Írország idei Oscar-nevezettjét Colm Bairéad elsőfilmes ír rendező adaptálta Claire Keegan Foster című, 1981-ben megjelent elbeszéléséből, s a rendezői munka mellett a forgatókönyvet is maga írta. Ritkaságszámba megy, hogy a párbeszédek ír vagy írrel kevert angol nyelven hangzanak el (néhány kivételtől eltekintve a népszerűbb ír filmek nyelve általában angol). Az érzékekre ható, hangulatfestő eszközök tobzódásán túl az ír nyelv még egy eszköz az ír vidéki környezet hiteles ábrázolásához. A tapasztalat és az érzékelés vezérelte hitelesség mellett azonban egy másik szempont is kiemelt fontosságot kap a filmben, mégpedig a mondanivaló lágyságának filmnyelvre fordítása. Ehhez – akárcsak a pontosan részletezett ír valósághoz – a látványos helyszínek, a jól választott színészek, a szakértőn tervezett jelenetek, a mindezt gyönyörűen összefoglaló operatőri munka és filmzene, valamint a lenyűgözően egyedi hangzású nyelv rengeteget adnak hozzá.

Claire Keegan írása, s most Colm Bairéad filmje egy bájos, visszahúzódó ír kislány néhány hónapját mutatja be, azt a rövid időszakot, amikor Cáit életét örökre megváltoztatja, hogy emberhez méltón, emberségesen bánnak vele. Érzelmi és megélhetési értelemben egyaránt szegény családjából melegszívű, gyermektelen rokonokhoz kerül, felügyeletük alatt pedig az elhanyagolt lány lelke végre nyílni kezd, és megtapasztalja, milyen az élet másik oldala. Eibhlín (Carrie Crowley), a feleség szinte az első pillanattól gyermekeként bánik Cáittal, Seán (Andrew Bennett) azonban nehezebben találja meg vele a közös hangot, ám lassacskán ő is szívébe fogadja a csendes kis vendéget. Az eddig folyton mellőzött és megszólt kislány a nevelőszülők szemében értékes emberi lénnyé válik, ételt, pénzt, ruhákat kap tőlük, de a legfontosabb, hogy megtapasztalja a féltő, gondoskodó szeretet erejét. Mindeközben fájdalmas titokra bukkan, és rádöbben, hogy miért kénytelenek nevelőszülei először fiúruhába öltöztetni őt.

Egy meleg vizes fürdő, egy apró teasütemény, egy kedves simogatás, egy megértő beszélgetés olyannak tűnik, mintha a világ legszebb dolgait kapná ajándékba a lányka, mert valóban azt is kapja, a lassan és félénken kibontakozó szeretet hétköznapinak álcázott jeleit. Cáit számára viszont a szeretet sosem volt magától értetődő, sorsát eddig – kisgyermek létére – mégis hatalmas alázattal viselte, a bántásokra csenddel vagy kedvességgel válaszolt, ahogy arra csak az igazán nagy lelkek képesek, legyenek bár apró testbe zárva. A terhek fölé emelkedő lelki nemességet irgalmatlanul nehéz lehetett eljátszani a tizenkét éves Catherine Clinch-nek, aki mégis olyan színésznői kvalitásokkal és végtelen természetességgel éli végig első filmes alakítását, ami már túlmutat azon, hogy karaktere külsőre, magatartásra is teljesen belesimul a filmbe és a szerepbe. Színtiszta grácia lengi körül, felnőttes tehetsége az összeboruló ír fák levelei között átszűrődő napfényhez hasonlatosan ragyogja végig történetet. Ebben a filmben az övén kívül sincsenek rossz színészi alakítások, csak szépen beállított fokozatok, jól kimért kapcsolati rezdülések, jelenlétek, amelyeket Colm Bairéad kifogástalanul építget az elejétől a végéig. Külön szót érdemel az a lekicsinyített társadalomkritika, melynek felvázolása során a film hihetetlen eleganciával, de meglepő precizitással vonultatja fel a gyermekkel való bánásmód különféle verzióit különböző emberi alakokban megjelenítve.

A film intelemként is értelmezhető, amely kicsit sem szeretne nyers és kegyetlen lenni. Inkább szól a mellőzés, a szóbeli bántás, a kiközösítés léleknyomorító hatásairól, minthogy tovább merészkedne a bántalmazás rémesebb válfajai felé, de amellett, hogy visszafogottan mond véleményt a témáról, magában hordozza a bántalmazott gyermek rossz és jó irányba haladásának mindkét lehetőségét, melyet eldönteni nem kíván. Finom kis szerkezete inkább sugalmaz, s valójában nem is hiányzik belőle az a keménység, amely a történet mögött esetleg még megbújhat, mert Bairéad az ártatlan és tiszta gyermeki szubjektum szemszögét, látásmódját varázsolja rá a filmre, amely az emberi zordságot öntudatlanul torzítani kénytelen. A nyár, amely életre szóló érzelmi töltekezést nyújt a nehéz sorsú kislány számára, egyben megejtően rövid, ám a későbbiekre félretehető boldog emlék arról, hogy igenis lehet másképpen élni, lehetséges a szeretetet választani.

A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatkozott filmmel Colm Bairéad szinte váratlan szakmai sikert aratott, és a fesztivál gyermekzsűrijének díjazását követően A csendes lányt Oscar-díjra jelölték a legjobb külföldi film kategóriájában. Amellett, hogy kiemelten esélyesnek tűnt, jelölését díjra már nem tudta váltani, mert a kategória többi filmje is erős darabnak bizonyult, élen a gála többszörös nyertesével, a Nyugaton a helyzet változatlannal. A csendes lány egyedi megoldásokat alkalmazó vizuális világát szemlélve egyértelmű, hogy az operatőri munka sem maradhatott elismerés nélkül, Kate McCullough gyönyörű képeit Európa Filmdíjjal jutalmazták.

Klasszikus alkotói elveket idéző, rövid játékidőn és letisztult cselekményen belül rendkívül sokat közlő dráma lett A csendes lány, amely legalább a zárójelenetével biztosan letaglóz, és időt sem hagy arra, hogy összeszedje magát a néző, így garantáltan vele marad a másfél órán túl is.

Képek forrása: Mozinet