Kinyílt az ajtó, Cohen sietve, a késésért elnézést kérve belépett, miközben Ega, aki odasietett hozzá, segített neki kibújni a kabátjából. Azután bemutatta Carlosnak – ő volt az egyetlen, akit Cohen személyesen még nem ismert. Majd az elektromos csengőt megnyomva bejelentette:

– A márki nem tudott eljönni, a szegény Steinbroken pedig a köszvénytől, a diplomaták, a lordok és a bankárok köszvényétől szenved… A köszvényt te sem kerülheted el, te gazember!

Az alacsony termetű, rendezett külsejű Cohen, akinek szép szeme volt és olyan fekete, csillogó pofaszakálla, mintha belakkozták volna, mosolygott, miközben levette a kesztyűjét és megjegyezte, hogy az angolok szerint a szegény emberek között is elterjedt köszvény, de ez természetesen őt nem érinti.

Ega eközben karon fogta és szertartásosan leültette az asztalhoz, a jobbjára: az egyik csokor kaméliából letépett neki egy virágot, Alencar is virágot tűzött a hajtókájába, a pincérek pedig felszolgálták a kagylót.

Rögtön a Mór negyedben történt bűntényre terelődött a szó, arra a kocsmai drámára, amely izgalomban tartotta Lisszabont: egy lány késsel felhasította társnőjének a hasát, a lány ott halt meg az utcán, csak egy ing volt rajta; nohát, két kocsmatündér megszurkálta egymást, a kis utca úszott a vérben – micsoda kalamajka, jegyezte meg Cohen, és mosolyogva ízlelgette a bucelast.

Dâmaso sietve részletekkel szolgált; még azokból az időkből ismerte a lányt, akinél a kés volt, amikor Ermidinha vicomtjának a szeretője volt… Hogy szép volt-e? Nagyon szép. A keze, mint egy hercegnőnek… És hogy énekelte a fadót! Csak az volt a baj, hogy már akkoriban is gyakran a pohár fenekére nézett, amikor még szép volt és a vicomt kitartottja… A vicomt, becsületére legyen mondva, soha nem feledkezett meg róla, barátilag viszonyult hozzá, még akkor is meg-meglátogatta, amikor már nős volt, és azt mondta neki, ha otthagyja ezt a hitvány életet, vesz neki egy cukrászboltot a székesegyház közelében. De a lányt nem érdekelte. Szerette azt az életet, a Bairro Altót, a lepusztult kávézókat, a stricik világát…

Carlos úgy vélte, hogy a fado és a fado-énekesek léha világa megérne egy tanulmányt, egy regényt. Rögtön A patkányfogóra terelődött a szó, meg Zolára és a realizmusra – Alencar, letörölve bajuszáról a leves maradékát, rögtön könyörgőre fogta, hogy legalább a vacsora tisztes perceiben ne emlegessék ezt a trágyairodalmat. Itt a teremben csupa tisztes ember ül, ugye? Akkor meg szó se essék erről az ürülékről!

Szegény Alencar! A naturalizmus – ezek az erőteljes és eleven regények, amelyeket sok ezer példányban adnak ki; ezek a kíméletlen, az egyházat, a királyságot, a bürokráciát, a pénzvilágot és minden szent dolgot célba vevő elemzések, amelyek kérlelhetetlenül feltárják a visszásságokat és láttatják a tátongó sebeket, mint az anfiteátrumban heverő holttesteknek; ez az új, annyira pontos és annyira hajlékony írásmód, amely tetten éri az élet valóságát, színét, mi több, szívdobogását; mindez (amelyet megzavart tudatával az új eszmének nevezett) ennyire váratlanul elébe toppanva és lerombolva azt a romantikus katedrálist, amelynek égisze alatt annyi éven át állt az oltára és mondta a miséit – felzaklatta szegény Alencart, és öregkorára irodalmi ellenfelének tekintette. Azzal kezdte, hogy kirohant ellene. „Hogy véget vethessünk a romlottság áradásának”, mondta az egész Akadémia színe előtt, és írt két dühödt gúnyiratot; senki nem olvasta, a „romlottság áradata” pedig egyre nőtt, egyre mélyült és egyre szélesedett. Erre Alencar az erkölcs szilárd bástyái mögé menekült. A naturalizmus trágárságának hullámverése a társadalmi szemérem megrontásával fenyeget? Nos, jó. Ő, Alencar lesz az erkölcs védelmezője, az erényesség őre. Ettől fogva A hajnal hangjainak költője, aki húsz éven át dalokban és ódákban sikamlós ajánlatokkal bombázta a főváros asszonyait; ettől fogva az Elvira írója, aki regényben és drámában a törvénytelen szerelmet hirdette, aki a házastársi elkötelezettséget az unalom bérceiként mutatta be, aki a férjeket elhízott, vadállatias lényeknek mutatta, a szeretőket pedig az antik Apollóhoz hasonlatos ragyogónak, szépségesnek és okosnak; nos, Tomás Alencar, aki (ahogy erről hitet tesz A mártíromság virága önéletrajzi vallomásaiban) egykor gátlástalan csábítóként élvhajhász és féktelenül kicsapongó életet élt bársonyok és ciprusi borok között – ettől az időtől fogva zordonan és feddhetetlenül, az erkölcsi szigor bástyájaként fürkészte az újságokat, a könyveket, a színházat. És ha valahol felfedezte a realizmus leghalványabb megnyilatkozását egy hangosabban elcsattanó csókban, egy erőteljesebben kivillanó fehér alsószoknyában – akkor a mi Alencarunk rögtön az egész országon átzengő riadót fújt, tollat ragadott és olyan átkokat szórt (a könnyen megnyerhető akadémikusok örömére), mint a felhevült Ézsaiás. Egy napon azonban Alencarnak olyan meglepetésben volt része, amelytől a legerősebbek lába alól is kifut a talaj; minél erkölcstelenebbnek ítélt egy könyvet, az annál népszerűbb lett! Az Elvira írója ezután csalódott a romlott világmindenségben, s begubózott…

Attól fogva haragjának kifejezését erre az egy, undorral kiejtett mondatra csökkentette:

– Fiúk, szó se essék az ürülékről!

De aznap este örömmel látta, hogy szövetségesekre talált. Craft sem támogatta a naturalizmust, a dolgok és a társadalom visszataszító valóságának pőre megmutatását a könyvekben. A művészet lényege az idealizálás! Azaz, hogy megmutassa a tökéletessé váló emberiség legkimagaslóbb alakjait, az élet és érzelem legszebb formáit… Ega elszörnyedve kapott a fejéhez két kezével, amikor a másik oldalról Carlos kijelentette, hogy a realizmus legelviselhetetlenebb vonása a túlhajtott tudományos jelleg, egy idegen filozófiából levezetett elbizakodott esztétika, Claude Bernard, az experimentalizmus, a pozitivizmus, Stuart Mill és Darwin megidézése annak ürügyén, hogy egy mosónő összefekszik egy favágóval.

Ega két tűz közé kerülve kifakadt: a realizmus hibája éppen az, hogy még kevéssé tudományos, kiagyalja a cselekményt, kitalál drámákat, szabadjára engedi az irodalmias képzelődést! A naturalista művészet legigazibb formája a monográfia volna, egy típus, egy rögeszme, egy szenvedély eszköztelen tanulmányozása, mintha egy kóros eset leírása volna, festőiség és stílusbravúrok nélkül…

– Ez képtelenség – mondta Carlos –, a jellemek csak a cselekményben bontakoznak ki.

– És a művészet – tette hozzá Craft – csak a forma által létezik.

Alencar félbeszakította őket, kinyilvánítva, hogy nincs szükség ennyi filozofálásra.

– Sok gyertyát pazaroltok az ártalmas halottra, fiacskáim. A realizmus egyetlen bírálata az, hogy befogjuk az orrunkat! Én rögtön behintem kölnivel magam, amikor meglátok egy ilyen könyvet. Ne vitatkozzunk az ürülékről.

– Sole normande? – kérdezte tőle a pincér, és odanyújtotta a tálcát.

Ega megsemmisítő csapást akart mérni rá. De látta, hogy Cohen az irodalmi pengeváltást hallva unottan és fensőbbségesen mosolyog, ezért elhallgatott, odafordult felé, és megkérdezte, hogy ízlik a Saint Emilion; és amikor látta, hogy bőven vett a tányérjára a sole normande-ból, széles gesztussal így fordult hozzá:

– Nos, Cohen, mondja már meg, magyarázza el nekünk… Most akkor felvesszük azt kölcsönt, vagy sem?

És hogy felcsigázza a kíváncsiságot, közölte a mellette ülőkkel, hogy a kölcsön kérdése igen komoly dolog.

Cohen egy csipetnyi sót tett a tányér szélére, és méltóságteljesen kijelentette, hogy a kölcsönre feltétlenül szükség van. A kölcsönök ma Portugáliában a bevétel egyik forrását jelentik: éppolyan rendszeresek, éppolyan elengedhetetlenek, éppolyan köztudottak, mint az adó. A minisztériumok egyetlen dolga – beszedni az adót és elintézni a kölcsönt. És ennek így kell lennie a jövőben is…

Carlos nem értett a pénzügyekhez, de az volt a benyomása, hogy az ország így vidáman és zavartalanul halad a bankcsőd felé.

– Határozottan és egyértelműen száguld a bankcsőd felé – mondta mosolyogva Cohen. – Efelől nincs is kétsége senkinek, drága uram. Még a pénzügyminisztereknek sem! A bankcsőd elkerülhetetlen, mint amikor valaki kiszámolja…

Ega meglepettnek látszott. Ez nem tréfadolog! Mindannyian figyelmesen hallgatták Cohent. Ega, miután újra teletöltötte a poharát, odakönyökölt az asztalra, hogy jobban hallja minden szavát.

– A csőd egészen biztos, minden jel arra mutat – folytatta Cohen –, hogy két vagy három év alatt bárki pénzügyi összeomlásba vihetné az országot…

Ega izgatottan követelte a receptet. Csak ennyi: állandó forradalmi hangulatot kellene kelteni; a kölcsönök igénylésének előestéjén össze kellene gyűjteni kétszáz elszánt garázdát, akik botokkal berontanának a városházára, és a köztársaságot éljenezve összetörnék a lámpákat; ezt nagy betűkkel meg kellene táviratozni a párizsi, a londoni és a Rio de Janeiró-i újságoknak; rá kellene ijeszteni a piacokra, a brazilokra, és máris megvolna a bankcsőd. Csakhogy, ahogy mondta, ez nem áll érdekében senkinek.

Ezt hallva Ega szenvedélyesen protestált. Hogyhogy nem áll senkinek sem az érdekében? Még ilyet! Igenis, ez állna az érdekében mindenkinek! A bankcsődöt nyilvánvalóan forradalom követné. Egy ország, amely államkölcsönök jegyzéséből tartja fenn magát, és ezeket nem fizeti vissza, fegyvert ragad, és elvi alapon vagy csupán a bosszútól hajtva, az első lépésként eltörli a monarchiát, amely a vissza nem fizetett adósság jelképe, és vele együtt az egész alkotmányos népséget. A válság elmúltával pedig Portugália megszabadulna a régi adósságaitól, a régi emberektől, az idiótáknak ettől a nevetséges gyülekezetétől…

Ega már magából kikelve óbégatott. De Cohen, hallva, hogy nevetségesnek, idiótának titulálja azokat a felelősségteljes embereket, akik a bankok felvirágzásán dolgoznak, a barátja karjára tette a kezét, és rászólt, hogy nyugodjon meg. Valóban, ő utalt rá először, hogy azok között az emberek között, akik ’46 óta színre léptek, akadnak középszerűek és ostobák – de sok értékes ember is van közöttük!

– Van ott tehetség meg tudás – mondta mély meggyőződéssel. – Ezt el kell ismernie, Ega… Maga sokban túloz! Nem, kedves uram, van ott tehetség meg tudás.

Egának eszébe jutott, hogy ezek közül az idióták közül jó néhány Cohen barátja, ezért készséggel elismerte, hogy bizony van ott tehetség meg tudás. Alencar viszont komoran pödörgette a bajuszát. Az utóbbi időben rokonszenvezni kezdett a radikális nézetekkel, az 1848-as humanitárius demokráciával; látva, hogy a romantika kikopott az irodalomból, ösztönösen a politikai romantikába menekült mint egy párhuzamos menedékbe: lángelmék kormányozta köztársaságra vágyott, a népek testvériségére, egy Európai Egyesült Államokra… Különben is, nagyon elégedetlen volt azokkal politikusocskákkal, akikkel valamikor egy levegőt szívott a szerkesztőségekben, a kávéházakban meg a játékbarlangokban, és most hatalomra kerültek.

– Ami a tehetséget meg a tudást illeti – mondta –, csak porhintés. Jól ismerem őket, Cohen barátom…

Cohen közbevágott:

– Nem, Alencar úr, nem! Maga is közülük való. Nem kellene ezt mondania… Túloz! Nem, uram, van ott sok tehetség meg tudás.

Alencar, meghallva Cohennek, a Nemzeti Bank köztiszteletben álló igazgatójának, az isteni Raquel férjének, a Ferregial utcai vendégszerető ház gazdájának, ahol olyan jókat vacsorázott, ezeket a hozzá intézett szavait, módosította lesújtó véleményét – elfogadta, hogy bizonnyal nem hiányzik a tehetség meg a tudás.

Cohen, miután így, bankjának hatalma, feleségének szép szeme és szakácsának kiválósága által rávezette ezeket a lázadó lelkeket a képviselők tiszteletére és a rend elismerésére, szelídebb húrokat pengetett, és kegyesen kijelentette, hogy az országnak reformokra van szüksége.

Ega viszont, aki ezen a napon javíthatatlannak bizonyult, újabb hatalmas ötlettel rukkolt ki:

– Portugáliának nem reformokra van szüksége, Portugáliának egy spanyol invázió kell.

Alencar a maga régimódi hazafiasságával felháborodott, Cohen pedig a nagy emberek elnéző mosolyával, miközben kivillantak szép fogai, ebben csak „a mi Egánk egyik szertelenségét” látta. De Ega komolyan beszélt, és érvei is voltak. Az invázió, mondta, nyilvánvalóan nem jelenti a függetlenség teljes elvesztését. Egy ilyen ostoba feltételezés méltó ahhoz az ostoba társadalomhoz, amely december elsején[1] született. Még nem volt példa arra, hogy hatmillió embert egy csapásra bekebelezzen egy alig tizenöt millió lakosú ország. Másfelől, senki nem fogadná el, hogy egy ilyen katonai és tengeri hatalomnak, mint Spanyolország, csak úgy ölébe hulljon a csodaszép portugál tengerpart. Nem is szólva a szövetségeseinkről, akiket a gyarmataink révén tudhatunk magunk mellett – olyan gyarmatok révén, amelyekből csak annyi hasznunk van, mint a lecsúszott elsőszülötteknek a családi ezüstből, amelyet válság idején zálogba adhatnak. Nem volna valami nagy tragédia, csak annyi történne, ha egy nagy európai háború idején történne meg az invázió, hogy borzalmas megrázkódtatás érne bennünket, hatalmas jóvátételt fizetnénk, elvesztenénk egy-két tartományt, és talán látnunk kellene, hogy Galícia határai a Dourónál húzódnak…

– Poulet aux champignons – mormolta a pincér, és odatartotta elé a tálcát.

Miközben kiszedte az ételt, az asztalnál ülők azt kérdezgették tőle, mennyiben jelentené az ország megváltását egy olyan a katasztrófa, amelynek nyomán spanyol település lenne Celorico de Basto, a nemes Celorico, a hősök bölcsője, az Ega-család bölcsője…

– A következőkben: megújulna a közszellem és a portugál szellemiség! Legyőzetve, megalázva, leigázva, tönkretéve, kétségbeesetten kellene küzdenünk a túlélésért. Milyen szép is volna mindez! Nem lenne sem monarchia, sem gyülevész politikusok, sem a kölcsönjegyzés rákfenéje, mert mindez eltűnne, makulátlanok volnánk, patyolattiszták, folttalanok, mintha soha nem is lett volna. És kezdetét venné egy új történelem, egy új Portugália, egy komoly és értelmes, erős és tiszteletre méltó Portugália, amely tanulna, gondolkodna és civilizációt teremtene, mint egykor… Fiacskáim, semmi nem újít úgy meg egy nemzetet, mint egy szörnyű katasztrófa… Oh, Ourique[2] Istene, küldd ránk a spanyolokat. Cohen, maga meg, kérem, adja ide nekem a Saint Emiliont.

Pál Ferenc fordítása
 

José Maria Eça de Queirós: A Maia család. A romantikus élet epizódjai
Elérhető a Prae Kiadó webshopjában, valamint országszerte a könyvkereskedésekben.
A borítót Szabó Imola Julianna tervezte.

[1] 1640-ben ezen a napon szabadult fel Portugália a hat évtizedes spanyol uralom alól, és került trónra IV. János király.

[2] A település mellett elnyúló síkságon aratott 1139-ben nagy győzelmet a mórokon I. Alfonz, aki ezután elfoglalta a portugál trónt.