bezár
 

irodalom

2021. 07. 20.
Aranykapu
Gáspár-Singer Anna novellája a Prae spekulatív fikció témájú számából
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Praemium sorozatunkban a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat lapszámaiból közlünk írásokat. Az alábbiakban Gáspár-Singer Anna Aranykapu című elbeszélését olvashatják a Prae 2020/4-es, spekulatív fikció témájú számából.

 

 

Gáspár-Singer Anna

Aranykapu

 

Minden gondolatom a patogén körül forgott, de a tudományban nem bízhattam többé. A félelem azonban ott ólálkodott körülöttünk. Egyedül a szakrális ruha erejében reménykedtem, egy ismerősömtől kaptam évekkel ezelőtt. Ez még akkor volt, amikor Bíborka, a legkisebb sokáig nem akart jönni, hiába vártuk a férjemmel. Aztán egyik napról a másikra teherbe estem, mely tényt annak tulajdonítottam, hogy hónapokig kizárólag azt az eperpiros szoknyát meg a hozzáillő mintás mellényt voltam hajlandó viselni.

Talán a sors akarta úgy, hogy átalakítsam, és ismét magamra öltsem őket. Pár napig éjt nappallá téve szabtam és varrtam, kezem alatt zakatolva dolgozott a gép. Csak az zökkentett ki a munkából, ha a gyerekek felriadtak, és kétségbeesetten hívtak bennünket. Egy ideje ugyanis rémálmoktól szenvedtek.

A legnagyobb óriási legyeket látott maga körül. Hiába próbálta elhessegetni őket, azok mindig visszaszálltak rá; közben egyre nagyobbak és dühösebbek lettek. Csapatban vették végül üldözőbe, aztán minden alkalommal ugyanaz történt: beköpték. Sírva ébresztett minket azzal, hogy belülről már teljesen felfalták a kukacok.

A középsőt rendszerint négylábúak gyötörték. Bambán kérődző szarvasmarhák, amelyek azonban tökéletesen ellentmondva fajuk jellemzőinek, vicsorogtak rá, amikor a fiunk álmában a közelükbe merészkedett.

Bíborka, a legkisebb – és ez volt a legkülönösebb – embereket látott birkaháton közeledni. Öregeket és fiatalokat, ahogy jönnek egyre közelebb és közelebb, és amikor már ott állnak szorosan mellette, hirtelen megragadják, hozzádörgölik az orrukat, majd hatalmasra tátják a szájukat. Talán, hogy elnyeljék – a lányunk ezt nem tudhatta biztosan. De látta a rettentő fogakat, hallotta a nyálcsattogást, mintha azok az alakok ott helyben szét akarták volna marcangolni. Legalábbis így mesélte nekünk.

Csak néhány nap telt el a bejelentés óta – akkor még nem sejtettem, hogy köze lehet a rémálmokhoz. Hét éve nem léptünk ki a lakásból, a napjaink csendes egyformaságban teltek. Hétfőtől péntekig reggelente hét harminckor szólalt meg a vekker, reggeli után pedig mindenki visszavonult a szobájába, és igyekezett hasznosan eltölteni az időt. Mi, a férjemmel a K.R.K. (Központba Rendelt Kutatók) tagjaiként mikroorganizmusokat tanulmányoztunk, a gyerekeink pedig – hét, tíz és tizenegy évesek – időzített automata programon keresztül kapták meg a napi iskolai feladatot. Mikor elkészültek vele, a gép mindent leellenőrzött, s ha úgy találta, van még mit gyakorolniuk, újabb feladatokat osztott ki nekik. A rendszeres konzultációkon magasan képzett robotok oktatták őket.

A késő délután természethű szimulációs játékokkal telt. Kiskorú gyermekeim halált megvető bátorsággal mászták meg a Csomolungmát, egyensúlyoztak a Niagara-vízesés peremén – az apjukkal nem titkolt büszkeséggel figyeltük őket. Persze ott voltunk mindig a közelükben: a Kecske-szigetről drukkoltunk nekik, nehogy belepottyanjanak a jéghideg vízbe.

Ha valaki megkérdezné, gondolkodás nélkül azt válaszolnám, tökéletesen boldogok voltunk. Egészen múlt vasárnapig. A Központ ugyanis akkor jelentette be, hogy vége a hét éve tartó vészhelyzetnek, ki kell mennünk újra az utcára. A szimulációs programokat már lekapcsolták, ezzel is kijárásra ösztönözve az embereket. Vakcina azonban továbbra sem volt, a szomszédos országokban ellenben több tízezer halott.

A gyerekek viselték a legrosszabbul. Ültek naphosszat az elsötétített képernyő előtt, amely többé már nem sugározta a képeket, amelyekhez az évek alatt hozzászoktak. Látszott rajtuk, rettegnek a külvilágtól – és igazuk volt. Mit tudhattak róla egyáltalán? Legfeljebb néhány homályos emlékképük maradt, a legkisebbnek még ennyi sem. Meg sem született még, amikor be kellett zárkóznunk.

Miközben a szakrális öltözék utolsó simításait végeztem, eszembe jutott az odakint eltöltött utolsó, szabad napunk. A zöldben piknikeztünk, a két gyerek ott fogócskázott körülöttünk, a harmadikat pedig már a szívem alatt hordtam. Csodálatos volt, mégis az az érzésem támadt, hogy a háttérben valami szörnyűség készülődik. Negyvennyolc órán belül ért el minket a máig beazonosítatlan patogén, amely rögtön a belső szerveket támadta meg. Sokáig cáfolták, hogy a vibrio cholerae lenne a felelős, a babesiosist, a dumdumlázat és a Dracunculus medinensist pedig még a legelején kizárták. De kutatókként sem tudhattunk többet, mint hogy a betegség fő ágensei az ízeltlábúak és a háziállatok, s hogy a fertőzés emberről emberre is terjed.

A K.R.K. tehetetlen volt, én pedig azt éreztem, hogy most, hét év után sincs vége a veszélynek.

Magamra öltöttem az immár jócskán megrövidült eperpiros selyemszoknyámat. Finom anyagán, ahogy a szobába betűzött a nap, átsejlett az alsóneműm. A terhesség előtt a férjem egyszer lefényképezett a verőcei Ősanya Kápolna előtt. Ahogy ott állok, a szoknyámon pedig kirajzolódik a díszes aranykapu motívuma. Káprázott a szemem az éles napfényben. Minden erőmmel a méhemre összpontosítottam és arra, hogy ez a kis élet leszülethessen végre a világra. Az ismerősöm szerint a ruha nem csupán a méh és a belső szervek terét gyógyítja: energiával tölti fel a testet. Viselőjét pedig mindenkor megóvja a rossztól.

Most is ebben bíztam, ha másban már nem lehetett.

Indulnunk kellett. Kiosztottam szeretteim között a ruha anyagából varrt védőfelszereléseket. A férjem és két nagyfiunk egy-egy fejfedőt kaptak, Bíborka hajába pedig egy fodros hajdíszt tűztem. A cél a közeli park volt. De amikor lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, hirtelen megrohantak a képek. Láttam magam előtt a természetes élőhelyükön előforduló, ám számomra most csupán veszélyes vektorokként létező fajokat. Ahogy mindannyian ránk leselkedtek. Az utcán repkedő legyeket, az izgatottan szimatoló kutyákat, a folyóban úszkáló tőkésrécét. A szétszabdalt ruha íves mintájába – az aranykapu helyett – érzékpálcás fonalférgeket képzeltem.

Mutatóujjamat a lift gombjára helyeztem. Egy pillanatra hallani véltem a kacagó gerle hangját, majd utána egy rövid kattanást, mint amikor a fogaskerék átfordul. Ereszkedni kezdtünk a földszint felé.

 

Megjelent a Prae 2020/4-es, spekulatív fikció témájú lapszámában.

 

Prae spekulatív fikció

nyomtat

Szerzők

-- PRAE.HU --

A prae.hu művészeti portál 2006 óta jelenik meg, naponta friss művészeti hírekkel, tudósításokkal, és elemzésekkel, interjúkkal. Hat művészeti ág (irodalom, art&design, építészet, színház, zene, film) mellett gyerekrovata is van.


További írások a rovatból

Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar kiadó, Budapest, 2022.
Bemutatták Karacs Andrea Fóliázott szívek című verseskötetét
irodalom

A Margó Fesztiválon mutatták be Moskát Anita A hazugság tézisei című novelláskötetét (GABO Kiadó, 2022)
Vaktérkép

Más művészeti ágakról

A Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza című előadás a Kolibri Színházban
A CentriFuga utolsó koncertje a Fugában
Fazakas Péter: A játszma
gyerek

Októbertől a magyar mozikban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés