bezár
 

gyerek

2022. 01. 12.
Vidéki James Bond szeretetlukakkkal
Interjú Adamik Zsolttal
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Adamik Zsoltot a legtöbb internetes oldal meseíróként említi, hiszen 2014-ben megjelent a Bibedombi szörnyhatározó, majd az Ördögbőr grófja. Előbbivel Aranyvackort, valamint Ibby-és Hubby-díjakat nyert, és az olvasók már a harmadik kiadását követelik. Ezenkívül megjelent számos antológiába rejtett Adamik-mese is. De Zsolt emellett zenél, szerkeszt, dramatizál, dalszövegeket ír, és 2020-ban megszületett a Távoli korom – Örménykút! című kötete is, felnőtt gyerekeknek. Idén olyasmivel rukkol elő, ami saját bevallása szerint vagy oltári bukás lesz, vagy egy nagyon jó könyv.

PRAE.HU: Utoljára hat éve találkoztunk személyesen, amikor az Old Man’s Pubban léptetek fel a zenekarral. Most is ugyanabban a felállásban zenéltek, afféle Tarantino utánérzés stílusban?

Sajnos nem. A Surfin’Zhiguli fába csapódott és én voltam ennek az első áldozata, de én is vezettem azt a Zsigulit. Most van egy nagyon jó kis formáció, ami nem azért jó, mert nagyon jók vagyunk, hanem mert nagyon jó fejek vagyunk együtt - igen jól tudjuk szórakoztatni magunkat, a közönség véleménye ebben az esetben kérdéses. Vagy másodlagos. Nem, inkább kérdéses. De komolyan: próbára járni a barátaidhoz mindig élmény, a fellépések pedig általában tök jól sülnek el. A nevünk Poppy LeDurts, amit ha visszafele olvasol, nos, mákos rétest jelent.

PRAE.HU: A Csudanagyi a legújabb, multimédiás, könyves projekted. A soundtrackje is a zenekarral készül? Hol tart most a munka?

A Csudanagyi című scifista agymenés elkészült. Nagyjából. Stiglincz Milán barátommal mi pontot tettünk a történet végére. A kérdésre válaszolva, a zenei alap, azaz a saját soundtrack okán a könyvek Pulp Fictionjét remélem megvalósítani. Magyaros Tarantino-módon keressük azokat a dalokat, amik metaforaként működhetnek egy metafora helyett: ne kelljen elmagyarázni, hogyan emelkedik föl egy űrhajó, hanem megmetaforáljuk muzsikában. De az a koncepció, amit mi elsőképp megálmodtunk, itthon sajnos elképzelhetetlen. Ez persze nem jelenti azt, hogy jövőre nem adjuk ki vagy magánúton, vagy nem találunk valamilyen köztes megoldást. Hiszem azt, hogy jár a magyar kamaszoknak egy Galaxis Útikalauz stopposoknak – bár annyira jó nyilván senki nem lehet, mint Douglas Adams. Viszont hiszem azt is, hogy a kölköknek megvan az a fajta humorérzéke, ami működőképessé tenné a koncepciót. De a kiadók gazdasági agyai szerint a fele sem tartható annak, amit mi elképzeltünk – és sajna ennek igazat kell adjunk. Poppy LeDurts max, mint zenei producer vehet részt a soundtrack összeállításában – hacsak a Hole is where the rabbit lives című dalunk úgy 3 év után el nem készül végre.

PRAE.HU: Manapság egy író is sokszor majdnem annyit közszerepel, mint egy előadóművész, de azért merőben más egy zenekar tagjaként írni. Melyik mitől komfortos számodra?

A zenebohóckodás annyiban más, hogy kiélhetem azt a magamutogatós oldalamat, ami szerintem minden íróban benne van: hogy szeressetek, és egyébként is. Nagyon kevesen hisznek manapság az íróban. Inkább a termék a fontos – ha az eladható, akkor jön a képbe az író. Jelenleg, ahogy én látom, vagy az van, hogy kitalálsz magadnak valamit, amit vesznek, mint a cukrot, és emellett csinálod a kis hobbiprojektet, vagy olykor-olykor megjelensz valami ütőssel, és akkor tök kedvesen meghívnak egy-egy antológiába.

PRAE.HU: A kaposvári színházban játsszák az ALíz Csudaországban című darabodat, amelynek a dalszövegeit is te jegyzed. Énekesként is kísérleteztél már ezzel? Vagy úgy jártál, mint a VI. Bábos Drámaíró Versenyen: azelőtt sohasem próbáltál színházi darabot írni, aztán pár óra alatt előrukkoltál egy díjnyertes művel?

Elnézést kérek, az nem úgy volt díjnyertes mű, hogy mentem, oszt nyertem, hanem az első nap ott ültem remegő térdekkel és összeszorított farpofával olyan általam nagynak látott nagyok mellett, mint Turbuly Lilla és Dániel András, és baromira nem értettem, mit keresek ott egyáltalán, és haza akarok menni anyuhoz. Én mindkettejük darabját nagyon élveztem, épp ezért volt hatalmas meglepetés, amikor elvittem a fődíjat, ráadásul a közönségdíjat is. Onnantól merem azt mondani, amikor megkérdezik, hogy mi a munkám, well, író vagyok. Itt jelenteném be Szantner Julit, aki a Napsugár Bábszínház művészeti vezetője volt akkor, és akivel azóta is legjobb barátok vagyunk, és Zalán Tibort, aki atyai jó barátom maradt, és nem átall néha szövegi nyaklevessel élni, ha hülyeséget csinálok. Mindenkinek saját Zalán Tibort! De visszatérve: olyan volt az a pár nap, mint a vasárnapi ébredés egy verőfényes reggelen. Mint amikor kijössz a szaunából és beugrasz a hideg vízbe. És az ALíz… nos, a darab egy két felvonásos musical, amihez nagyon jól jött az a fajta kicsit kitekert látásmód, amit én képviselek a gyerekirodalomban, már ha képviselek egyáltalán valamit a gyerekirodalomban. Mindenesetre a „Lewis Caroll – Adamik Zsolt” felirat a plakáton… hát, elég menő érzés. Szóval a két darab, már a Bibedombi és ennek a megírása kapcsán derült ki, hogy nekem a versírás, mint olyan, vagy inkább a klapanciák összerakása, az viszonylag könnyen megy. Ez nem azt jelenti, hogy dalszerző vagyok. De tudok egy dallamra szöveget írni például egy darabhoz, ami olykor nem sikerül rosszul.

Alíz

PRAE.HU: A Bibedombi szörnyhatározót a Békéscsabai Napsugár Bábszínház állította színpadra. Magas színvonalú, technikailag is bravúros előadás született, amelyben dramaturgként is közreműködtél. Adódtak nézetkülönbségek a te verziód és a rendező elképzelése között?

Kisebb összenyavalykodások voltak, de nagy összetűzések nem. Van, amit azóta sajnálok, hogy elfogadtam, de ez a rész eltörpül amellett, mennyire jó élmény volt az egész. Nekem akkor a Napsugár Bábszínház nagyon komoly szellemi tartalékot és tapasztalást adott. A színháznak az illata egyszer csak belement a tüdőmbe, és azóta nem akar onnan kikeveredni. Nagyon élveztem a darab körül történő settenkedést, a dramaturgizálását úgy, hogy nekem ez még egy tanulnivaló dolog. Ami nyilván ezer pánikrohammal is járt – és ekkor jöttek jól a Juli meg a Zalán Tibor, na meg a rendező, azóta komám, Halasi Dani tanácsai, hogy a színpadon mi működik és mi nem. Merthogy a Szörnyhatározó egy lexikon, komoly és tudományos - ebben a darabban viszont maga a könyv is, vagyis a Bibedombi szörnyhatározó szereplőként van jelen abban a kisvárosban, amit én abban a könyvben fölépítettem. És muszáj idetenni, hogy kicsoda volt, aki berúgta még évekkel ezelőtt ennek a színdarabnak a motorját: Dés András, azóta barátom ÉS jazzmuzsikus látott fantáziát az egész koncepcióban. Legott.

Bibedombi

PRAE.HU: A szentesi Horváth Mihály Gimnázium közös kapcsolódási pont az életünkben. Abba az intézménybe általában színházi vagy írói ambíciókkal szoktak érkezni. Te miért választottad azt a sulit?

Én mindig írtam. Egy ilyen kis csenevész, falusi, hat fős osztályból érkező, ábrándos gyerek voltam, aki nem ezen a földön élt. Gyáva kis muksó voltam, na. Nem nagyon tudtam, mi merre hány méter, nem nagyon értettem, mi történik körülöttem. De voltak pedagógusok, akik valamit láttak bennem. Dózsa Erzsi volt az, aki engem valami fura okból megkedvelt, és ez rettenetesen sokat segített abban, hogy végigtoljam a négy évet. Ő volt, aki nyomta, hogy írjak, írjak, írjak. Bedő Katalin meg az irodalomórákon valahogy mindig pont jókor dicsért meg. A két osztályfőnökünket, Majtényi Andrást és Keserű Imrét kell még fölemlíteni: viszlát, és kösz a halakat!

PRAE.HU: Vannak meghatározó olvasmányélményeid abból a korszakból?

Mi rengeteget szerepjátékoztunk a koleszban, ami nyilván meghatározta az olvasmányaim zömét is. Nyaranta meg – Távoli korom - Örménykút! – „dolgozni” jártunk a téeszbe el… az idézőjel itt fontos, mert annyira nem lehetett ott mit csinálni, hogy két-három könyvvel érkeztem meg reggelente. Akkor ismertem meg Márquezt, akkor olvastam el a Száz év magányt, ami számomra egy végtelenül meghatározó pont. A Pokolbeli víg napjaim is akkor jött. Talán akkor lett alap, hogy imádom az anekdotázós, visszaemlékezős, útbejárást bemutató könyveket: később ebből lett az imádata a Cseh Tamás beszélgetősnek, Királyhegyi Pálnak, vagy a Presser kötetnek most legújabban. Ja, meg hát nyilván nagyon rá voltam kattanva a krimikre, faltam a Leslie L. Lawrence köteteket. Mindig is hős akartam lenni. Aztán valahogy sose sikerült. Nem véletlenül öltöztem vidéki James Bondnak a szalagavatón. Ja, és zsigeri képregény-fan vagyok: aki nem olvasta a SAGA-t, ami jelenleg itthon az 5. kötetnél tart, az nagyon mélyen nézzen magába.

PRAE.HU: És még korábbról? Emlékezetes könyvek a gyerekkorodból? Fontosnak tartották a szüleid, hogy sokat olvass?

Én afféle kívülálló voltam világéletemben. Nagyon komoly szeretetlukak voltak bennem, amiket nem nagyon tudtam betömködni. Ez nyilván abból is fakadt, hogy más lettem sajna, mint a szüleim. Ami nem jelent se jobbat, se rosszabbat. Csak egyszerűen más, faluban nem feltétlenül pozitív előjelű dolgokban találtam meg az örömöt. Ilyen volt az olvasás – anyukám régen rengeteget olvasott, így megvolt a könyvespolcon az alap. Ha Adamik Zsolt eltűnt egy osztálykiránduláson, akkor keresni kellett egy könyvesboltot, és valószínűleg ott voltam. Az örménykúti könyvtárban én voltam a 0001-es kölcsönzőjegy tulajdonosa. Arra emlékszem még, hogy nagyon féltem, hogy tovább történnek a dolgok, ha leteszem a könyvet – ami most beugrik, az Stephen King és Peter Straub Talizmánja – könyvvel annyit nem veszekedtem, mint azzal. És mondom: faltam a képregényeket, nagymamám paprikás krumplija mellé például Pókembert tudok ajánlani.

PRAE.HU: Több interjúban is elmesélted, milyen sokféle foglalkozással próbálkoztál. Neked is kellett házalnod az írásaiddal?

Konkrétan nem nagyon házaltam, hanem mindenféle pályázatokat akartam megnyerni, hogy végre ismerjenek fel, mint Magyarország legtehetségesebb debreceni kisdiákját. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem fognak felismerni, mert az egyik dologból nem feltétlenül következik a másik. Egyszer nyertem egy Örkény pályázaton valami külön elismerést, de azért az Aranyvackor-díjig nagyon sokáig kellett seggelni. Viszont volt egy nagy szerencsém. Tizennyolc éves koromban elszegődtem a Szarvas és Vidéke hetilaphoz, ahol – mint egy jó családban – hagyták, hogy azt csináljam, amihez kedvem van. Elkezdhettem megjelenni, ami nagyon sokat dobott azon, hogy akarok-e író lenni, vagy sem.

PRAE.HU: Akkor is ugyanúgy szárnyal a fantáziád, amikor megrendelésre, tematikai korlátozással kell mesét írnod, mondjuk egy antológiába?

Amikor azt csinálod, amit szeretsz, valóban beüt a flow. Betépett sasmadárként képes elszabadulni szanaszét ilyenkor a fantáziám, úgyhogy valószínűleg nekem kellenek is a korlátok. Itt hivatkoznék életem – szerintem – legkirályabb írására, ami az Úgy hiányzol, Hajdejó! című mese, az egyik 3-5-8 perces mesés Pagony antológiában jelent meg. Annak megvolt a témája, a kerete, a karakterszáma. Nagy szó, hogy én, aki überkritikus tudok lenni saját magammal, ezt képes vagyok szeretni.

PRAE.HU: Hogy állsz a határidőkkel? Van olyan időintervallum, vagy napszak, amikor mindenképpen leülsz írni?

Az egy sokkal fontosabb kérdés, a határidők hogy állnak velem. Nagyon kusza a mi viszonyunk, tudod, ilyen „maradjunk barátok, jobbat érdemelsz, nem a te hibád.” Ha nekem be van szorítva egy napra három novella, az sokkal könnyebben kisuhan a kezemből, mert addig kattogok azon, hogy már majdnem le kéne adni, hogy egyszer csak megszületik. Akár jól alszom, akár rosszul, a reggel az, amikor friss fejjel tudok hülyeségeket a papírra vetni.

PRAE.HU: Milyen a viszonyod a kiadókkal?

Egyes kiadókkal remek. Sokkal tisztább és barátibb a dolog azzal a kiadóval, ahol közölték, hogy szemmel láthatóan nem egymást keressük. Ez egy tiszta helyzet, jófejség, nincs benne kattogás-frekvencia. Engem a semmibevevés zavar végtelenül. Magyarországon kialakult egy olyan szokás, hogy legyél hálás, ha kiadják a könyvedet. Persze nyilván nem ingyen van a papír – de mégis, talán ha egyesek finomabban kezelnék ezt a dolgot, előbbre tartanánk. De konkrét példa: amikor kérsz valamit, és nem reagálnak, nem veszik fel a telefont, huszadjára sem, nem történik semmi, pedig te rengeteget melóztál azért, hogy történjen, haladjon a dolog, tartottad a határidőket, (hülye módon) aláírtál mindent, amit eléd tettek... és juszt se megyünk semerre, mert – mint mondtam – az író, pláne az ilyen közepesen ismert, az másodlagos. És az ember egy idő után nem tud mást csinálni, csak felemelt hangon számon kérni. Vagy felajánlani, hogy akkor viszi a könyvét máshová. Aztán egy odapillantás során kiderül, hogy hisztis Adamik néven futsz a kiadóvezető emailjeiben, mert merészelsz megszólalni. Tudok hisztis lenni, ki nem, de ez mégis kellemetlen és megalázó és ráadásul fölösleges. Mint ahogy az is az, hogy ezt egy interjúban kell kifejtenem, de akit érint, az úgyis tudja, miről beszélek.

PRAE: Nagyon tetszett egy december 9-i, „Tegnap este leszakadt egy felsővezeték valahol.” kezdetű facebook bejegyzésed, ami rendkívül nívós glossza, és ami igencsak odaszól bizonyos felsőbb erőknek. Lázadó düh áradt belőle, míg a gyerekkönyveidre a lehengerlő szózsonglőr-humor a jellemző. A Távoli korom – Örménykút!-ban szintén jelen van a gyermeki látásmód. A hangulaton kívül van bármilyen különbség a gyerekeknek és felnőttek szóló szövegeidben?

Aznap este ez úgy kijött belőlem. Nem akartam senkinek se beszólni, de végiggyalogoltam 13 kilométert úgy, hogy senki nem vett föl. Van bennem némi düh, és ezzel kezdenem kell még valamit. De nem kicsit bánt, amikor embertársaim tojnak más embertársaikra. Ebből született ez az egész. Látásmódban tudok különbséget tenni – nyilván van eltérés abban, ha felnőtt könyvet írsz, vagy ha gyerekirodalmat, miközben utálom ezt a sznob megkülönböztetést, mert ez valahol azt üzeni, hogy a gyerekeknek gügyögni kell. Teljes mértékben elutasítom, és nem is tudnék olyan könyvet írni, amiben nyafogva, klapanciákba összerakva tanítom valamire a gyermekeket. Ki vagyok én ehhez ugyanis. „GYERMEK”: már ebben a kifejezésben is van valami pátoszos izé, amit nem bírok elviselni.

PRAE.HU: Tényleg szereted a mentateát?

Én nem szeretem a mentateát sajnos. Én imádom. Úgy vagyok vele, mint a Vissza a jövőbe című filmmel: azt az ember vagy imádja, vagy nem. Én tudom kívülről. Ha bárki lelkes hív ezt most hallja, és szeretne valami jót tenni velem, majd meghív egy mentateára.

Képek forrása: Adamik Zsolt hivatalos Facebook-oldala

nyomtat

Szerzők

-- Márkus Judit --


További írások a rovatból

gyerek

MINTÁZATOK – Na de mihez kezdjünk velük?
Virágköztársaságban a két világháború közt
Péterfy Gergely – Nagy Ervin: Robotmese. Lampion Könyvek, 2022
Interjú Szekeres Nikivel az Év Gyerekkönyve Díj kapcsán

Más művészeti ágakról

Adalékok Harnoncourt Máté-passiójához
Neked már megvan a heti Praedád?
art&design

Háttérinterjú Deák Erikával, a Deák Erika Galéria alapítójával a hazai művészeti képzésről, a pályakezdők lehetőségeiről és arról, hogy mit jelent galeristának lenni
Egy házasság helyzete (2. évad)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés