bezár
 

film

2023. 04. 25.
A hétköznapok túltolt horrorja
Ari Aster: Amitől félünk
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Ari Aster, az Örökség és a Fehér éjszakák rendezője legújabb filmjében, az Amitől félünkben a horror mellett a groteszkkel kísérletezett, ám ez a kísérlet csak félsikert hozott.

Ma több olyan amerikai rendező is működik a fősodorban és azon kívül egyaránt, akik roppant egyedi világlátással és stílussal bírnak, valamint gyakran a horror műfaján belül bontják ki elgondolkodtató, rétegzett történeteiket. A jellemzően női drámákról mesélő Alex Garland (Expedíció, Ők), a folklórból és a mitológiákból merítő Robert Eggers (A boszorkány, Az Északi), a szintén a mesékkel és mondákkal foglalkozó David Lowery (Kísértettörténet, A zöld lovag), a drámai horrorsorozatok mestere, Mike Flanagan (A Hill-ház szelleme, Mise éjfélkor) és Ari Aster, aki az Örökséggel és a Fehér éjszakákkal vonta magára a figyelmet néhány kreatív rövidfilmjét követően. Aster Eggershez és Loweryhez hasonlóan a folklórból és a keresztény kultúrkör mitológiájából merített ihletet, hogy családi problémákról regéljen, és hősei traumáit elemezze. Legújabb filmjében, az Amitől félünkben még távolabbra merészkedett a zsánertől, még inkább szétfeszítette annak határait, így ez sokkal inkább groteszk, abszurdba hajló fekete komédia lett, mint horror. Ezzel a lendülettel azonban Ari Aster erős túlzásokba is esett, és nem azért, mert kísérletezett, hanem éppen ellenkezőleg: azért, mert bizonyos területeken túl konzervatív maradt.

Az Aster 2011-es rövidfilmjét, a Beau-t kibővítő Amitől félünk centrumában Beau áll, egy szorongó, deres hajú, középkorú férfi. A sodródó antihős egy meghatározatlan, de tipikus amerikai nagyvárosban, annak lepusztult negyedében él viszonylag rendezett lakásában. Árván nőtt fel, mert édesapja a fogantatása pillanatában meghalt, és édesanyja, Mona abban a hitben nevelte őt, hogy ez egy genetikai rendellenesség következménye, azaz Beau-nak tartózkodnia kell minden szexuális aktustól, ha nem akar az apa sorsára jutni. Így Beau retteg mindenféle emberi érintkezéstől, különös tekintettel a lecsúszott, társadalom peremvidékére került emberekre. Elhatalmasodott, patologikus szorongása miatt pszichoterápiára jár és gyógyszert szed. Betegsége sodorja állandóan bajba, ez alól édesapja halálának évfordulója sem kivétel. Ebből az alkalomból a férfi elutazna édesanyjához, ám egy rémálomszerű éjszakát követően valaki ellopja a lakása kulcsait, ráadásul nincs víz, így gyógyszerét sem tudja bevenni, anélkül, „szárazon” ugyanis veszélyes az élet. A balszerencsék itt nem érnek véget, az antihős amúgy sem túl vidám élete pedig szó szerint rémálommá válik az utazás, illetve az utazásra tett kísérletek során.

Ari Aster: Amitől félünk

Az Amitől félünk olyan, mintha a Forrest Gump sötét, groteszk, szürreális és cinikus változata lenne David Lynchtől. Illetve sokkal inkább Martin Scorsese kultuszfilmje, a Lidérces órák párdarabjának tűnik, semmint Aster két korábbi mozifilmje „folytatásának”.  Ha irodalmi párhuzamot keresünk, akkor Voltaire Candide-ja, Franz Kafka, Esterházy Péter vagy Bret Easton Ellis munkássága lennének a legközelebbi referenciák. Mindez az Amitől félünk legnagyobb erénye és egyben legnagyobb Achilles-ina is. Aster műve nagyon határozottan több szegmensre, illetve epizódra tagolódik, ezeket jellemzően valamilyen krízis és Beau eszméletvesztése választja el egymástól, tehát Aster gyakran él a kép elsötétítésének az eszközével. Így az Amitől félünk tulajdonképpen öt nagy epizódból áll. Ezek közül az első kettő, tehát nagyjából az első másfél óra a legerősebb, a harmadik inkább formai értelemben megkapó és egyedi, az utolsó kettő viszont kifejezetten didaktikus, önismétlő és túlnyújtott. Sőt, az érződik utóbbi kettőn, különös tekintettel a fináléra, hogy Asternek valójában elfogyott a puskapora, nincs már mit közölnie, ennek ellenére erőlködik, hogy valamilyen hatásos konklúzióval engedje el a nézőket.

Az Amitől félünk első két szegmense valóban olyanok, mint amilyennek magát a teljes filmet reklámozzák: egyedi, felkavaró, egyszerre mulattató és sokkoló élményt nyújtanak a nézőnek. Bár művészi értelemben zseniális, a főhős szemszögéből rettenetesen kínos már a nyitójelenet is a pszichoterapeutánál, aki érezhetően maga sincs teljesen képben azzal kapcsolatban, hogy mi a baja páciensének, irreleváns kérdéseket tesz fel és végig rendellenesen vigyorog, bármilyen borzalmas dologról vagy lelki fájdalmáról beszél is Beau. A prológust követő kafkai történések pedig a szó legnemesebb értelmében betegek, valószerűségükben is abszurd és nyomasztó, félelmetes világot vázolnak fel. Aster ebben a szekvenciában kiválóan használja a véletlent mint elbeszéléstechnikai, cselekményszövési eszközt. Az ebben a szegmensben zajló események láttán eszünkbe juthat Charlie Chaplin vagy Buster Keaton, akik klasszikus burleszkjeikben elkeseredett harcot vívtak a természet erőivel, illetve a véletlen, kiszámíthatatlan realitással. Ám Beau egyre elhatalmasodó tortúrája korántsem úgy mulattat, mint Chaplin és Keaton némafilmjei. Végig tudjuk, hogy az antihős nem pusztán csetlő-botló „kedves bolond”, hanem meggyötört lelkű, szenvedő ember, aki – ez nincs nyíltan kimondva a cselekmény során – valószínűleg azért él ebben a lepusztult és veszélyes városnegyedben, nem pedig gazdag édesanyjával luxusvillájában, mert ilyen módon is meg akart szabadulni a túl domináns anyától. Kettejük kapcsolata persze nem ilyen egyszerű, de erről később még bővebben szót ejtünk.

Ari Aster: Amitől félünk

Aster a végletekig fokozta a karakterek és a történet groteszk jellegét, ami miatt inkább kínunkban nevetünk az abszurditásokon, amelyek Beau-val megesnek, kezdve a szomszéd irreális és egyre agresszívebb üzeneteivel, a bizarr baleseteken át a várost rettegésben tartó, meztelenül késelő őrültig. Olyan, mintha maga a rendező is szorongás elleni gyógyszert szedne, csak éppen különféle alkoholokat és drogokat is fogyasztott volna ezek mellé a forgatáson. A már-már bestiális poénok és gegek a film első felében tökéletesen működnek, összhangban vannak Beau lelkivilágával, mellette a néző is megkérdőjelezi, hogy mindaz, amit látunk, valóban megtörténik vagy csak rémálom-e. Aster ezt a konfliktust nem oldja fel, nyitott marad a kérdés, de a rendezőt érezhetően nem is ez érdekelte. Az Amitől félünk ugyanis legalább annyira az amerikai társadalom görbetükre, mint groteszk-ironikus lélektani horror, ez nyilvánvalóvá válik a második és a harmadik epizódokban. Vagyis a sok groteszk, szürreális jelenet egy önmagából kifordult világ látlelete.

Aster műve egyrészt az osztálykülönbségekre, a társadalmi osztályok között tátongó szakadékra irányítja a figyelmet, újfent megcáfolva így azt az amerikai ideológiát, miszerint az USA a „lehetőségek földjeként” egy „osztálynélküli társadalmat” kínál. Beau retteg minden hajléktalantól és szegény embertől, legyen az valóban agresszív vagy csak a külseje miatt taszító. Ez a rettegése összefügg a szexuális frusztráltságával és szorongásával, hiszen túl domináns, gazdag édesanyjától eredhet, aki – mint flashbackekből kiderül – természetesen olyan helyekre vitte fiát nyaralni, ahol biztonságos elszigeteltségben tölthették az időt, ahol nem voltak láthatók a luxustól és a fényűzéstől azok az emberek, akikkel Beau az anyától elszakadva, függetlenedve a lepusztult városnegyedben nap mint nap találkozik. Ari Aster ezt a rettegést az abszurd és a groteszk túlzásaival erősíti fel, a meztelenül szaladgáló késelő szürreális látványa vagy a Beau lakását tömegesen fenyegető hajléktalanok mind a lelkibeteg antihős pszichéjének a kivetülései.

Ari Aster: Amitől félünk

Hasonlóan találó és kemény társadalomkritikát fogalmaz meg Ari Aster a második epizódban, amelyben Beau a városból átkerül az idillinek tűnő kertvárosba, egy sebészhez és családjához. Roger és Grace a felső középosztály tagjaiként abszolút jólétben élnek, vallásosak és szeretik a hazájukat, konzervatív értékrenddel bírnak. Még úgy is szeretik Amerikát, hogy fiuk katonai szolgálat közben esett el a Közel-Keleten. Szeretetük abban is megnyilvánul, hogy befogadták Jeeves-t, fiuk egykori bajtársát, aki teljesen elveszítette kapcsolatát a valósággal, azt hiszi, hogy a kertváros is hadszíntér. Közben viszont elhanyagolják a szülők Tonit, a tinilányt, aki féltékeny a bátyjára, és aki át kell adja a szobáját a családnál vendégeskedő Beau-nak, mert a báty egykori szobája érinthetetlen szentély. Toni és Beau természetesen lelkitársak abban az értelemben, hogy nem kapják meg azt a szeretetet a szülőjüktől, amelyet igényelnének. Ám míg Beau a születési „átok”, addig Toni a szülők patriotizmusa miatt szenved, érzi magát alacsonyabb rendűnek.

Ebben viszont Jeeves-szel osztozik, aki valóságérzékelésével együtt emberségét is elveszítette. Ő a hadsereg torzója, aki emberből puszta gyilkológéppé vált: hacsak nincs elkábítva, ölni akar vagy legalábbis újrajátssza a háborúban átélt traumáit. Aster ráadásul a militarizmus destruktív mivoltát összeköti egy olyan jelenettel is az Amitől félünk harmadik epizódjában, amely az Egyesült Államokban sajnos máig gyakori fegyveres tömegmészárlásokat juttathatja az eszünkbe. Kellőképp groteszk a vonatkozó képsor is, de ezen garantáltan nem nevetnek a nézők, főleg nem az amerikai nézők, akik tisztában vannak vele, hogy Jeeves eltúlzott ámokfutása akár a mi valóságunkban is megtörténhet.

Ari Aster: Amitől félünk

Az Amitől félünkben amennyire jól működik a fekete humorral közölt társadalomkritika, annyira nehézkes, maníros, sőt didaktikus a családi szál, az anya-fia kapcsolat. Ari Aster részéről jó döntés volt, hogy az anyát alig-alig mutatja meg a cselekmény során, szinte csak későn felvonultatott flashbackekben tűnik fel, ami által omnipotens és félelmetes az anya. Még félig-meddig az is működik, hogy Mona ugyanúgy szenved ebben a kapcsolatban, tehát nem egy Mrs. Bates (Psycho) vagy Mrs. Voorhees (Péntek 13.), nem gonoszként látjuk. Kapcsolatukat a dominancia, az alá-fölérendelt viszony mellett a kölcsönös elidegenedés mérgezi meg. Beau úgy érzi, nem kapott elég szeretetet, illetve azt tapasztalja, hogy az anya a nemzési „mítosszal” tönkretette a (szexuális) életét, hiszen közel ötven évesen is agglegény és csak egy rendkívül önreflexív színdarabbal azonosulva élheti át az apaság élményét. Mona viszont azzal vádolja fiát, hogy már a születésekor ösztönösen „eltaszította” magától őt, pedig az anya mindennél és mindenkinél jobban szerette gyermekét.

Ám annak ellenére, hogy ezek mint a Beau szorongását kiváltó tényezők benne vannak az Amitől félünkben, mégsem jó a családi szál. Egyrészt az említett színdarab, akármilyen gyönyörű parabolává érik formai értelemben (Aster ötvözte az animációs és az élőszereplős filmet ebben a szekvenciában), hatalmas kitérőnek hat a fő cselekmény szempontjából és még ennek a rémálomszerű világnak a logikája szerint is badarság, hogy az édesanyjához siető és menekülő Beau elüldögél egy színpadi előadáson. Másrészt amikor konfrontálódik anya és fia, az roppant nehézkes, didaktikus, terjengős, önismétlő dialógusokat eredményez. Ha pedig nem verbálisan közlik a szereplők, mi a bajuk egymással, mi nyomja a lelküket, akkor Aster öncélú és még az Amitől félünkhöz képest is obszcén, ízléstelen szimbólumokkal „meséli” szürreális drámáját. A film nem finomkodik, ha erőszakról vagy szexuális témákról van szó, nem is kell finomkodni, de a cselekmény utolsó harmadának vulgáris megnyilvánulásai egyszerűen primitívek ehhez az első másfél órájában okos és jól kidolgozott sztorihoz.

Ari Aster: Amitől félünk

A szóáradat persze felfogható patologikus szimptómaként is, hogy az emberekből kirobban az évtizedes feszültség, a sok kibeszéletlen probléma. Ám általában igaz az Amitől félünkre, hogy „túlbeszélt”, vagyis Aster rendre túl sokáig időz el egy-egy jelenetnél vagy epizódnál, akár párbeszédekről, akár egyéb történésekről van szó. A prológusban még szükségesnek érezhetjük a terapeutával folytatott megalázó beszélgetést, mert itt fontos, hogy behatóan megismerjük Beau szorongását és lelkivilágát ilyen módon. Az utolsó jelenetsorok viszont szinte teljességgel feleslegesek az Amitől félünk témája szempontjából. Aster egyszerűen túlragozza az anya-fia konfliktust, a múlt traumáit. Már az utolsó előtti jelenetekben is kvázi megismétel korábban elhangzott, szájbarágós dialógusokat, az utolsó jelenet (egy tulajdonképpeni „bírósági” tárgyalás) viszont akármilyen önreflexív, nyomasztó és kafkai hangulatú is, teljességgel felesleges. Aster ebben látványosan nem tudott semmi újat mondani és mutatni az addigiakhoz képest. Epilógusa olyan, mint egy rossz tanulmány vagy szakdolgozat összefoglalója, amely mechanikusan elsorolja az addigi téziseket és nem von le semmilyen érdemi következtetést. Jellemző amúgy az Amitől félünkre, hogy legalább kétszer le lehetett volna zárni a történetet ennél sokkal frapánsabban, nagyjából a játékidő második órája után. Nem túlzás, hogy a háromórás filmből legalább egy órát minden további nélkül ki lehetne vágni (állítólag amúgy a „rendezői változat”, tehát az első vágás négy órásra rúgott).

Az Amitől félünk sajnos, minden érdeme ellenére, összességében félrement. Sok értékes, elgondolkodtató és kiválóan megvalósított jelenetét beárnyékolja a rengeteg, főleg a film második felére koncentrálódó didaktikus, önismétlő és feleslegesen terjengős szekvencia, amelyekben korábbi frappánsan groteszk és abszurd poénokat vulgáris, alantas gegek váltják fel. A színészek persze jók, élen a főhőst megformáló Joaquin Phoenixszel és az idős Monát megformáló Patti LuPone-nal, ám mivel Phoenixnek kell elvinnie a hátán az egész történetet, egy idő után az ő játéka is sajnos önismétlővé és fárasztóvá válik a cselekmény minőségromlásával párhuzamosan. Ez nem az ő hibája, hanem a forgatókönyvé és a rendezésé. Jellemző egyébként, hogy a film sajtóvetítésének első két órája még hangos volt a nevetésektől, aztán viszont inkább nyomasztó csend ült a teremre, szinte érezni lehetett, hogy a jelenlevők elfáradtak vagy legalábbis megcsömörlöttek a látottaktól. A teremből kijőve elcsíptem egy mondatot az egyik nézőtől, aki nem hivatásos kritikus volt, hanem elkísért valakit. Az illető azt mondta viccesen, hogy ezért a három óráért meghívójának sokáig kell még vezekelnie a jövőben. Ez valamennyire érvényes magára a rendezőre is.

Amitől félünk (Beau is Afraid) – színes, amerikai horror, vígjáték, 178 perc, 2023. Írta és rendezte: Ari Aster. Operatőr: Pawel Pogorzelski. Zene: Bobby Krlic. Szereplők: Joaquin Phoenix (Beau), Patti LuPone (Mona, Bea édesanyja), Armen Nahapetian (gyerek Beau), Zoe Lister-Jones (fiatal Mona), Amy Ryan (Grace), Nathan Lane (Roger), Kylie Rogers (Toni), Denis Ménochet (Jeeves), Parker Posey (Elaine), Stephen McKinley Henderson (terapeuta). Forgalmazó: Mozinet. Bemutató: 2023. április 20. Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

A cikkben szereplő képek a Mozinettől származnak

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Csáki László: Kék Pelikan
A 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál
Az Arcok visszapillantóban és a Kiáltvány a gyerekekért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Hayao Miyazaki: A fiú és a szürke gém

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
gyerek

Kabóca Bábszínház: Dödölle
Az Amikor Galéria debütálása a művészeti galériák soraiban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés