bezár
 

irodalom

2021. 07. 20.
Aranykapu
Gáspár-Singer Anna novellája a Prae spekulatív fikció témájú számából
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Praemium sorozatunkban a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat lapszámaiból közlünk írásokat. Az alábbiakban Gáspár-Singer Anna Aranykapu című elbeszélését olvashatják a Prae 2020/4-es, spekulatív fikció témájú számából.

 

 

Gáspár-Singer Anna

Aranykapu

 

Minden gondolatom a patogén körül forgott, de a tudományban nem bízhattam többé. A félelem azonban ott ólálkodott körülöttünk. Egyedül a szakrális ruha erejében reménykedtem, egy ismerősömtől kaptam évekkel ezelőtt. Ez még akkor volt, amikor Bíborka, a legkisebb sokáig nem akart jönni, hiába vártuk a férjemmel. Aztán egyik napról a másikra teherbe estem, mely tényt annak tulajdonítottam, hogy hónapokig kizárólag azt az eperpiros szoknyát meg a hozzáillő mintás mellényt voltam hajlandó viselni.

Talán a sors akarta úgy, hogy átalakítsam, és ismét magamra öltsem őket. Pár napig éjt nappallá téve szabtam és varrtam, kezem alatt zakatolva dolgozott a gép. Csak az zökkentett ki a munkából, ha a gyerekek felriadtak, és kétségbeesetten hívtak bennünket. Egy ideje ugyanis rémálmoktól szenvedtek.

A legnagyobb óriási legyeket látott maga körül. Hiába próbálta elhessegetni őket, azok mindig visszaszálltak rá; közben egyre nagyobbak és dühösebbek lettek. Csapatban vették végül üldözőbe, aztán minden alkalommal ugyanaz történt: beköpték. Sírva ébresztett minket azzal, hogy belülről már teljesen felfalták a kukacok.

A középsőt rendszerint négylábúak gyötörték. Bambán kérődző szarvasmarhák, amelyek azonban tökéletesen ellentmondva fajuk jellemzőinek, vicsorogtak rá, amikor a fiunk álmában a közelükbe merészkedett.

Bíborka, a legkisebb – és ez volt a legkülönösebb – embereket látott birkaháton közeledni. Öregeket és fiatalokat, ahogy jönnek egyre közelebb és közelebb, és amikor már ott állnak szorosan mellette, hirtelen megragadják, hozzádörgölik az orrukat, majd hatalmasra tátják a szájukat. Talán, hogy elnyeljék – a lányunk ezt nem tudhatta biztosan. De látta a rettentő fogakat, hallotta a nyálcsattogást, mintha azok az alakok ott helyben szét akarták volna marcangolni. Legalábbis így mesélte nekünk.

Csak néhány nap telt el a bejelentés óta – akkor még nem sejtettem, hogy köze lehet a rémálmokhoz. Hét éve nem léptünk ki a lakásból, a napjaink csendes egyformaságban teltek. Hétfőtől péntekig reggelente hét harminckor szólalt meg a vekker, reggeli után pedig mindenki visszavonult a szobájába, és igyekezett hasznosan eltölteni az időt. Mi, a férjemmel a K.R.K. (Központba Rendelt Kutatók) tagjaiként mikroorganizmusokat tanulmányoztunk, a gyerekeink pedig – hét, tíz és tizenegy évesek – időzített automata programon keresztül kapták meg a napi iskolai feladatot. Mikor elkészültek vele, a gép mindent leellenőrzött, s ha úgy találta, van még mit gyakorolniuk, újabb feladatokat osztott ki nekik. A rendszeres konzultációkon magasan képzett robotok oktatták őket.

A késő délután természethű szimulációs játékokkal telt. Kiskorú gyermekeim halált megvető bátorsággal mászták meg a Csomolungmát, egyensúlyoztak a Niagara-vízesés peremén – az apjukkal nem titkolt büszkeséggel figyeltük őket. Persze ott voltunk mindig a közelükben: a Kecske-szigetről drukkoltunk nekik, nehogy belepottyanjanak a jéghideg vízbe.

Ha valaki megkérdezné, gondolkodás nélkül azt válaszolnám, tökéletesen boldogok voltunk. Egészen múlt vasárnapig. A Központ ugyanis akkor jelentette be, hogy vége a hét éve tartó vészhelyzetnek, ki kell mennünk újra az utcára. A szimulációs programokat már lekapcsolták, ezzel is kijárásra ösztönözve az embereket. Vakcina azonban továbbra sem volt, a szomszédos országokban ellenben több tízezer halott.

