kér, papa? – kérdezi Editke kígyómosollyal.

– Csak egy kicsit – mosolygok vissza. – Még a végén megárt. Tudod, szeretném megélni a századfordulót, az pedig még öt, hosszú év.

Editke arca megrándul. Egy karót nyelt sznob, aki legszívesebben selyemkesztyűben fogná a kést és a villát, bár, ezt az egyet legalább el tudnám viselni, mert ebben kicsit Dórámra emlékeztet.

Mikor hal már meg…

Márkot nézem, és nem emlékszem, mikor őszült meg ennyire. Azt hittem, manapság már ez is visszafordítható.

Az én apám egész életében taxizott, de a dédunokáim már nem is értik, mi az a taxis, ha át akarnak menni a haverokhoz, csak beülnek egy önjáróba. Emlékszem, amikor apának megmutattam az első önvezető kocsim, dermedten ült az anyósülésen, miközben a vezérlés keresztülnavigált a városon.

Márkot éveken át minden nap kocsival vittem az iskolába, az ő gyerekei már otthonról, virtuális valóságban tanultak, a dédunokáimnak pedig gépek töltik a fejébe a tudást.

Emlékszem a napra, amikor Márk megszületett. Pánikban vezettem a kórházig, aztán rettegve szorongattam Dórám kezét, és fel sem fogtam, mi történik körülöttem, amíg meg nem hallottam Márk sírását.

Lányunokáim már évtizedekkel ezelőtt viszolyogva beszélgettek a terhességről, azt hangoztatták, nem fogják ilyesmivel tönkretenni a testüket, és a dédunokáim már mesterséges méhekből bújtak elő, i-dajkák nevelték őket.

Csak amikor végre mind elmennek, akkor enged fel a görcs a gyomromból.

Bárcsak élne még Dóra! Az ilyen napsütéses vasárnapokon órákat sétáltunk Hűvösvölgyben vagy a Margit-szigeten. Az őszi sétákat szerettem a legjobban, a bágyadt napfényt, a talpunk alatt ropogó, száraz levelek hangját és azokat a jellegzetes, keserédes illatokat.

A testdoktor jelzi, hogy itt az ideje az esti szívgyógyszernek, a combtasak szúrásából érzem, hogy be is adja, ettől szokás szerint el fogok álmosodni, és éjszakára a nanoszondáknak be van ütemezve egy érfal-tisztítás.

Kalóriachipem megmondja, hogy ma már csak egy kevés tonhalsalátát vacsorázzak, a hűtő közben a neten elintézi a bevásárlást, a robotinas elpakol a család után, majd kiválasztja a pizsamámat, és beállítja a kedvenc retrósorozatomat, amit lefekvés előtt nézek, elalvás előtt pedig századeleji, nosztalgikus popzenét játszik egyre halkuló hangerővel, mert állítólag ehhez van most hangulatom. Biztos igaza van.

Nem jön a szememre álom, folyton az az egy mondat visszhangzik a fejemben.

Mikor hal már meg.

Hát, Editke, ha rajtam múlik, soha.

Tegnap a teljes vagyonommal és egy hitelszerződéssel besétáltam az Életklinikára, és befizettem arra a méregdrága élethosszabbító kezelésre, ami majd megfiatalítja, és sejtről sejtre újjáépíti elszáradt testemet.

El akartam mondani a családnak, de végül nem tettem. Hatalmas adósságba vertem magam, fogalmam sincs, hogy fogom visszafizetni, de majd kitalálom. Úgy tervezem, újra dolgozni fogok, és új dolgokat tanulni. Újra érteni akarom a világot. Újra a részese akarok lenni.

Mert mi másra költeném a pénzem, ha nem magamra?

Heteken át fog tartani, de utána…

Utána minden más lesz.

 

II.

A háromszázadik születésnapomra összegyűlt a család: közel százan érkeztek az ünneplésemre. Nina, Pierre, Amanda és Dávid, kedvenc hatodik generációs utódaim a Föld felett lebegő NordStar űrváros legmenőbb éttermét bérelték ki az alkalomra. Mindig is a fiatalabbak kedveltek jobban, velük jobban meg tudom értetni magam, és ők még nem gyűlölnek.

Néhány napja megejtettem egy méregdrága testregenerációt, és most elégedetten élvezem a családtagok némelyikének arcára kiülő irigységet. Nézzetek meg jól, és ízlelgessétek a tényt, hogy sosem halok már meg.

Egy család vagyunk, de sokan azt sem tudják, ki kicsoda. Én sem tudnám, ha a kiterjesztett valóságban nem lebegne a fejük felett egy halom lényegtelen adat. Idegen arcok, akik sáskahad módjára ürítik le a svédasztalt, közben hamis mosolyok villannak, és a termet kitölti az üres társalgások duruzsolása. Sokukkal tizenéves korukban beszélgettem utoljára, ekkor választom ki közülük azokat, akik valóban érdemesek a figyelmemre. A legtöbben nem voltak azok.

Márk fiam nyolcadik feleségével, a nála száz évvel fiatalabb Linával érkezik. Szegény Márk, még néhány évtized, és ő is betölti a háromszázat, de hozzám képest olyan fáradtnak és megtörtnek tűnik. Nem neki való a hosszú élet.

Nem való mindenkinek.

Belekarolok feleségembe, Francescába, ő alig ötvenéves, gyerekkori szerelmem, Katalin kései lánya. Miután két évszázada először fizettem be élethosszabbításra, megpróbáltam újra összejönni a szintén megfiatalodott Kattal, de aztán megjelent az a milliárdos seggfej, Zack Neuer, és Kat a több pénzt választotta.

Én meg néhány évtizeddel később a lányukat. Francesca pont olyan, mint Kat, csak fejlesztett kiadásban. Hozzám hasonlóan nem igazán kedveli a családomat, de kedvesen mosolyog mindenkire, és ha kell, szórakoztatóan éles a nyelve. Nagyon magas és nagyon törékeny, imádom az eszét és illatát, a végtelenül hosszú combjait.

Végül magamhoz hívom új kiszemeltjeimet, Zoe-t, Hugh-t és Menziest, a kis kiborgokat. Mindhárman genetikailag tervezett gyerekek, sosem lesznek betegek, életük nagy részét majd a Földön kívül töltik, a Föld számukra csak egy poros múzeumbolygó. Testük telis-tele van mesterséges eszközökkel, bármikor megváltoztathatják a bőrszínüket, a nemüket, a hangulatukat, az illatukat, és sokkal intelligensebbek, mint bárki más a családból. Szerintem ugyanúgy kinevetnek itt mindenkit, ahogy én.

Ígéretes befektetések mindhárman.

Minden generációnak megvan a maga sajátossága: az előző inkább magába fordult, bezárkózott, de többen kiemelkedő analitikus gondolkodással rendelkeztek, a mostani fiatalok legfőbb vágya pedig a felfedezés. Meg akarják hódítani a világűrt, mert érzik, hogy az örökké élő vének között nincs elég terük a kitörésre.

Hugh és Menzies tizenöt éves ikrek: előbbi csokoládébarna, utóbbi pedig tejfehér bőrt visel, az arcuk teljesen egyforma, de Hugh kicsivel magasabb. Kiskoruktól hurokkapcsolatban élnek, tudatuk, érzékelésük egybeolvadt, közös személyiséggé váltak. Nekem ez már nagyon bizarr, ehhez én megrögzött individualista vagyok.

– Ti vagytok a jövő – mondom nekik, és élvezem, ahogy figyelnek, mert fontos, hogy figyeljenek, és tiszteljenek. Hiperokosak és kreatívak, de szükségük van útmutatásra, nekem pedig az újszerű látásmódjukra és gondolataikra, mert ezekből a friss gondolatokból fejlődik a családi cégcsoport. Márk egyszer azt mondta, kizsákmányolom őket, de ez hülyeség, csak segítek nekik megtalálni önmagukat. – Hugh|Menzies, még mindig érdekel benneteket az Alfa Centauri?

– Igen! – felelik egyszerre, aztán Menzies hozzáteszi: – De apáék azt mondják…

– Ugyan. – legyintem. – Elvihetlek oda benneteket, ha szeretnétek. Egy új céget alapítok ott, és szerintem élveznétek az új világot.

– Nagyon szeretnénk, de… – Mindketten a szüleikre pillantanak, akik a svédasztal mellől, sápadt arccal figyelnek bennünket. Egy üres mosolyt villantok feléjük.

– Ez egyedül a ti döntésetek, és szerintem nagy dolgokra vagytok képesek. Az Alfa tárt karokkal vár benneteket. – Rájuk kacsintok, aztán Zoe felé fordulok. – És te, csillagom…

Zoe tizenhat éves, és nem is számít, hogy pontosan kinek a kije. Nem tudok a szemébe nézni, mert az arcát eltakarják a körülötte dongó fátyolrészecskék. Öntudatos, vigyáz a magánszférájára.

– Én? Én gyűlölöm a hozzád hasonló vénségek által uralt világot – vágja az arcomba. – Elszívjátok a levegőt a következő generációktól, és csak rátelepedtetek mindenre. Apát is magad mellé édesgetted hajdanán, kihasználtad a lelkesedését és a tudását, végül eldobtad magadtól. Velünk is ezt teszed majd?

