Dr. Alithea Binnie (Tilda Swinton) elismert narratológus, aki a világot járva ősi és egzotikus népek történeteit gyűjti. Isztambulba repül, ahol arról tart előadást, hogy a mitológia helyét miképpen vette át a tudomány, ergo hogyan váltak funkciótlanokká a mítoszok a felvilágosult ember számára. A kutató racionális világképét azonban gyökerestől felforgatja az isztambuli bazárban vásárolt üvegcse, amelyből a szálloda fürdőszobájában egy dzsinn (Idris Elba) bújik elő.

A dzsinn a régi mesékhez híven hajlandó teljesíteni Alithea három kívánságát – mit hajlandó, egyenesen könyörög érte! A dzsinn élete ugyanis ugyanúgy megpróbáltatásokkal teli, akárcsak az embereké: összesen 3 ezer éve várakozik a palackban arra, hogy egy valamirevaló ember mindhárom kívánságának eleget tehessen végre. Alithea ódzkodik az ajánlattól, elvégre mindene megvan, amit egy 21. században élő tudós nő elérhet: egészség, felfelé ívelő, izgalmas karrier, saját londoni lakás, ahol nem bolygatják az életét (legfeljebb a korlátozott vénkisasszonyok a szomszédban). Arra a kérdésre viszont nem tud (egyből) felelni, hogy mi szívének leghőbb vágya. Adódik a Harry Potter-analógia: Alithea – s az általa reprezentált modern ember – megtestesíti Dumbledore „boldog emberét”, aki Edevis tükrébe nézve csupán magát látja.

A tudomány és a mitológia egyértelműnek vett szembenállása a film végére felszámolódik, és a két terület, mintegy tanulságként, kellemes szimbiózisban érvényesül.

Alithea maga a racionális döntéshozatal, míg a dzsinn a szenvedélyt és a meggondolatlan hevességet képviseli. Az együtt töltött idő során elkezdenek megnyílni egyrészt egymás előtt, másrészt a másik által ismert világ előtt. Alitheát vonzzák a dzsinn misztikus történetei, a dzsinn pedig kíváncsisággal szemléli a modern kor (tudományos) csodáit.

George Miller rendező Alitheához hasonlóan kedvét leli az ősi kultúrák és civilizációk mondáinak és fabuláinak megismerésében, ráadásul ezeket képes úgy a filmvászonra álmodni, hogy a vizuális ingerek fenntartják a figyelmet és a mesélés mindvégig élvezetes marad. A dzsinn történeteit követve mintha igényesen összeválogatott mesekönyvet lapozgatnánk, amelyben a történelem és a mágia egymásra ható és alakító erejét követhetjük végig. Szereplői a történelmünkben fellelhető kvázi mitikus alakok (Sába királynő, Szulejmán stb.), akik egyszerre rendelkeznek reális és irreális képességekkel: a film a két szférát kellemesen összemossa, hasonlóan ahhoz, ahogy egymásba forgatja az Alithea és a dzsinn által képviselt racionális és spirituális pólusokat.

S Miller mindezt olyan szemkápráztató vizuális effektekkel oldja meg, ami már alulról súrolja a Disney-filmek giccshatárát.

A Háromezer év vágyakozás a történetek súlyát és világalakító szerepét húzza alá. Iskolai példája a narratívaműködés, a történetekbe vetett interkulturális hit bemutatásának: még a földtől legelrugaszkodottabb sztorik is a saját kereteiken belül racionálisan működnek, a kauzális logika szerint épülnek fel. De a dzsinn előadásában megismert „minitörténetek” hátterében ki tud-e bontakozni az ezeket összetartó nagy sztori?

A filmbeli narrátor, maga Alithea időről időre reflektál a saját történetére – ami tulajdonképpen épphogy csak kibontakozik. Alithea nem tűnik a film főhősnőjének, mintha funkcionális karakter lenne, aki azért van, hogy a dzsinn teljesíthesse három kívánságát, és aztán örök nyugalomra lelhessen. Alithea végighallgatja a dzsinn történeteit, értelmezi és elemzi azokat, s egyetlen megingást leszámítva nem akar élni a kívánságaival – nem akarja alakítani a történetet. Ez igaz egyszerre a filmre, amelynek az utolsó negyedében veszi kézbe Alithea az irányítást, s igaz a nő életére is: narratológusként ugyan történetekkel foglalkozott, de a sajátjában csak átutazóként vett részt – elvált, gyermektelen, állandóan úton van, tulajdonképpen nem rendelkezik biztos ponttal saját elméjén és a felhalmozott tudásán kívül.

Alithea nem tud vagy nem mer nagyot álmodni, pedig az orra előtt bizonyosodik be, hogy a régi mesék lehetnek igazak, az álmok valóra válhatnak. A Háromezer év vágyakozás mintha figyelmeztetés lenne: mindent racionálisan mérlegelünk, minden lépést pontosan kiszámítunk, megtervezzük az egész életünket, és elégedettek vagyunk, ha a társadalom által felértékelt tulajdonságok és cselekedetek mentén íródott forgatókönyv szerint járunk el.

Nem kockáztatunk, nem álmodunk, kifakulnak történeteink. S emiatt nem jön a szánkra a válasz, amikor felteszik nekünk a legősibb kérdést: mi a szívünk leghőbb vágya.

A Háromezer év vágyakozás ehhez hasonló morális és ontológiai kérdések felvetésére ösztönzi a nézőt, megnyitja a diskurzust a tudomány által vezérelt 21. század alapjait adó archaikus történetek feltárására, ezenfelül szigorú önvizsgálatra sarkall. Aki viszont kizárólag a filmre fókuszál, leválasztva arról a színes témafelvetéseket, az sem csalódik majd: fantáziadús, ízléses képi világú, felnőtteknek szóló mesét kap, amely garantáltan elvarázsol.

Képek forrása: Prorom Entertainment, imdb.com