Molnár Gábor Tamás, az MTA-ELTE Digitális Írástudás és Irodalomtanítás Kutatócsoport vezetője előadásában a csoport digitalitás és irodalomoktatás összefüggéseit vizsgáló projektjét ismertette. Ahogy elmondta, a kutatás során munkatársaival arra a kérdésre keresték a választ, hogy a vizsgálatban részt vevő magyartanárok szerint milyen funkciókkal bír az irodalomoktatás, és ezek a funkciók mennyire valósíthatók meg digitális közegben. A felmérés egyrészt húsz kiemelkedő teljesítményűnek ítélt magyartanár bevonásával készült szakértői interjúkból, másrészt kérdőíves kutatásból épült fel, az előbbi Győri János, az utóbbi Fehérvári Anikó vezetésével.

Molnár Gábor Tamás

A kutatás eredményeiről szólva Molnár Gábor Tamás kiemelte, hogy a felmért, terület és iskolatípus szempontjából egyaránt reprezentatív mintában az irodalom mediatizáltsága nem szerepel kiemelt helyen a tanárok látóterében, a többség nyomtatott szöveggel dolgozik, kevesebben tekintenek ki például a filmfeldolgozások és a slam poetry felé, a csak digitalizált irodalom jelenségét pedig kérdezés nélkül nem is említették. Ezzel kapcsolatban azt is elmondta, hogy a tanárok egy része pozitívabban, multimediális archívumként tekint az internetre, más részük negatívabban, és a technicizáltság, a rögzítettség, a „tananyag-lebonyolító automatává[1]” válás veszélyét látva benne szkeptikusabbak.

Összességében a digitális irodalomoktatás egyik nagy aggályának a kutatás alapján a formalizálhatóság kérdése tűnt, ami elsőre szemben állni látszik az élményszerzésre, önmegtalálásra, önkifejezésre fókuszáló irodalomtanítási felfogással. Ezek mellett azok a hipotézisek is alátámasztást nyertek, melyek szerint a nyitottabb irodalomfelfogást képviselő pedagógusok módszertanilag, így a digitalitás újdonságai felé is nyitottabbak, amiből az is következik, hogy nem érdemes irodalomfogalmat és módszertani kultúrát egymástól elválasztva, kulturális-társas beágyazottságot és mediatizáltságot figyelmen kívül hagyva beszélni az irodalomoktatásról. A kutatás részletes leírása ezen a linken elérhető könyvben került összefoglalásra, a kérdőíves rész eredményei pedig a róluk készült tanulmány publikálásáig itt olvashatók.

A pénteki nap utolsó előadását Vinczellér Katalin tartotta Kinek, miről, hogyan, miért? – Tankönyvhelyzet a NAT2020 után – magyar irodalom 5–6. és 9–10. osztály címmel. Vinczellér az előadás kezdetén hangsúlyozta a 2020 szeptemberében életbe lépett Nemzeti Alaptanterv és az aktuális tankönyvhelyzet összefüggéseinek fontosságát – ahogy fogalmazott, az utóbbiról beszélve nem kerülhető meg az előbbi sem. Előadását ennek az elvnek megfelelően a NAT alapján készült kerettantervi célok és az Oktatási Hivatal által kiadott két tankönyv valóságának az összevetésére fűzte fel, végig az 5-6. és a 9-10. évfolyamokra fókuszálva. Meglátása szerint a négy évfolyam kerettantervi céljai szakmailag kiválóak, hiszen egyebek mellett felhívják a figyelmet a kreativitás fejlesztésére, a játékosság és kíváncsiság megőrzésére, a korosztályos fejlettségnek való megfelelésre, az önmegértés, önkifejezés fontosságára, az irodalmi művek sokféleségének szükségére, és az olvasó, közösségük iránt elkötelezett emberek nevelésére.

Vinczellér Katalin

Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy habár az Oktatási Hivatal tankönyvei a kerettantervnek témaköreiben meg is felelnek, kevéssé támogatják az abban kitűzött célokat. Állítása igazolására előadásában néhányat reflektorfénybe helyezett a kerettantervi célok és a tankönyvek valósága között feszülő ellentmondásokból, ugyanakkor azt is elismerte, hogy nem alapos elemzésnek, csak figyelemfelkeltésnek szánja a konferencián ismertetett meglátásait. Így szót ejtett arról, hogy (1) a kitűzött céllal ellentétben nem teljesül a szövegek sokféleségének elve, kortárs irodalom például egyáltalán nem szerepel a tankönyvekben, hogy (2) az irodalmi szöveg helyett többször néprajzi, művelődéstörténeti tudás kerül a fókuszba, amit az irodalmi szöveg mintha csak illusztrálni lenne hivatott, hogy (3) miközben cél a kritikai gondolkodás, a szövegalkotás fejlesztése, a tankönyvek elsősorban lexikális tudást biztosítanak és kérnek számon, hogy (4) hiába cél a különböző korok művei közötti párbeszéd felismertetése, ha a tankönyvek ezeket sosem rendelik egymás mellé, hogy (5) a választható ifjúsági művek nem veszik figyelembe a diákok korosztályos sajátosságait, és hogy (6) a tankönyvek olykor saját lefektetett elveikkel is szembe mennek, így például az ötödikes tankönyv, miután elkülöníti egymástól az életrajzi szerzőt és a versbeszélőt, elemzéskor mégis rendszeresen az előbbire hivatkozik. Ezek mellett azt is örömmel elismerte, hogy a tankönyveknek van szakmailag igazán jó, szövegcentrikus és kreatív feladatokat működtető, a kritikus gondolkodást, az önmegértést segítő része is (például a János vitézt feldolgozó fejezet), azonban elmondta, hogy sajnos ezek a tapasztalatok nincsenek többségben.

A fentieket továbbgondolva, és előadása címéhez visszatérve Vinczellér problematizálta, hogy vajon miért, kinek és hogyan segítenék a munkáját ezek a tankönyvek. A miért kérdést azzal válaszolta meg, hogy felkészítse a diákokat a 2024-ben életbe lépő új magyarérettségi irodalomtörténeti tesztjére, a másik két kérdést azonban nyitva hagyta kiegészítve azzal, hogy vajon segítenek-e ezek a túl sűrű, lexikai tudásra fókuszáló, elavult módszerekkel dolgozó tankönyvek a pedagógusnak vagy a diáknak bármiben is. Előadásában mindezek mellett lehetséges alternatívaként jelölte meg az Oktatási Hivatal által szintén elfogadott, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából készült irodalomtankönyv-sorozatot, amely meglátása szerint a két említett tankönyv-sorozathoz képest nyitottabb, és a számos kortárs irodalmi szöveg fókuszba helyezésével a sokféleség elvének is jobban megfelel.

Az előadásokat hosszú beszélgetés követte Fábián László vezetésével, ahol többek között szóba került Keisz Ágoston érettségi, NAT2020, tankönyv-helyzet témákban írt cikke, a Magyartanárok Egyesületének szintén ezekben a témákban tervezett december negyediki konferenciája, illetve a tankönyvhelyzethez kapcsolódva az a kérdés is, hogy egyáltalán tisztázott-e a tankönyvek funkciója az irodalomtanításban. A vitának ezek mellett hangsúlyos kérdése volt, hogy milyen praktikus lehetőségei vannak kortárs irodalmi szövegek integrálásának az általános és középiskolai oktatásba. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb kérdés a nyitott-csukott ajtók dilemmája volt, azaz, hogy vajon tényleg jó megoldás-e sokszoros belefektetett energiával egyszerre felelni meg a szakmailag erősen kifogásolható központi követelményeknek és teremteni saját kutatás, önerő alapján egy párhuzamos alternatívát, amit aztán a zárt ajtók mögött lehet alkalmazni. Márpedig a szakmai kifogásolhatóság egyértelmű – több résztvevőtől is elhangzott, hogy olyan rabigát jelentenek a konferencián is tárgyalt új szabályozások, amit, ha normális életet akar élni a pedagógus, muszáj leráznia magáról. Zárásként Vinczellér Katalin a személyes találkozás és a közös tudásmegosztás erejét hangsúlyozta, ezzel előremutatva a konferencia második, gyakorlati napjára is.