A gyerekek viselték a legrosszabbul. Ültek naphosszat az elsötétített képernyő előtt, amely többé már nem sugározta a képeket, amelyekhez az évek alatt hozzászoktak. Látszott rajtuk, rettegnek a külvilágtól – és igazuk volt. Mit tudhattak róla egyáltalán? Legfeljebb néhány homályos emlékképük maradt, a legkisebbnek még ennyi sem. Meg sem született még, amikor be kellett zárkóznunk.

Miközben a szakrális öltözék utolsó simításait végeztem, eszembe jutott az odakint eltöltött utolsó, szabad napunk. A zöldben piknikeztünk, a két gyerek ott fogócskázott körülöttünk, a harmadikat pedig már a szívem alatt hordtam. Csodálatos volt, mégis az az érzésem támadt, hogy a háttérben valami szörnyűség készülődik. Negyvennyolc órán belül ért el minket a máig beazonosítatlan patogén, amely rögtön a belső szerveket támadta meg. Sokáig cáfolták, hogy a vibrio cholerae lenne a felelős, a babesiosist, a dumdumlázat és a Dracunculus medinensist pedig még a legelején kizárták. De kutatókként sem tudhattunk többet, mint hogy a betegség fő ágensei az ízeltlábúak és a háziállatok, s hogy a fertőzés emberről emberre is terjed.

A K.R.K. tehetetlen volt, én pedig azt éreztem, hogy most, hét év után sincs vége a veszélynek.

Magamra öltöttem az immár jócskán megrövidült eperpiros selyemszoknyámat. Finom anyagán, ahogy a szobába betűzött a nap, átsejlett az alsóneműm. A terhesség előtt a férjem egyszer lefényképezett a verőcei Ősanya Kápolna előtt. Ahogy ott állok, a szoknyámon pedig kirajzolódik a díszes aranykapu motívuma. Káprázott a szemem az éles napfényben. Minden erőmmel a méhemre összpontosítottam és arra, hogy ez a kis élet leszülethessen végre a világra. Az ismerősöm szerint a ruha nem csupán a méh és a belső szervek terét gyógyítja: energiával tölti fel a testet. Viselőjét pedig mindenkor megóvja a rossztól.

Most is ebben bíztam, ha másban már nem lehetett.

Indulnunk kellett. Kiosztottam szeretteim között a ruha anyagából varrt védőfelszereléseket. A férjem és két nagyfiunk egy-egy fejfedőt kaptak, Bíborka hajába pedig egy fodros hajdíszt tűztem. A cél a közeli park volt. De amikor lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, hirtelen megrohantak a képek. Láttam magam előtt a természetes élőhelyükön előforduló, ám számomra most csupán veszélyes vektorokként létező fajokat. Ahogy mindannyian ránk leselkedtek. Az utcán repkedő legyeket, az izgatottan szimatoló kutyákat, a folyóban úszkáló tőkésrécét. A szétszabdalt ruha íves mintájába – az aranykapu helyett – érzékpálcás fonalférgeket képzeltem.

Mutatóujjamat a lift gombjára helyeztem. Egy pillanatra hallani véltem a kacagó gerle hangját, majd utána egy rövid kattanást, mint amikor a fogaskerék átfordul. Ereszkedni kezdtünk a földszint felé.

 

Megjelent a Prae 2020/4-es, spekulatív fikció témájú lapszámában.

 

Prae spekulatív fikció

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- PRAE.HU --

A prae.hu művészeti portál 2006 óta jelenik meg, naponta friss művészeti hírekkel, tudósításokkal, és elemzésekkel, interjúkkal. Hat művészeti ág (irodalom, art&design, építészet, színház, zene, film) mellett gyerekrovata is van.


További írások a rovatból

irodalom

Elveszett fiúk Elveszett fiúk
Ben Lerner: Az iskola Topekában - 21. Század Kiadó
irodalom

Sosem hal már meg Sosem hal már meg
Brandon Hackett novellája a Prae spekulatív fikció témájú lapszámából
irodalom

Legyen gyereknap Legyen gyereknap
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 4. nap
irodalom

Értékelés, felolvasás, lazulás Értékelés, felolvasás, lazulás
SZÍN Szépírónők Évadzáró Buli

Más művészeti ágakról

Három koncert a Veszprémi Régizenei Napokról
színház

Szól bennünk a világ Szól bennünk a világ
Háy János Elem című darabja a Szkénében
Gyerekkönyvek a koronavírusról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés