Kárpáti Katalin elsőként mégsem a könyvről, hanem az alapítvány működéséről és céljairól kérdezte Pierre Vasarelyt, hiszen a Vasarely Alapítvány tavaly ünnepelhette fennállásának 50. évét. A szerző elmesélte, hogy a Fondation Vasarelyt maga Victor Vasarely alapította 1976-ban Aix-en-Provence-ban azzal a céllal, hogy nemzetközi képzőművészeti alkotóhelyként működhessen. Pierre itt visszakanyarodott a franciaországi kezdetekhez, vagyis Vasarelyt két párizsi barátja hívta meg magához, ahol aztán eleinte nyomdáknak dolgozik. Ekkoriban Párizsban leginkább a drogokban találtak a művészek inspirációt, viszont Vasarelyt Bortnyik Sándor megtanította arra, hogyha a művészi közegben akar dolgozni, pénzt kell keresnie. A tanácsot megfogadva már megszületett Vasarelyben egy grafikai tervezést oktató szabadiskola alapításának a terve, azonban ez még ekkor nem tudott megvalósulni. 1976-ban aztán egy évben nyílik meg az aix-en-provence-i Vasarely Alapítvány és Építészeti Központ, illetve a Vasarely Múzeum Pécsett. Pierre elmondta, hogy az alapítvány kiemelt célja a két ország és a két város közötti kulturális kapcsolat fejlesztése, így cserediák programokat, Európa-szerte közös kiállításokat szerveznek, konferenciákat és műhelybeszélgetéseket tartanak, annak érdekében, hogy a művészet ne az elit kiváltsága legyen – ez volt Vasarely fő célja. 

Bortnyik Sándor neve a beszélgetés folyamán nem véletlenül hangzott el többször is, hiszen 1929–30 között tanult a Bauhaus-iskolaként megnyíló, többek között Bortnyik által alapított Műhelyben, tanításait nagyra becsülte. Kárpáti Katalin arra is felhívta a közönség figyelmét, hogy Vasarely Franciaországban is erősen képviselte azt a Bortnyik-Műhely féle hagyatékot, miszerint nem elég jól dolgozni, jót alkotni, hanem mindezt láthatóvá is kell tenni. Vasarely-t nem is lehetett azzal vádolni, hogy láthatatlan művész lett volna, a közszereplés folyamatos volt az életében. Azonban azt is szem előtt tartotta, hogy kortársait szintén bemutassa, ebben pedig sokat segített neki a szeretője, akivel együtt nyitották meg a Galerie Denise Renét, ahol Vasarely által meghívott művészeket bemutató kiállításokat szerveztek. Mint Pierre Vasarely kiemelte, a művészek azért mentek Párizsba, mert Vasarely is ott volt. Ahogy az alapítvány működésével kapcsolatban korábban elhangzott, Vasarely azért készített diorámákat és képeslapokat is, mert hitvallásában kétségtelenül lényeges volt az, hogy anyagi helyzettől függetlenül mindenki számára elérhető legyen a művészet, s ne csak egy ember nappaliját díszítsék – ezt persze a műgyűjtők nem igazán értékelték. Itt szó volt Andy Warholról is, aki párhuzamosan valósította meg azt Amerikában, mint Vasarely Franciaországban, tehát a művészet sokszorosítása mind az op-artban, mind a pop artban jelentőséget kapott. 

Kárpáti egy, a könyvből kiragadott mondattal folytatta a diskurzust:

Gyerekkoromat és korai ifjúságomat a Vasarely csillagkép fényében tölthettem el.

Művészcsaládban nőtt fel, nagyapja és apja is művész volt, így neki is illett volna ezt a nyomvonalat követni, azonban sosem volt benne tehetséges, színezés közben is kiment a vonalból – árulta el Vasarely unokája. Két véglet között masírozott, hiszen az édesanyja által nyújtott egyszerű, hétköznapi élet mellett ott volt a nagyszülei oldalán megtapasztalt csillogás, akiknél a művészeket olyan mivoltukban láthatta Pierre, amit csak kevesen.  

A beszélgetés során említésre került a könyvek és a klasszikus kultúra szerepe Vasarely életében, Pierre pedig a kezdetektől meséli el ennek jelentőségét. Felidézte, hogy nagyapja életét szigorúan megszervezte, a reggeli és a torna után rengeteg olvasással, informálódással folytatta napját. Átlapozta a francia híreket és a világsajtót, fogyasztott tudományos műveket is. Különösen érdeklődött az űr iránt, emellett szintén vonzotta az informatika, kibernetika világa. 1969-től írni kezd politikáról, vallásról, ezotériáról, ezek az úgynevezett nyers jegyzetek (Notes Brutes), amelyek lenyomatai Vasarely előremutató gondolatainak. Kárpáti ezt a gondolatot megragadva tette fel azt a kérdést, vajon mi foglalkoztatná a jelenünkben, mivel Vasarely-t utópisztikus, vizionárius művészként írhatjuk le. És valóban, habár nem ismerte a mobilt, de írásaiban és elképzeléseiben már mindent megjósolt vagy előrevetített. Például akkoriban rendhagyó módon azt szerette volna, ha műveit inkább a falra vetítenék ki, sőt, dolgozott az IBM-nek is előképzettség nélkül, mert szeretett volna együttműködni velük, hogy létrehozzanak egy kompozíció-generáló programot – és valóban, napjainkat már az NFT, médiaművészet és internetesztétika határozzák meg. Említésre került a Planetary Folklore című műve is, mely konkretizálja azt a törekvést, hogy egy mindenki számára elérhető univerzális nyelvet hozzunk létre. A pécsi Vasarely Múzeum pedig tavaly el is készítette digitális változatát, amelyben bárki kipróbálhatja magát, alkothatja meg saját művét.  

Kárpáti utolsó kérdése végül arra irányult, hogy vajon volt a szerzőnek egy kiforrott koncepciója a könyv megvalósítására, avagy útközben alakult ki a végső forma. Mint megtudta a hallgatóság, Pierre Vasarely régóta tervezte a kötet megírását, de tudta, hogy ő erre egyedül nem lenne elég. Itt jött képbe Philippe Dana újságíró, aki, mint külsős katalizátorként működött közre a könyv megírásánál. Philippe Vasarely hétköznapjainak, élettörténetének elmesélésén túl, valamint a lüktető családi történetek és drámák, örökösödési problémák mellett olyan történeteket tudott belecsempészni, amelyeket Pierre nem tudott volna. Philippe kitér például Vasarely sakkozás iránti szenvedélyére is, leírja azt a történetet, mikor Vasarely találkozott Budapesten egy olyan sakkmesterrel, aki nem tudta legyőzni a művészt. 

A beszélgetés egy órán keresztül folyt, ezalatt olyan információdömpinget kaptak a hallgatók, ami teljesen keretbe foglalta a Vasarely regényes évszázada lényegét és mondanivalóját. A program a Prae kiadó standjánál folytatódott, ahol Pierre Vasarely dedikált és beszélgetett az odalátogatókkal.  

Fotók: PesText/Gondos Mária Magdolna