A Szkéné színház karantén utáni második bemutatójának alapjául Háy János Elem című novellája szolgált. Leginkább ugródeszkaként tekinthetünk a 2014-ben megjelent irodalmi szövegre, mivel az mindössze kiinduló szituációt tárt az olvasók elé. Idős házaspár, néni és bácsi, akik létükbe beleöregedve töltik napjaikat. Az emlékezés és a feledés párosa alakítja életüket, a múlt képei szövik át gondolataikat. Párbeszédek, emlékképek, merengések egyvelege a novella, melyben folyamatosak az idő- és nézőpontbéli váltások. A kiindulópont azonban mindig az öregség, innen tekintgetnek visszafelé. Az előadás is megőrizte az állandó időbeli váltások eszközét, azonban az ugrások sokkal könnyebben megragadhatóak, a linearitás teljes mellőzése ellenére is. 

A darab elején férfit és nőt látunk, a nő anyjának kórházi ágya mellett. A cselekmény, ha lehet annak nevezni, nagyméretű fehér téglatestek között játszódik, melyek hol ágyként, hol székekként szolgálnak a színészek számára. Ilyen téglatesten ül Rozs Tamás csellista is, aki nem csak az előadás során elhangzó zenei elemek megírásáért, hanem azok felcsendüléséért is felel. Minden jelenet között, a hangulatot tökéletesen megalapozó, zenei betét hangzik el, mely a fény intenzitásának változásával összhangban jelzi, hogy időbeli ugrás történt. Minél erőteljesebb a színpad megvilágítása, annál korábbi emlékképet láthatunk. Ez a gesztus szépen jelképezi Háy novellájának szívszorító motívumát, mely szerint az idős házaspár sokkal élénkebben emlékszik fiatalkori történeteikre, mint a pár perccel korábbi elemvásárlás körülményeire. Végső soron a szerelem, gyerek, unokák emléke fontosabb, mint a vérnyomásmérőbe szükséges elemé. 

Amit a novella mindössze sejtet, az Kerekes Éva és Mucsi Zoltán szívszorító színészi játékának köszönhetően kibomlik a színpadon. A teljes természetességgel elhangzó poénok és a lélegzetelállító jelenetek mindenfajta erőltetettség nélkül elevenednek meg a színpadon. Nincs az előadásban semmi csavar, semmi ismeretlen történet. Minden jelenete saját életünk, szüleink, nagyszüleink életének elmúlása. Az idő megállíthatatlan törtetését láttatja, mely mindannyiunkban szorongást kelt, így folyamatosan keressük a kapaszkodókat. Ilyen kapaszkodó lehet egy anya, férj, feleség, gyerek, szerető vagy egy elem a mérlegbe. Az előadás a végére azonban eléri, hogy a kapaszkodók ellenére beteljesülő elmúlás megnyugtató és kellemes legyen. Ismerőssé és szerethetővé teszi a halált, melyet egyedül kell megélnünk, de nem mindegy, közben ki van mellettünk.

Az előadás végére a középső fehér téglatest ismét kórházi ággyá válik, ám az anyuka helyett immár maga a nő fekszik rajta. Bérczes László rendezésében a színpadon nem történik semmi, éppen ezért minden megtörténik. A csupán 85 perces darab nem kívánja megfejteni a lét értelmét, azonban azzal, hogy bemutatja és értelmezi egy házaspár életet, képes felmutatni az elmúlás nyugalmát. A színészek a járványszínház virtuális világából kilépve sugárzó energiával vannak jelen, mindezt bizonyítja a percekig töretlen vastaps, mely közben számos néző lopva törölgeti könnyes szemeit.