– Nocsak, egy kis lázadó – nevetek. Nagy a szája, a szülei nem nevelték meg, ez tetszik, mert legalább nem rontották el, még szabadon formálható. A legfiatalabbak bárminek képesek teljes meggyőződéssel nekirontani. – Semmi ilyesmit nem fogok tenni – hazudok neki mosolyogva. – Van kedved eljönni velem az Alfa Centaurira? A jövő ott kezdődik hamarosan.

Elvörösödik.

– Nem érted, igaz? Azt hiszed, egy jobb világot teremtetek, de közben tönkreteszitek az utánatok következő generációkat! – Körbemutat a teremben. – Nézd meg az unokáidat, a dédunokáidat. A szüleimet. A világ megrekedt, mert nem engedtek teret az új gondolatoknak, ötleteknek. Ósdi ruhák, maradi szabályok, elavult zenék, és ugyanazok az unalmas arcok mindenhol: ugyanazok a korlátolt politikusok, ciki hírességek és észt osztó, kivénhedt családfők.

Kezdi túlfeszíteni a határt, de türelmes vagyok, mert ismerem a képességeit.

– Tudod, könnyű a régi generációkat okolni. Száz éves is elmúltam, amikor létrehoztam ezt a családi vállalkozást, ami most téged is eltart. Nem húsz, hanem száz. Bármikor változhatsz, és fejlődhetsz. Vagy azt szeretnéd, ha végre eltűnnénk? Ha végre meghalnánk? Nos, ez nem fog megtörténni, csillagom. Nem is érted, mit kínálok neked, ugye? Fedezd fel, vedd birtokba az új világot!

Azzal nem kell foglalkoznia, hogy minden, amit talál, az enyém lesz.

– Nem – rázza a fejét Zoe. – Hazudsz. Mi is csak arra kellünk, hogy tovább élősködjetek. De eljön az idő, amikor már nem tudjátok megakadályozni a változást.

– Na ne mondd! És utána? – kérdezem élesen, mert elegem van a szájalásából.

Merészen a szemembe néz:

– Utána minden más lesz.

 

III.

Az ezredik születésnapomra nem hívtam senkit, nem érdekelnek az elfajzott leszármazottaim, az alig ember kreatúrák. Jó nekem itt a Földön, a Birtokon. Mindössze százezren élünk a bolygón, mi, régi emberek, akik még ragaszkodunk a gyökereinkhez.

Egykor én is a fényéveket hajszoltam, csak a felfedezés éltetett, de aztán a világ elrohant mellettem. Riasztani kezdtek az egyre elképesztőbb távolságok, a bizarr, új életmódok és technológiák, az eltorzult embermutánsok és a befogadhatatlan információmennyiség, amit csak akkor értesz meg, ha feladod emberi önmagad.

Csakhogy én ember vagyok, és az is maradok, még akkor is, ha a testemet gépek javítgatják, csiszolgatják.

Ez a születésnap sem fog kizökkenteni a napi rutinból. Reggel felkelek, és szeretett szintetikus társaimmal töltöm a napot: Joshua elkészíti a reggelit, aztán a mindig kedves mosolyú, figyelmes tekintetű Biancával beszélgetünk a világról. Jó vele beszélgetni, pedig csak egy mesterséges teremtmény, de jóval többet tud nálam arról, hogy merre rohan most a világ. Próbálom befogadni, elképzelni, amiket mesél. Együtt ebédelünk még, ha a társak csak imitálják is az evést, délután átmozgató torna és masszás Teodorral, majd színjátszó kör Dórával, Henryvel és a többiekkel, utána pedig Fiodornak tovább diktálom az önéletrajzomat.

Este persze úgyis meglepnek valamivel, ha már ma vagyok ezer éves.

Mindegy. Az évszám lényegtelen. Csak egy szám.

Éles villanás vakít el. Könny szökik tőle a szemembe, és amikor pislogva kinyitom a szemem, a ház előtti udvarom három poszthumán förtelmet pillantok meg.

A Birtok jelzi, hogy a leszármazottaim, de ezt magamtól is kitaláltam. Ki más jönne ide, pláne a mai napon? Nem értem, mit akarnak. Azt sem tudom, hányadik generációs származékok, de a Birtok udvariasan közli az adataikat: egyikük sincs még száz éves sem, és különböző poszthumán életterekből érkeztek, alig hasonlítanak egy emberre, de még egymásra sem nagyon.

A Yerka nevű karjai és lábai csápként nyúltak meg, valószínűleg egész életét súlytalanságban töltötte. A földi nehézkedés szétroppantaná, ezért egy antigravitációs buborék veszi körül a puhányt, amelyben úgy ficánkol, mint egy hal. Áttetsző bőre alatt drótkötegként feszülnek satnya izmai, hosszúkás, tar fejbőrét halványkék erek hálózzák körbe.

Gonadira elsőre emberszerűnek tűnik, de nem az: előbb négy, kisebb, emberi alakká osztódik, majd pedig elporlad, és tejfehér anyagfelhővé gömbölyödik. Egy ködfi az Orion-térségből. Nem is értem, mi értelme van ennek a létformának.

A harmadik, DanDan négy méter magas óriás, de legalább igazi emberre emlékeztet. A Birtok szerint azonban a teste csak egy formálható, bionikus váz, DanDan pedig egy digitális tudatmás a belsejében. Egy semmiember.

Magas hangokat adnak ki, beszédnek tűnik, csak egy mukkot sem értek belőle, olyan gyors minden.

– Mit magyaráztok? – horkanok fel.

– ...lassulunk hozzád – mondja Yerka, és végre értem, mit mond.

– Élj soká, gyökapi! – jelenik meg egy emberarc Gonadira ködfellege közepén.

Ide-oda cikáznak előttem, mintha nem bírnának nyugton maradni. A távszomszédok mondták, hogy a maiak nagyon izgágák, de nem gondoltam, hogy ennyire.

– Mesélj, gyöki! – bukfencezik a buborékjában Yerka, és úgy tátog, mint egy hal. – Milyen érzés ezer évig élni?

Ugyan mit tudnak ezek a kölykök? Hatszáz éve még az Alfa Centauri kormányzója voltam. Én vezettem annak a távoli csillagnak Földszerű bolygójára tartó expedíciót, negyvenöt fényév távolságra a Földtől. Mi is volt a neve? Mindegy. Akkor az egy elképesztően messzi világnak számított. Aztán jöttek az újabb generációk, és még messzebb mentek, majd még messzebb, és végül már nem tudtuk őket irányítani. Amikor pedig visszatértek száz és ezer fényévekről, már alig voltak emberek.

Nem sok mindenre emlékszem az elmúlt kétszáz éven túlról. Néhány emlék villan be fiatalkoromból, erdei séták egy nővel, akit szerettem, az arca itt van előttem, de a neve nem jut eszembe. Nagyon sok minden nem jut már eszembe.

– Milyen érzés? – fintorgok. – Csodálatos.

Arra gondolok, hogy meg kellene kínálnom őket valami itallal, de aztán rájövök, hogy ezek a lények már régen nem isznak, nem esznek. Amúgy is, kár lenne beléjük.

– Az egész rokonközösség büszke rád. Most is több ezren figyelnek.

A hideg kiráz a gondolattól, de azért kihúzom magam. Ha néznek, hát nézzenek, itt vagyok, és már ezer éve itt vagyok.

– Meddig akarsz élni, gyöki? – kérdezi DanDan.
A kérdéstől keserű íz tolul a számba. Még kétszáz évvel ezelőtt is büszkén válaszoltam volna, hogy örökké.

– Örökké, igaz? – vigyorog Gonadira. – Szerintem te sosem halsz már meg!

Ökölbe szorítom a kezem, nagy levegőt veszek, hogy legalább valami rövid beszédet mondjak a rokonságnak.

– Na, gyorsulunk, aztán villanunk tovább a Betelgeuse-ra? – kérdezi Yerka, mielőtt belekezdhetnék. A többiek bólintanak, aztán mondanak még valamit, de az már megint érthetetlenül hangzik. Mindegy.

Felvillannak, és eltűnnek.

Ökölbe szorított kezem elernyed.

Eszembe jut egy fiatalkori születésnapom, valamikor száz év után egy kicsivel, abban a z elfeledett házban, a nyikorgó parkettával, könyvespolccal. A fiamék... vagy az unokámék akkor arra vártak, mikor halok már meg. Most viszont már senkit nem érdekel, mi van velem.

Még élek, de valójában már csak egy emlék vagyok.

 

Megjelent a Prae 2020/4-es, spekulatív fikció témájú lapszámában.

 

Prae spekulatív fikció

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- PRAE.HU --

A prae.hu művészeti portál 2006 óta jelenik meg, naponta friss művészeti hírekkel, tudósításokkal, és elemzésekkel, interjúkkal. Hat művészeti ág (irodalom, art&design, építészet, színház, zene, film) mellett gyerekrovata is van.


További írások a rovatból

irodalom

A háború reprezentálhatatlansága a nagyepikában A háború reprezentálhatatlansága a nagyepikában
Mészöly és a háború, Kisoroszi, 2021. július 3.
irodalom

Aranykapu Aranykapu
Gáspár-Singer Anna novellája a Prae spekulatív fikció témájú számából
irodalom

Értékelés, felolvasás, lazulás Értékelés, felolvasás, lazulás
SZÍN Szépírónők Évadzáró Buli


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés