Ez a kettősség, a hagyományos mesei helyzetek és a váratlan, meglepő, néhol abszurdba hajló fordulatok ötvözete jellemzi a könyv szövegét is – elvarázsolt kalandok a tó körül, illegális gumikacsa-szoborral. Az elbeszélő intim, baráti hangnemben meséli epizód-szerű történeteit az olvasónak az Öreghegy életéről. A mesék során találkozunk többek között vasúti csigákkal, Olívával, a messziről érkező olajfával, Péterrel, a hárssal, a Nagy Diófával, Ernő teknőssel, a Kapitánnyal, Opheliával, Maurice-szal, és az Öreghegy és Királylak még legalább ennyi más lakójával. Azaz megismerkedünk minden és mindenki hétköznapjaival, titkaival, eredetével, ami és aki a kertben, a szomszédságban, a tóban és a faluban körülöttünk, velünk él.

Már a szereplők és a helyszínek felsorolásából is látszik a természetközeliség hangsúlyossága, a gyermeki figyelem működésmódját utánzó elbeszélői stratégia, ami a részletek és a saját világba helyezés felől tekint a természetre, elsősorban a kert biztonságos, megszelídített világszegletére. Mint ilyen, a kötetben a kert egyszerre védelmező és védelmet igénylő hely, a körülöttünk lévő világ toposza. A történetek önálló egészként is olvashatók, az Öreghegy, az olvasás közben kialakuló belső táj az a kötetszervező erő, amin keresztül összekapcsolódnak egymással.  

A tegező, közvetlen megszólítási mód gördülékenyen teremti meg a körbevezetés és a történetmesélés kettős szituációját, olvasóként a szívesen látott vendég pozíciójába helyez minket. A mesélői hang ugyan néha elbizonytalanodik, olvasáskor kizökkent a hagyományos és a modern közötti egy-egy kevésbé eldolgozott váltás, a kötetben előre haladva viszont egyre izgalmasabb, kreatív nyelvvel, egyre egyénibb hanggal találkozunk. Ugyanez igaz a hangulatteremtésre, amit a lírai hangú, Bálint Ágnes Labdarózsáját idéző kötet a középpontba állít: Esterházy mintha keresné az irányokat, de végül egyik mellett sem tudna elköteleződni igazán. Így válhat például a munkaidőben fáradtságtól elalvó Fűnyíró Józsiról szóló fejezetben a mesélő perspektívája kissé felülnézetivé, holott érezhető szándék szerint humoros, abszurdba átbillenő történetet mond el. Kérdés marad emellett, hogy a megmagyarázatlan idegen (szaknyelvi vagy éppen olasz, portugál) szavak, mondatok, a feloldatlan feszültségek, a kibontatlan titkok vajon elakasztják vagy inkább segítik a gyerek olvasó fantáziájának a működését, s mi kerül a történet által ilyen módon üresen hagyott résekbe. Persze ajánlott a közös, elmélyülős olvasás, sőt, ahogy Németh Gábor jelzi a könyvhöz írt utószavában, felnőttek is nyugodt szívvel forgathatják külön, a maguk örömére – hozzájuk is legalább annyira szól.

A kötetben rejlő potenciál pedig a fentiek mellett is egyértelmű, erőteljes. A mesélőt egyre nagyobb, egyre izgalmasabb kalandokon kísérjük végig a történetek előrehaladtával. Amíg kezdetben az elmélyült jelenlét a hangsúlyosabb, a későbbiekben egyre cselekményesebbek a mesék, majd nyomozás is indul – fokozatosan edződik a figyelmünk. A hétköznapokból ismert bonyodalmak egymást követik, s megoldásuk végül mindig a varázslatosban, a szürreálisban rejlik. A titokzatos csotrogányokról szóló utolsó fejezet ügyesen fogja össze az addigi szálakat és a kötet végül szép és erős érzelmi zárlattal kerekedik egésszé.

Esterházy Miklós meséi mind a sajátból, az ismertből indulnak, azt teszik izgalmassá, ruházzák fel varázslatos tulajdonságokkal, és miközben egyszerre sejtetik a további titkok lehetőségét, az egyéni, a varázslatos által teszik otthonossá a helyeket. Ebbe a sajáttá írásba fogad be mindenkit a szerző, köztük minket, olvasókat is.